„Mit keres ő ezek között?”

Van képem a jövő lehetséges alternatíváiról, de nem tudom, hogy mi lesz holnap. Nevelésem 19 éves koromban, a börtönben azzal fejeződött be,  hogy nem tudom mi lesz velem holnap, de ma mindenestre szabadon akarok gondolkozni. Elég a mának a maga baja, nem kell a holnapon rágódni. Addig is, amíg bírom, igyekszem megtenni a magamét, amit tennem kell.
 

Vitányi Ivánnal beszélget Várnai Pál

 

2010. január 26.

 

Vitányi Iván

Szociológus, társadalomkutató, népművelő, politikus. Kutatási területei: társadalmi rétegződés, közösségek, kultúra, kreativitás, esztétika, közművelődés. Nem túl sok ez?
Valamilyen módon mind a társadalom helyzetével, kultúrájával, közösségeivel foglalkozik. Számomra a közművelődés és az újságírás is.

A kilencvenes évek második felében egy budai úriasszony feltette nekem a kérdést: mit keres Vitányi Iván „ezek” között?  Hogyan került egy tisztességes úriember ebbe a pártba. Úgy gondolom, hogy az Ön életútja a válasz erre a kérdésre.
Hagyományos, keresztény úri családból származom. Anyám ága földbirtokos volt, de tele értelmiségiekkel, apámé pedig jogászokból és papokból állt. Ebből az következne, hogy valamiféle ókonzervatív álláspontot képviseljek. De másképpen alakult az életem.

Kevesen ismerték meg Önnél jobban a magyar társadalom legszélesebb rétegeit.
Az én történetemnek az a sajátossága, hogy korán „belevettettem” magam a társadalomba. Apám jogász volt, közjegyző akart lenni, de nem voltak hozzá elegendő kapcsolatai, így sokszor kellett állást változtatnia és kötözködnie. Ilyenkor nekem is új környezethez kellett alkalmazkodnom. Mintegy tizenöt helyen laktunk, és rájöttem, hogy sokféleképpen lehet élni és gondolkodni. Egy mélyen magyar érzületű család tagjaként Ráckevén és Bácsalmáson megtanultam, hogy a rácok, bunyevácok, svábok ugyanolyan emberek. Aztán több évig a kiskunhalasi református gimnázium diákja voltam. Társaim, különben nagyon kedves gyerekek, nem tartottak igazi magyarnak, mert nem tudtam őzni. Nem tudtam mondani, hogy neköd, meg engöm. Azt mondták, hogy tót vagyok, ezért az iskolai közösségből elmenekültem, a Karácsony Sándor-féle Keresztyén Ifjúsági Egyesületbe. Házról házra jártunk, segítettünk a szegényeknek, meg a népművészettel foglalkoztunk. És nagyon jól esett, hogy az iskola zsidó származású tanuló rögtön befogadtak, és a barátaim lettek. Egy jó félév múlva persze a többiekkel is rendbejött a dolog, de bennem maradt a tanulság, hogy a sokfélék vagyunk.

Halas után Sárospatakra került, ahol ismét többfajta közösségre talált. Ekkoriban érte Bartók hatása, majd a népi írókkal, elsősorban Veres Péterrel való találkozás.
Sárospatak magába foglalta az egész társadalmat. A Klebersberg alapította angol internátusnak voltam a növendéke, ahova az arisztokrácia és a burzsoázia krémjének a gyerekei jártak. Közöttük többen teljesen érintetlenek voltak a jobboldaltól.  Ott voltak ugyanakkor a legszélesebb értelemben vett középosztály mellett a legszegényebb parasztság gyerekei is, ők érzékenyebbek voltak mindkét szélsőségre. A nagy fordulatot számomra Bartók hozta, szinte ütésként ért és nagy hatással volt gondolkodásomra is. Majd megismerkedtem a népi írókkal és a baloldallal. Amikor pedig az egyik teológus azt mondta, hogy a Vitányi egy kommunista, akkor bementem a nagykönyvtárba és kértem „valami Marxot”. A könyvtáros bácsi elsőnek a Kommunista kiáltványt ajánlotta, amit elolvastam és fellelkesedtem rajta.

