Laczó Ferenc: Politikai nézőpontok és a magyar zsidó történelem elbeszélései

Írásunk elsődleges célja magyar zsidó értelmiségiek által a második világháború idején megfogalmazott történelmi elbeszélések párhuzamos bemutatása és összevetése. Forrásként az 1939 és 1944 között hat alkalommal megjelenő Ararát évkönyvek gazdag tartalmát használjuk. Megpróbáljuk feltérképezni, hogy az Ararátban egyformán publikáló, de amúgy igen sokszínű szerzőcsoport tagjainak a magyar zsidó történet menetéről (illetve annak konkrét aspektusairól) kifejtett elképzelései hogyan kapcsolódtak politikai állásfoglalásaikhoz, e kettő miként függött össze és határozta meg egymást. Röviden: melyik perspektíva milyen történeti elbeszéléssel járt együtt. E történeti narratívák, melyek az Ararát tematikailag szerteágazó, szépirodalminak nem nevezhető cikkei között felbukkannak, többnyire meglehetősen rövidek, jellemzően nem többek fragmentumoknál. Közülük azokat választottuk ki, melyek ennek ellenére általános elképzelésekbe is bepillantást engednek – ugyanis olykor mindössze néhány mondat, pár bekezdés is elégséges ahhoz, hogy történelemmel kapcsolatos nézetekre következtetni lehessen.

*
Az Ararát szerkesztő-szerzője, Komlós Aladár központi jelentőségű, koncepciózus eszméivel kezdjük elemzésünket. Komlós programatikus, a zsidó irodalom tervét megfogalmazó írásai markáns történeti elbeszélésen alapulnak. Ennek alapvető célja az európai színvonalú, közösségi és identitáspolitikai jelentőségű, aktualitásokkal foglalkozó magyar zsidó irodalomnak az addigi történeti fejlődés szintéziseként való bemutatása. Hogyan is néz ki Komlós ezen irodalomtörténeti narratívája az Ararátban publikált cikkei tanúsága szerint?1 Periodizációja szerint az 1860-as évekig zsidó szerző tollából szinte csak az emancipáció kérdéseivel foglalkozó művek születtek, melyek nyelv- és művelődéstörténeti emlékként maradtak az utókorra. A politikai helyzet indukálta lelki kényszer az 1860-as években lazulni kezdett, bár a társadalmi, politikai törekvések egészen 1868-ig központi jelentőségűek maradtak (IV./163.). Az emancipáció utáni korban, elsősorban Kiss József révén, a zsidó magánélet is művészi megfogalmazást nyert. Komlós szerint eközben a magyar kapcsolat erősítésének igénye éppúgy tetten érhető a jelentős költő műveiben. Az 1890-es években fellépő zsidó nemzedék tagjai számára már magától értetődött magyarságuk, épp emiatt mertek kritizálni is. Emellett azt is megemlíti, hogy szerettek volna elszakadni a hagyományoktól és az előítéletekként felfogott kötöttségektől is, így e nemzedék tagjai zsidó témájú verset alig írtak (IV./165.).

Komlós megítélése szerint ekkoriban, a századforduló táján szakadt ketté a magyar zsidó líra, mivel a hagyományok és a modern műveltség ellentétbe kerültek. Az utóbbit képviselő, a művészet autonómiájának elvét valló alkotók (ezen „érzékeny és magános emberek”) válnak ekkoriban exponálttá és sikeressé (V./166-7.). E modern, városias, nyugatias művészek nemcsak közösségüket, de vallásukat is maguk mögött hagyták (V./168-9.), és a háború után a magyar zsidóságra szakadó katasztrófa ellenére is csak ritkán eszméltek rá „népük sorsára” – rója fel Komlós. Szerinte épp a történelmi katasztrófa nem tűri tovább a fennálló helyzetet: a nagy és hatásos művészet létrehozása érdekében a zsidó művészeknek foglalkozniuk kell népük és saját maguk sorsával.

Komlós történeti elbeszélésbe bújtatott kritikája a közösségtől, hagyományoktól való művészi elszakadás történeti folyamatának eszméjére épül és ezek károsnak tartott következményeit próbálja meg egy újfajta szintézissel orvosolni. Ajánlata ezekből viszonylag könnyen kikövetkeztethető: egység és közösségi művészet. Másrészt a szférák modern kori differenciálódását, elkülönülését tartja túlhaladottnak, és az irodalom autonómmá válásának ágenseit vádolja a realitásoktól való elszakadással, sőt, elmaradottsággal, mivel megítélése szerint az új körülmények között a nép és a néphez tartozó egyén sorsa immár művészileg és morálisan is megkerülhetetlen.

*

Szabolcsi Bence a zsinagógai ének kultúrföldrajzáról közölt tanulmányt. Meglehetősen ellentmondásos módon egyszerre jellemezte a magyar területeket az itt kialakult keleti-nyugati egyensúlyhelyzettel, örök átmenetiségükkel, és tartotta úgy, hogy az itteni történet jelentősége pontosan a Keletből Nyugatba való átmenet (I./123.). Történeti narratívája az organikus haladás megszakadásának elképzelésére épül. Szabolcsi szerint a 19. század a nyugati szellemű, európai reformért folytatott küzdelem jegyében kezdődik, amely két nemzedéknyi időre (1830-tól 1890-ig) uralkodóvá is vált. Megbonthatatlannak tűnő egységet hozott létre, ami által sikerült hagyományszerűnek éreztetnie a modernizált istentiszteletet is.

