Emlékmentés – magyar zsidók Fiume társadalmában

„Tengerhez magyar, el a tengerhez! Nekünk Fiuméhoz vasút kell!!” Kossuth Lajos 1846-ban a Hetilap (ez volt az újság címe) hasábjain hívott fel, hogy Magyarország építsen ki közvetlen kereskedelmi utat a tengerhez.

Dr. Fried Ilona ELTE professor emerita.

Kutatási területe főként a 19–21. századi olasz irodalom, kultúrtörténet és színháztudomány. Tudományos testületi tagságai Budapesttől Rómáig, Párizstól Kanadáig terjednek. Mintegy 130 előadást tartott 15 országban, elsősorban azok egyetemein, elsősorban olasz egyetemeken, ahol vendégprofesszorként is oktatott. Több mint 350 cikket, tanulmányt, kötetet publikált magyarul és további hat idegen nyelven. 2016-ban jelent, meg Őexcellenciája kívánságára. Színház, kultúra és politika a fasizmus Olaszországában című monográfiája, melynek kapcsán sikeresen védte meg MTA doktori értekezését.

– Mire utal a könyve címével?

A monográfia az adriai kikötőváros talán legmozgalmasabb, legelevenebb évtizedeiről ad képet. A város kulturális életének fontosabb alakjai közül különösen azokra fókuszál, akiknek köszönhetően Fiume a magyar és az olasz kultúra találkozásának egyik legfőbb színtere lett. Többen közülük zsidó származásúak voltak. A könyv hosszú évek kutatásai eredményeként 2001-ben jelent meg.

„Leletmentő” munka, mivel még fiumei születésű egykori „tanukkal” tudtam találkozni, beszélni. Az ő emlékeiket összevethettem a kutatásaim során talált dokumentumokkal, tanulmányokkal. Egy emblematikusnak mondható város emlékezet-, történelem-, kultúrtörténet kutatása találkozhatott.

– Mi volt Fiume és Magyarország kapcsolata ezekben az években?

Fiumét eredetileg Mária Terézia 1779-től „corpus separatum”-ként, azaz önálló testként, autonóm városként rendelte a Magyar Koronához. A változatos történelmi eseményeket követően 1868-ban a horvát–magyar megegyezés „ideiglenesen” ismét a Magyar Koronához csatolta a várost. Ez az ideiglenes státusz aztán ötven évig fennmaradt, egészen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig. Fiume, a „magyar kikötő” alapvető fontosságú volt a magyar kereskedelem szempontjából, bár Trieszten, a Monarchia legjelentősebb kikötőjén keresztül a magyar áruforgalom még a fiumeit is meghaladta. Fiume városának és a felfelé ívelő magyar gazdaságnak egybeestek az érdekei, ezért komoly állami beruházások is segítették a város fejlődését. Fiume Budapest után a második leggyorsabban fejlődő város volt Magyarországon. A tengeri kikötő kiépítése és az odavezető vasútvonal megnyitása megteremtette az önálló magyar tengeri kereskedelem lehetőségét.

A város lakosságának többsége olasz volt, de jelentős számú horvát nemzetiség is élt itt, a környező települések már a szintén a Magyar Korona részét képező Horvátországhoz tartoztak. A kozmopolita városban a magyarok mellett, szlovének, angolok, franciák, osztrákok és más nemzetiségek képviselői is jelen voltak. A magyar nemzetiség aránya a kezdeti mindössze 3 százalékról az első világháború időszakára mintegy 13 százalékra emelkedett, részben a nagyobb számú állami alkalmazottaknak köszönhetően is.

A király nevezte ki a magyar kormányzót, aki többnyire arisztokrata származású volt, és hatáskörébe tartoztak a tengerészeti ügyek. Reprezentációját a 19. század végén épült, Hauszmann Alajos által tervezett nagyszabású kormányzói palota is szolgálta. A város közigazgatása a városi tanács irányítása alatt állt, amelynek hivatalos nyelve az olasz volt.

– Kérem, meséljen a fiumei zsidó közösségről!