Vitányi Iván

Diákként nagy sikerrel adta elő Veres Péter egyik versét. Nem tudom, hogy később felfedezte-e, hogy számos népi íróhoz hasonlóan, Veres Péter sem volt mentes az antiszemitizmustól.
Amikor Veres Sárospatakon volt, nekem kellett egyik versét elmondanom. „Kapaszkodj ebbe a földbe erősen, magyarom! Ha nem lehettél benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.” Később a népi írók Tiszaladányban rendezett falunapjára is meghívtak. Ott aztán egy másik paraszt író elmondta, hogy a népi íróknak a német nemzeti szocializmushoz kell csatlakozniuk, mert egyetlen reményünk Hitler. Veres Péter szenvedélyesen mondott erre nemet. Ha választani kell Hitler és a Szovjetunió között, az utóbbit választja. Akkor jöttem én a verssel, amit a parasztok elképzelhetetlen szeretettel fogadtak. Igaz azonban, hogy Veres Péternek voltak másfajta megnyilvánulásai is, így például „Szeretlek benneteket parasztgyerekek” kezdetű versében azt írja, hogy „úrnak és pandúrnak, papnak és zsidónak sohase köszöntök, csak muszájból köszöntök.” Tudomásul kell venni, hogy a korábbi korokban, mind e négy kívül állt a parasztság zárt, feudális világán. A modern világ története ennek az elzártságnak és elkülönülésnek a feloldása, és sajnos még mindig nem fejeződött be.

Ha valakiről, Önről igazán elmondható, hogy közösségi ember. Rengeteg fajta közösségben vett részt, írásaiban sokat foglalkozik velük. A már említett közösségek után eljutott a munkásmozgalomig, az ellenállásig, a Nékoszig, a Valóság folyóirat szerkesztőségéig, melyet élete legmagasabb fokú közösségének érzett. Sajnos a mi korunkat a közösségek hiánya jellemzi. 
Ez is történelmi folyamat. Kezdem személyes élményeimmel.  Az ellenállási mozgalomban a csepeli és kőbányai munkásmozgalmi szervezésében kaptam feladatot, így belülről ismerkedtem meg a munkások életével, a munkásmozgalommal. Barátságokat kötöttem, hozzájuk tartoztam, és ez által a társadalomról is kialakult egy viszonylagos összképem. Későbbi tudományos munkáimban is felhasználtam ezeket a tapasztalatokat, érdeklődésemnek is a társadalom lett a tárgya.

A mai korban a közösségi élet, benne a legszűkebb közösség, a család is felbomlóban van.
Átalakulóban, mert meggyengült a hagyományos, abszolút apaközpontú patriarchális család. A házasság is vesztett jelentőségéből. Ma sokféle életmód, együttélés lehetséges. A családi forma ugyan megmaradt, de átalakult.

Térjünk vissza beszélgetésünk elejéhez: hogyan került kapcsolatba a kommunista mozgalommal, majd hogy került Sopronkőhidára?
Amint összegeztem tapasztalataimat, arra jutottam, hogy a legnagyobb veszélyt a német fasizmus jelenti, vele kell szembeszállni. Ezt pedig leginkább a baloldalon lehet, ezért csatlakoztam az ellenálláshoz. Egyik volt osztálytársam jelentett fel, aki a Gestapónak dolgozott. Onnan kerültem a Margit körútra, majd Sopronkőhidára, ahol kegyetlen élményeim voltak.

Ugye Bajcsy Zsilinszkyvel is megismerkedett?
 Igen, a börtönben. Kőhidán Bajcsy Zsilinszky volt a cella-szomszédom. Börtönszokás szerint a falon át beszélgettünk. Végrendeletében rám hagyta a süteményt, amit a felesége sütött.

Azért az sem volt tipikus, hogy egy Horthy rokon 1945-ben belépjen  a kommunista pártba.
Nagyanyám valóban Horthy lány volt, de a kormányzóval nem volt közvetlen kapcsolatunk. 1945-től 1956-ig voltam tagja a pártnak, akkor kiléptem. Később, 1972-ben felkínálták a Népművelési Intézet igazgatói állását, azzal a feltétellel, hogy újból lépjek be. Úgy gondoltam, hogy ez a Párizs megér egy misét. Intézeti működésem alatti minden tettemért tudom vállalni a felelősséget. Most is meg vagyok győződve arról, hogy így kellett tennem.
 
