Az elmúlt bő másfél évtized során a szélsőjobb, a mérsékelt, önmagát néha konzervatívnak nevező jobboldali erők olykor nyílt, olykor burkolt támogatásával megszállta, kisajátította magának köztereink, utcáink jó részét. A penetránsan antiszemita Prohászka Ottokár püspökről még Balogh Zoltán képviselő (Fidesz) is azt hiszi, hogy csak azért szerepel képe a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításán, mert mi, a kiállítás tartalmáért felelős történészek nem folytattunk kellő mélységű történeti kutatómunkát.
 

Sokadik nekifutásra a parlament utolsó ülésén megszavazták a holokauszttagadás büntethetőségét. Mesterházy Attila javaslatát az MSZP és az SZDSZ támogatta.
 

Kié Kafka? A Szombat folyóirat februári számának címe igen találó, hiszen nem csak a hagyaték körül kialakult, valóban kafkai perre utal, de arra is, hogy Kafka milyen sokféle hagyomány és elbeszélés metszetében tudta és nem tudta meghatározni saját identitását is. A lapszámbemutatón ott jártunk.
 

Gyermekkoromban semmi úgynevezett zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik.
 

A budapesti felszabadítók között ott voltak a magyar katonák is, akik szembeszálltak náci eszmékkel, és nem szabad engedni, hogy a budai Várban kitűzött trikolort a szélsőjobb újbóli térnyerésével bemocskolja
 

Voltak példaképeim. Először is Alfonsó, az ős-clown. Aztán Horváth Tivadar, a remek előadóművész, Salamon Béla a pesti slemil, Kabos Laci, a maga sajátos dramaturgiájával és természetesen, a felejthetetlen Kellér Dezső.  Úgy érzem, hogyha azt mondjuk hogy pesti kabaré, akkor abba az én 23 éves igazgatásom feltétlenül beletartozik. 

A párt képviselőjelöltje Vértessomlón tartott lakossági fórumot.
 

A tér azért itt, a Fő téren határolt, mert innentől kezdve már valami kültelki táj jön a város után, a közigazgatási egység. Az Óbudai Szigeten a magányos késő kamaszkor, amikor – két-három évig – kijártam a Szigetre, aztán a régen eltüntetett kukoricatáblák világa, kívül az időn, a gyerekkorban. Elviselhetetlenül messzinek találtam 18 évesen, alig jár ki busz éjszaka, nem lehetett a megtalált életből hazamenni.
 

Ha késő délután végigbaktatunk a Böszörményi úton, postára, bankba, önkormányzathoz menet, már a friss ottlakó is összeakadhat a táncőrült és vadászgépkedvelő órással, a fegyelmezett mosolyú fideszes tömbmegbízottal, Á-val, akit utcánk kiskereskedői néha elszalajtanak boltba, ügyeket intézni vagy cigiért (váltótársa B. délre már megbízhatatlanra issza magát), a templomkertben a segédlelkészével cigarettázó püspökkel…
 

“Rendesen viselkedett egy Sisák nevű honvéd, egy alföldi parasztfiú.” Ez nem csak édesapám beszámolóival, de Csapody Tamás cikkeivel, kutatásaival sem vág egybe.

Van képem a jövő lehetséges alternatíváiról, de nem tudom, hogy mi lesz holnap. Nevelésem 19 éves koromban, a börtönben azzal fejeződött be,  hogy nem tudom mi lesz velem holnap, de ma mindenestre szabadon akarok gondolkozni. Elég a mának a maga baja, nem kell a holnapon rágódni. Addig is, amíg bírom, igyekszem megtenni a magamét, amit tennem kell.
 

A zsidó Pest a főváros kisebbségi arcait bemutató sorozatunk következő része a lengyel, a szlovák és a szerb Budapest után, de kivételt képez annyiban, hogy gyakorlatilag külön sorozatot érdemelne. Bár alig van Budapestnek olyan kerülete, amelyről ne lehetne írni a zsidóság szempontjából, amelynek ne lenne zsidó története, mégis él a köztudatban egy történelmi zsidónegyed: Belső-Erzsébetváros.
 

Ma Belső-Erzsébetvárost hívjuk zsidónegyednek, pedig azelőtt sosem nevezték így. Egyrészt, mert bár nagyrészt zsidók lakták, nem kizárólagosan; másrészt, mert bár nagyrészt ott laktak a zsidók, de nem kizárólagosan. A Belső-Erzsébetváros történetét taglaló epizód után sorozatunk folytatásában Lipótváros, Újlipótváros, Újpest és Józsefváros zsidó arcával nézünk szembe.
 

Az Afganisztánban működő talibánok, az iszlám harcosok jelentős része egy olyan törzsi népből származik, amely elképzelhető, hogy az ókori zsidósághoz kötődik. Indiai genetikusok – izraeli segítséggel – a korábbi sikertelen bizonyítási kísérletek után most újból megpróbálják igazolni az Afganisztánban és Pakisztánban élő pastuk esetleges kapcsolatait a mai Izrael lakóival – írja a londoni Guardian.

A bukaresti, Giurgiului úti zsidó temetőben emlékeztek tegnap a fővárosi zsidóknak az 1941. január 21–23. közötti vasgárdista lázadás idején történt lemészárlására. Az áldozatok emlékére állított emlékmű előtt tartott gyászszertartáson Oren David, Izrael bukaresti nagykövete is részt vet.

A társadalmi béke megteremtéséért és az emberi méltóság megvédése érdekében mozgalmat indított a Raoul Wallenberg Egyesület. Az akció jelképe a felirattal ellátott nemzetiszínű kokárda, amely a program révén visszakaphatja régi fényét. Roaul Wallenberg – a náci megszállás idején Magyarországon dolgozó svéd diplomata – több ezer magyar zsidó életét mentette meg. 1945. január 17-én indult el valahová, ahová nem érkezetett meg. Halálának körülményei máig tisztázatlanok. Az évfordulón osztották ki a Raoul Wallenberg-díjakat, és tisztelegtek az emberi helytállás szimbólumává vált férfi emlékhelyeinél.
 

–  A múltkorjában elmeséltem Önnek a telefonon egy Örkény történetet. Fegyveresek állítanak be valakihez, elviszik egy házba, odaállítják az udvar közepébe, bekötik a szemét és ráfogják a fegyvert. Odarohan valaki  és azt mondja: „Elnézést, tévedés, a Kossuth díjakat … Tovább »

Írásunk elsődleges célja magyar zsidó értelmiségiek által a második világháború idején megfogalmazott történelmi elbeszélések párhuzamos bemutatása és összevetése. Forrásként az 1939 és 1944 között hat alkalommal megjelenő Ararát évkönyvek gazdag tartalmát használjuk. … Tovább »

Sándor Pál filmjeinek, szállóigévé vált mondatai közül a Szabadíts meg a gonosztól című filmből Major Tamás által alakított Kemczik úr megállapítása áll hozzám a legközelebb: „kell lennie egy belső ruhatárnak…”, ahol a titkos és fontos dolgok vannak, ahol valószínűleg nemcsak a bársonygalléros kabát található, de mindaz, ami túl értékes ahhoz, hogy kint legyen. 

Lehet-e egyszerre kint és bent lenni? Lehet-e kitörni a gettóból, és ugyanakkor bent maradni? Komlós Aladár ezt a különös kettősséget képviseli, a kitörést óhajtja, ám egy időben meghökkentő, zavarba ejtő, de elgondolkodtató véleményében azt állítja, hogy ez szinte lehetetlen. Legalábbis, a szellemi, pszichológiai gettóból nincs kiút.