A fiumei zsidó hitközség első fennmaradt iratai 1781-ből származnak. Az 1880-as években jelentősebb zsidó bevándorlás indult meg, többek között Magyarország felől is, a 20. század elején pedig főként ortodox zsidók érkeztek a városba. A hitközség nyelve az olasz volt, a liturgia nyelve pedig az olasz mellett a magyar. 1895-ben a közösség 250–260 tagot tartott nyilván, összesen mintegy 1600 fővel. A zsidóság a város lakosságának 3,5–5 százalékát tette ki. A 20. század elejére az akkor mintegy ötvenezer lakosú városban körülbelül 2000 zsidó élt, és ez a létszám egészen a holokausztig fennmaradt, ami az olasz városok között magas aránynak számított.

A neológ közösség mór stílusú zsinagógáját Baumhorn Lipót tervezte1890-ben. Az ezer férőhelyes imahely mellett az épületben kaptak helyet a közösség irodái is. Mára sajnos csak emléktábla jelzi egykori helyét. A német megszállás idején a nácik nemcsak felgyújtották az épületet, hanem az oltását is megakadályozták, így az teljesen megsemmisült.

Az ortodox zsidóság elkülönülten élt, kevés kapcsolatot ápolt a neológ közösséggel. A két világháború között egy modernista, lényegében a Bauhaus stílusához közel álló zsinagógát építtettek, amely csodával határos módon elkerülte a náci pusztítást. Ma ez a kisebb méretű, szép zsinagóga szolgál a rijekai zsidó közösség imahelyeként.

– Mi volt a magyar zsidóság szerepe Fiume társadalmában?

A város emancipált zsidóságának egyik kiemelkedő képviselője Michele Maylander tudós polgármester volt, aki körmendi zsidó családból származott. Családja az 1850-es évek magyarországi zsidó betelepülési hulláma során érkezett Fiumébe. Az autonomista párt vezetőjeként vett részt a politikai életben, polgármesterként pedig nagy tiszteletnek örvendett. Nevéhez fűződik a máig egyedülálló, öt kötetes Az olasz akadémiák története című munka megalkotása. Unokatestvére, Samuele Maylander orvosként vált ismertté, és a város szocialista mozgalmának egyik fontos személyisége volt.

Nagy érdeklődéssel olvastam Csaba kutatásait a gazdasági élet zsidó származású fontos szereplőiről, így Löwe Adolfról, aki a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank fiumei váltóházát vezette 1891-től kezdve, vagy Neményi (Neumann) Dezsőről, a kőolaj-finomító egyik legfontosabb vezetőjéről. A Gyár a Magyar Királyság egyik legjelentősebb ipari beruházása volt és abban az időben Európa egyik legmodernebb finomítójának számított. Fontos volt a Schwarcz Ármin cég szerepe is.

A korabeli leírás szerint: „A kikötő forgalmának folytonos és rohamos fejlődése, különösen pedig a faforgalom óriási növekedése szükségessé tette egy külön fakikötő létesítését, amelyre legalkalmasabbnak kínálkozott a Delta-farakodóhely kibővítésével a Fiumara torkolata előtt egy megfelelő kikötő építése. Ezzel egyidejűleg elhatározták a nagy kikötő kibővítését is Hajnal Antal mérnök és miniszteri osztálytanácsos tervei szerint, aki a fiumei építési munkálatokat 1878 óta vezette. Ez az újabb munkasorozat az 1889–1894 közötti években valósult meg a Gregersen G. és Fiai, valamint a zimonyi Schwarcz Ármin és Fia társvállalkozók kivitelezésében, mintegy öt és fél millió forint költséggel.”

Az akkori kikötői építkezések a kor legmodernebb műszaki színvonalán történtek, és számos magyar mérnök és vállalat vett részt bennük. Napjainkra az egykori kikötő számos épülete kihasználatlanul, rossz állapotban maradt fenn. Az utóbbi években azonban a dán tengeri konténerszállító világcég, a MAERSK újjáépítette az egyik egykori óriási raktárépületet, a Metropolist. Ottani látogatásunk során ámulattal szemléltük az épületet, valamint azt, miként irányítják teljesen számítógépes rendszerekkel a kikötői rakodásokat az ott működő irodákból. Mindez nagyszabású perspektívát jelent a mai Rijeka és kikötője számára.

Az olasz Fiumében a kőolaj-finomító vállalat vezérigazgatója szintén zsidó származású volt: Szemere Sándor, akit magas pozíciója miatt „Duce”-ként is emlegettek. Abbáziai luxusvillája később Tito tulajdonába került. Abbázia híres gyógyüdülőiben számos zsidó orvos működött, a Lakatos és a Szegő szanatóriumokat a magyar középosztály és az értelmiség tagjai is szívesen látogatták. Az egykori üdülők mindmáig üzemelnek.