Ön arra törekedett, hogy elmenjen egészen a falig. Hankiss Elemér a Népművelési Intézetet afféle Noé bárkájának nevezi, ahol mindenféle – gondolom, mellőzött – ember meghúzódhatott.
Kovács András filmje a Falak éppen erről szól: próbáljunk elmenni, ameddig lehet. A Valóság szerkesztőségében Goethe mondása volt a jelszavunk, mely szerint egy csata elvesztése malőr, egy parasztház elvesztése tragédia. Nekünk a parasztházakat kellett védenünk. A Népművelési, majd később Közművelődési Intézetben dolgozott a Történelmi Igazságtételi Bizottság, ott kapott először irodát a Magyar Demokrata Fórum, ott dolgoztak Csoóriék, ott alakult meg a Szabad Demokraták Szövetsége, ott kapott tiszteletdíjas állást Orbán Viktor, Kövér László, ott volt a székhelye a Márciusi Frontnak.

Valahol azt írja, hogy összesen hatszor zárták ki innen-onnan. Ehhez képes Ön rengeteg szervezetben vett részt, vezetett, irányított. Tehát legalább hatszor vissza is tudott kerülni.
’45 után némi naivitással, de teljes erővel vetettem magam a mozgalomba. Úgy képzeltem, hogy itt most egy demokratikus köztársaság útján jutunk el a szocializmushoz. Ezen az úton aztán kizártak a Nékoszból, a népi ének, tánc és színjátszó csoportból, és több más helyről, mindenhonnan politikai indokkal. Akkor elhatároztam, hogy ezen túl politikával nem foglalkozom, hanem a néptáncra és népzenére koncentrálok. Így is tettem 1953 nyaráig, amikor Nagy Imre beszédét meghallgatva úgy éreztem, hogy most már tudom az igazságot. 

Vitányi Iván

Sárospatakról írva kiemel egy főleg zsidó diákokból álló csoportot. Idézem, amit róluk ír: „ Egyfajta szabad gondolkodás”, „érzelmes racionalizmus, „a személyiség szabadsága”, „a szabad gondolkodás boldogsága.” Feltűnt nekem a zsidóságnak, a mai Magyarországon ritkán olvasható jellemzése  A zsidóknak ezek a tulajdonságai ma sokakban inkább ellenérzéseket váltanak ki. Eszembe jutott Sartre megállapítása, hogy az antiszemiták elismerik ugyan, hogy a zsidók okosak, de ettől még jobban utálják őket.
Nekem Sárospatakon ez volt az egyik alapközösségem. Szegényparaszt származású barátaim kevéssé voltak érzékenyek arra a szabad mentalitásra, amit én követni akartam. Létrejött viszont egy olyan közösség, amely egyszerre volt baloldali és szabadgondolkodású. Bartókot hallgattunk, Adyt és Karinthy (novelláit) olvastuk, a világszabadságról beszélgettünk. Túlnyomó része zsidó származású volt, köztük legjobb barátom, aki Jakov Gat néven Izraelben lett ismert költő.

Egyik írásában megemlíti régebbi beszélgetését Kis Jánossal, aki azt mondta, hogy a szocialistákkal semmiféle közösséget nem vállal. Vele ellentétben Ön azzal érvel, hogy azért kell együttműködniük, mert Magyarországon több az antiszemita, mint a zsidó. Ha valaki ma ilyet mer írni vagy mondani, rögtön azzal jönnek, hogy már megint antiszemitázik, ami manapság, groteszk módon, nagyobb bűn, mint maga az antiszemitizmus.
Göncz Árpád hozott össze a beszélgetést még 1989-ben. Próbáltam megmagyarázni, hogy a szocialisták már nem azok, akik eddig voltak, össze kellene fognunk, mert különben baj lesz. János erre azt mondta, hogy nem, mert veletek, akik a kommunizmus örökösei vagytok, nem lehet együttműködni. Én nem értettem egyet, s azt mondtam neki, hogy a liberálisok egyedül nem tudnak megvívni a nacionalista, antiszemita liberális-ellenes szövetséggel.