Narratívája szerint e liturgia bomlik fel 1890 után, mikor mindkét hagyomány (a keleti és a nyugati is) „erjedő állapotba” kerül, „a liberális szellem lassú kihamvadása” pedig nem teszi lehetővé a nyugatos reform méltó folytatását (I./124.). Szabolcsi rövid liturgiatörténete a belső zsidó hanyatlás kezdetét – Komlós líratörténetéhez hasonlóan – az 1890 körüli évekre teszi, de ezért nem a kettészakadást, hanem a két eleve meglévő és egyaránt befolyásos entitás párhuzamos hanyatlását teszi felelőssé. Nem a hagyománytól való elszakadás a baj tehát, hanem a nyugatos, mérsékelt reformpárti hagyomány kifulladása. Szabolcsi hanyatlástörténete, úgy tűnik, semmivel sem több, mint aminek elsőre látszik: nem foglal magába egyértelműen a jövőre irányuló programot és a hanyatlás személyes felelőseit sem jelöli ki.

*

Naményi Ernő Szabolcsiénál határozottabban reformpárti, az Ézsajás Vallásos Társaság ügyét támogató történeti elbeszélést tett közzé. E határozott reformpártiság éppen a vallásos reformpárti erők magyarországi befolyásának elvitatásában mutatkozott meg. Naményi beállítása szerint a reformista tradíció máshol „mindenütt” sikerrel járt és hatalmas tömegeket nyert meg, miközben az 1848-1852 között létező radikális reformmozgalmat nálunk sem sikertelensége ítélte halálra, hanem „kizárólag a hitközség anyagi érdekeit szem előtt tartó elöljáróság” (II./140.).2 Naményi reformista szemszögéből a neológia által propagált mérsékelt reformok színlegesnek és felemásnak tűntek. A neológia nemcsak hogy nem tudta megóvni a zsidóság egységét, de a vallásos szétesést, a materialista világnézet terjedését sem volt képes meggátolni (II./140.). Így ûr keletkezett a „teljesen ortodox” és a „teljesen vallástalan rétegek” között, s a(z implicite nem-ortodoxként definiált) vallásos zsidóság puszta fennállása immáron a vallási reformok megvalósulásán múlt (II./141.).

Naményi története arra is magyarázatot kínál, amit Komlós az 1890 után bekövetkező, vallástól és közösségtől való elszakadásként érzékelt és ítélt el, de megmagyarázni nem próbált. Naményi szerint a reformok elégtelensége miatt nem tudta a neológia fenntartani a zsidóság relevanciáját. Mivel Szabolcsi a mérsékelt, míg Naményi a radikális reform pártján állt, ezért amit Szabolcsi harmonikus reformfolyamatként és annak 19. század végi megszakadásaként írt le, az Naményi szövegében a reformkísérletek elfojtásaként jelenik meg.

*

Grünwald Fülöp a magyar történetírás zsidó művelőiről írt cikket. Elbeszélése szerint a történelemmel foglalkozó zsidó egyének a történeti tudást eleinte a jogokért folyó politikai küzdelem eszközeként kezelték. Igazi érzelmi közösséget (a nem-zsidó) magyarokkal 1848-49 teremtett, ami után zsidók már a magyarság múltjával is aktívan foglalkoztak (II./135-136.). A magyar nemzeti nézőpont felvételének folyamata az emancipáció után teljesedett ki és kiemelkedő színvonalon valósult meg Marczali Henrik és Acsády Ignác munkásságában. Grünwald elbeszélése szerint azonban már a huszadik század első éveiben „támadások kezdődnek a zsidó történetírók ellen”, olyannyira hogy a szakszerű kutatást lehetővé tevő helyeken „zsidók a XX. században állást már nem nyertek, sőt elvi alapon középiskola történelemtanárának zsidót már nem neveztek ki” (II./138-9.). Így a magyar történetírás zsidó művelinek sora „a kiegyezés utáni első nemzedék kidőlésével” megszakadt (II./139.). Grünwald cikke a szokásosnál korábbra, a századfordulóra teszi a gyakorlati kirekesztést hozó antiszemita fordulatot (Angyal Dávid későbbi karrierjét kivételként említi), és e hazai tradíció meglétével a nemzeti reintegrációt sem tartja biztosnak: kétségesnek nevezi a jövőbeli, ismételt zsidó közreműködést (II./140.).