Könyvem írása során ismertem meg a Svájcban élő Rosemarie Wildi-Benedict tanárnőt. Magyar származású szülei közül édesapja mérnökként a húszas–harmincas években a kőolaj-finomító második számú vezetője volt. Emlékei szerint gyermekkorában a legkülönfélébb nemzetiségű gyerekekkel játszott, mindenfajta elkülönülés nélkül. A német megszállás idején családjával egy kis olasz faluban bujkált. Német nyelvtudásával segítette a falubelieket, tolmácsolt a németeknek, az így szerzett információkat pedig megosztotta a hegyekben harcoló partizánokkal. A kétezres évek elején a település ezért díszpolgári címmel tüntette ki.

Az Emlékek városa olaszországi kiadása után megkeresett Federico Falk mérnök, és Rómában sikerült találkoznunk. Megmutatta nekem hosszú évek munkájával létrehozott adatbázisát: az 1915 és 1945 között Fiumében élt zsidó származású személyekkel kapcsolatos információkat gyűjtötte össze.

– Térjünk át a kultúrára!

A 19. század végén és a 20. század elején a város kulturális életét elsősorban a helyi társaságok szervezték, amelyek nemzetiségi, foglalkozási vagy kulturális érdeklődési alapon szerveződtek. A hangversenyek, színházi előadások, bálok és fogadások jelentették a kulturális élet fő színtereit. Ezekről a helyi lapok is rendszeresen beszámoltak. Ebben az időszakban több kulturális intézmény is épült. A színházépületet például a Monarchia egyik legelismertebb építészirodája, a Fellner und Helmer tervezte, freskói pedig Gustav Klimt és fivére, Ernst Klimt korai alkotásai.

– Milyen újságok jelentek meg a városban?

Ez az időszak a sajtó elterjedésének nagy korszaka volt. Fiuméban kezdetben elsősorban a hajózással és kereskedelemmel kapcsolatos hírek jelentek meg német nyelven, később pedig főként olaszul. Időszakonként magyar nyelvű lapokat is kiadtak, közülük a legismertebb a Magyar Tengerpart című hetilap volt. A lap egyaránt közölt tengerészeti, közgazdasági és társadalmi tárgyú írásokat, valamint karcolatokat és novellákat. A magyar szerzők közül Jókai Mór foglalta el a legelőkelőbb helyet a lap hasábjain, róla vezércikket is közöltek. Mellette Ady Endre, Molnár Ferenc, Krúdy Gyula és Rákosi Jenő írásai is megjelentek.

– Kik szerkesztették a Magyar Tengerpart című lapot?

A hetilapot a fiumei magyar állami főgimnázium két tanára, Fest Aladár és Kőrösi Sándor alapította. Kőrösi (Reich) Sándor Nagykőrösön, zsidó családban született. Ő készítette el az első jelentős, mindmáig színvonalasnak tartott olasz–magyar szótárat. Fest Aladár kutatóként elsősorban Fiume történetével és néprajzával foglalkozott. A magyar kormány fontos célkitűzése volt, hogy a magyar nyelv és kultúra közvetítésével politikai befolyást is gyakoroljon a városban. Az általános iskolák a városi önkormányzat fenntartásában működtek, a gimnázium azonban a magyar oktatási rendszer részeként, magyar tantervi előírások szerint, igaz, olasz nyelven oktatott. A 19. század végétől azonban fokozatosan előtérbe került a magyar nyelv tanítása, mígnem a 20. század elejére a magyar lett a kötelező tanítási nyelv.

– Hogyan kötődött Jókai Fiuméhez?

Az író három ízben is járt Fiumében, s fogadott lánya 1888-ban ott tartotta esküvőjét. Olyannyira közelállónak érzik őt a városhoz, hogy a Magyarország Vármegyéi és Városai Jókai Egy játékos, aki nyer című regényét a fiumei irodalomhoz tartozónak nevezi.

– A fiumei magyar állami főgimnáziumból kik járultak még hozzá a magyar kultúra terjesztéséhez?