Ön többször is használta a „demokratúra” kifejezést. Mit jelent ez?
A tökéletes demokrácia Rousseau szerint csak az angyalok körében lehetséges, egy olyan társadalomban, amelyben mindenki rendelkezik a helyes döntéshez szükséges képességekkel. A létező demokráciában olyanok is választanak, akiknek nincs szakértelmük az adott kérdésben. A demokráciát mégsem lehet megkerülni, és ezzel együtt járnak a tévutak és tévedések is. Demokratúra ott jön létre, ahol rosszak az arányok.

Azt hiszem, hogy a szocialisták közül Ön állt a legközelebb a liberálisokhoz.
Én úgy gondolom, hogy igazi lényegében a kettő majdnem egy. A szociáldemokraták úgy liberálisok, hogy egy fokkal nagyobb hangsúlyt adnak a szociális szempontoknak. Egy szociálliberálist és egy liberális szociáldemokratát már semmi nem különböztet meg. Sajnos az egész magyar politikai társadalomból hiányzik, hogy az európai és történelmi fejlődés adott szituációjából levonja a megfelelő következtetést.

Egy nyolcvanas évekbeli írásából idéznék most: „a hazugság rendszere hálózza be a mindennapi ügyeket”. Ez szerintem ma is aktuális, méghozzá minden oldalon. Lehet, hogy a politikában elkerülhetetlen a hazugság?
A hazugságról csak úgy lehet beszélni, ha az igazságról is szólunk. A magyar politikai társadalom 1990-ben és azóta sem nézett szembe egy alapvető azzal, hogy a zsákutcás fejlődésből milyen és mekkora változásokat árán lehet kitörni. Sikerült elhitetni a társadalommal, hogy könnyebben üdvözülhet, mint ahogy valójában lehetséges.

No és persze a hazugság finomabb formája az elhallgatás. Hankiss Elemér születésnapja alkalmából Ön írt egy rövid értekezést „Mi a magyar” címmel.  A magyarkodás, az, hogy egyes magyarok eldöntik, hogy kit tartanak, vagy nem tartanak magyarnak.
A magyarok szeretik magukat áldozatnak tekinteni, mindenért másokat tartanak felelősnek. Vannak, akik úgy gondolják, hogyha elkergetjük a zsidókat, a cigányokat, az idegeneket, akkor majd boldogok leszünk. Ez a rettenetesen ferde gondolkodás, amelyet már Ady és József Attila is ostorozott, ma is él. Mintha ez a mentalitás felmentést adna bármilyen bajunkra, ahelyett, hogy szembenéznénk vele.

Egyike volt azoknak, akik kezdeményezték Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki jelölését. Önnek nagy csalódás, hogy lemondott? 
Ma is úgy látom, hogy Gyurcsány Ferencnek nagy érdemei vannak, például abban, hogy a hibás, sőt bűnös feudális osztogatást felszámolva, megteremtette a magyar államháztartás európai mértékű kereteit. Most azonban, hogy a reformok folytatódjanak, ezt kellett tennie. 

Ön mindig szocialistának vallotta magát, és megalakulása óta tagja az MSZP-nek. Elég rosszul állnak ma a szocialisták. Lát-e reményt arra, hogy ez megváltozhat belátható időn belül?
A politika és maga az élet sohasem halad egyenes vonalban, hanem szinusz görbét ír le. A szociáldemokrata gondolkodás elfogadottsága most eljutott a mélypontjára. A zsákutcából való kitörés azonban nem valósulhat meg a mai ellenzék által hirdetett populista demokratúrában, hanem csak egy olyan racionalizmus útján, amely egyezteti a gazdasági és a szociális fejlődés szempontjait. Ez a szociáldemokrácia lényege. 

Mi lesz itt? Ön pesszimista vagy optimista?
Egyik se. Van képem a jövő lehetséges alternatíváiról, de nem tudom, hogy mi lesz holnap. Nevelésem 19 éves koromban, a börtönben azzal fejeződött be,  hogy nem tudom mi lesz velem holnap, de ma mindenestre szabadon akarok gondolkozni. Elég a mának a maga baja, nem kell a holnapon rágódni. Addig is, amíg bírom, igyekszem megtenni a magamét, amit tennem kell.