*

Herman Lipót: Illés megjelenik.
Illusztráció az Ararátban

Ballagi Ernő a zsidóemancipáció korszakáról írt tisztán liberális szöveget. A zsidók emancipációjának kihirdetése Ballagi szerint nem választható el a modern szabadságeszmék térnyerésétől és ezért reménykedni lehet visszatértében is. Az emancipáció azonban nem a törvényhozói jóindulat következményeként jelenik meg írásában, hanem szolgáltatás és ellenszolgáltatás racionális felfogásának eredőjeként. Nemcsak a polgári egyenjogúság és felekezeti szabadság gondolatát fedezi fel benne, hanem a nemzeti eszme hatását is. „A zsidóknak szabadságot és hazát akartak adni, a zsidót pedig a hazának szolgálatába akarták állítani,” ami a hit és haza gondolatának szimbolikus egyesítésére adott lehetőséget a zsidók számára (IV./33-4.). Nem túlzás kijelenteni, hogy e gondolataival Ballagi mintegy megelőlegezte a magyar történetírásba később Karády Viktor által bevezetett és komoly karriert befutó „asszimilációs társadalmi szerződés” koncepcióját.

Az emancipáció korának mérlege Ballagi megítélése szerint egyértelműen pozitív, hiszen nemcsak „a zsidóság kivirágzását, de az emberiség gazdagodását is mutatja” (IV/32.). Sőt, Ballagi az asszimilációt is a „szabadsághoz való idomulásnak” nevezi, melynek „árnyoldalait szívesen kell vállalnunk” (IV./34.). Kijelenti továbbá, hogy „a szabadság maga nem ingatta meg a zsidóság vezető rétegeit sem, csak a szabadság elvesztésének veszedelme” – így a kitérési hullámot is egyértelműen az utóbbihoz köti (IV./35.). Ballagi liberális narratívája nem követi a zsidóság válságának mások által megfogalmazott kronológiáját. Szerinte e kortárs válság, melyet – Komlós irodalomtörténeti narratívájához hasonlóan – ő is az elitek lemorzsolódásaként gondol el, közvetlenül a jogfosztásból ered. E tisztán liberális nézőpontból kifejtett történelmi elbeszélés „az emancipáció és a szabadság korát” az igaztalannak tartott vádakkal szemben egyértelműen védelmezni próbálja.

*

A cionista történelemszemlélet és a második világháború korabeli értelmezésének sajátosságait Bisseliches Mózes példáján keresztül szeretnénk röviden feleleveníteni. Bisseliches történelemszemléletét teleologikusnak nevezhetjük, mivel szövege a katasztrófa felé irányuló egyenes vonalat rajzol. Nézete szerint a zsidóság hazátlanságának tragédiáját e problémának fel nem ismerése, a zsidóság vaksága súlyosbította – ami szintén a katasztrófa bekövetkeztének esélyeit erôsítette, mivel része volt a társadalmi „egyensúlytalanságok” kialakulásában. Bisseliches jelenértelmezése a kor átmenetiségének gondolatára épül: a cionista eszme ugyan már gyôzött, de gyakorlati megvalósulása még várat magára, így e két  időpont közötti furcsa és szörnyű kort
kénytelen a zsidóság épp megélni. Politikai platform és történelmi elbeszélés
között itt is meglehetősen szoros összefüggést fedezhetünk fel: teleologikus és egy ügyet propagáló narratívája a cionista mozgalom bátor, aktivitásra buzdító szellemével korrelál.
*

Előfordul olyan eset is, mikor egy szűkebb témát szakszerűen kifejtő cikkben villan fel nagyszabású történeti elbeszélés. Hahn István ókortörténész a „mai értelemben vett zsidóság” 70-beli, javnei megszületésére reflektál. E zsidóság Hahn álláspontja szerint „vallási és népi létét egynek érezte és egyszerre élte meg” (VI./112.), hiszen a régmúltat rendszeresen felidézték, a korabeli valóságos állapotot ellenben átmenetiként írták le. A zsidó közösség gondolata így túlélhette az állam és az ország összeomlását, mivel az „erkölcsi elkötelezettség” parancsa pótolni próbálta e megszűnt hatalmat. Hahn azt is kijelenti, hogy a zsidó nép nemes egyoldalúságok önkéntes vállalása által, valamint a könyv és az iskolák hatása alatt nemzeti életét a lehetséges módon tovább folytatta (VI./114.). A zsidó könyv és törvények felejtésének folyamata Hahn szerint a felvilágosodás korában kezdődött, és mára „visszavonhatatlanul múlttá” vált e kor (VI./117.). Hahn szerint tehát a zsidó nemzeti lét a 18. századig fennállt, ám némileg sejtelmesen azzal zárja sorait, hogy a jelen és a jövő nemzedékei emlékezhetnek e hagyományra, és tanulhatnak is belőle. Az írásban keveredik a professzionális történész által vázolt történelemkép összetettsége, a múlt lezártságának tudata, valamint a hagyomány aktualizálhatósága és a múlt jelenhez kapcsolásának a lehetősége.

Jegyzetek
1 Közismert, hogy Komlós részletesen kidolgozott, bár befejezetlen narratívája megjelent, legutóbb A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században (Budapest: Múlt és Jövő, 2008) címen.
2 E reformegylet társadalomtörténetével kapcsolatban lásd: Michael K. Silber, “A pesti radikális reformegylet társadalmi összetétele 1848-1852 között,” in Múlt és Jövő, 1998/1.