A gimnázium tanulója, majd tanára volt Francesco Sirola műfordító és irodalomtörténész. Többek között ő fordította olaszra Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzát. A Zrínyi család tagjai egyébként a horvát nemzeti történelemnek is meghatározó alakjai. Francesco fia, Gino Sirola továbbvitte édesapja magyar irodalom iránti elkötelezettségét. Két magyar költészeti antológiát is megjelentetett olasz nyelven, amelyekben a modern magyar líra képviselői is helyet kaptak: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula és Karinthy Frigyes. A második antológia már kifejezetten a modern magyar költészetre összpontosított. Ebben Ady mellett a Nyugat első és második nemzedékének alkotói, köztük a fiatal Illyés Gyula, Füst Milán és Szabó Lőrinc is szerepelt. A bevezetőt Babits Mihály írta, aki – amint levelezésük is tanúsítja – a versek kiválasztásában is fontos szerepet vállalt. Élete tragikusan ért véget: a német megszálláskor, amikor a tengermelléket közvetlenül Németországhoz csatolták, Sirola Pola (ma Pula) podestàja (polgármestere) lett. Jugoszláv csapatok szabadították fel a várost, amely Jugoszláviához került, és a titoisták megölték.

– A több fiumei magyar nyelvű lap közül volt még olyan, amely a magyar irodalommal foglalkozott?

A Fiumei Estilap, amelyet a bánsági származású dr. Brájjer Lajos szerkesztett, elsősorban a fiumei magyar tisztviselő- és kereskedőréteget szólította meg. Brájjer 1908-ban a magyar kormány megbízásából költözött Fiuméba. Lapját anyagilag a kormány támogatta, ahogyan feltehetően a többi magyar nyelvű lap jelentős részét is. Céljuk ugyanis a helyi magyar nyelvű sajtó megerősítése volt az egyre erősödő olasz és horvát nemzeti törekvésekkel szemben.

– Voltak Magyarországon is Fiumével foglalkozó szerzők?

Igen, többen is. Megemlíthetjük dr. Kenedi (Kaufmann) Gézát, aki a korszak számos más szereplőjéhez hasonlóan a zsidó emancipáció és asszimiláció egyik példája volt. Írásaival jelentős szerepet játszott Fiume és a térség magyarországi népszerűsítésében. Jogászként és újságíróként egyaránt maradandót alkotott. A Pesti Hírlap szerkesztőjeként számos cikkében foglalkozott Fiumével és az olasz kultúrával, megtanult olaszul, és rendszeresen nyaralt a városban. 1884-ben jelent meg egyik legismertebb műve, az A Quarnero, Fiume és Abbázia című átfogó, nagy népszerűségnek örvendő kötet. Munkássága elismeréseként a király a „magyarpadéi” nemesi előnevet adományozta számára.

– Egy kulturális identitás címmel külön tanulmányt írt Garády Viktorról. Miért?

Garády Viktort egy korszak különösen érdekes és sajátos reprezentánsának tartom. Az ő életútján keresztül jól megérthetjük, miként formálódik az identitás egy olyan, a kultúrák határán álló, földrajzi, gazdasági, politikai és nyelvi értelemben egyaránt kozmopolita kereskedővárosban, mint Fiume. Írói nevén Garády Viktor valójában Vittorio De Gauss (1857–1932) volt. Fiumei patríciuscsalád sarjaként született, mégis magyar íróvá vált, miközben mindvégig megőrizte helyi kötődéseit.

De Gauss a budapesti bölcsészkaron tanult, mivel Fiumében nem működött egyetem. Cikkei a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap hasábjain jelentek meg, emellett műfordítóként is tevékenykedett. Írói munkássága elsősorban a magyar nyelvű ifjúsági irodalomra összpontosult, amelyen keresztül jelentős ismeretterjesztő tevékenységet végzett. Műveiben megörökítette a tengeri és tengerparti állat- és növényvilágot. Ismertebb kötetei közé tartozik az Amit a tenger mesél, a Tengerparti képek és az Adria gyöngye.

– Olvasom, hogy Garády zoológus is volt.

Igen. 1908-tól a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia tanáraként dolgozott – az „akadémia” valójában középiskolai intézmény volt –, emellett Fiumébe visszatérve két lapot alapított: a Fiumei Szemlét (1903), majd a Fiumei Naplót (1907).

Fiumében halbiológiai intézetet, vagyis modern akváriumot alapított és vezetett.

1924 után, amikor Fiume Olaszország része lett, De Gauss magyarbarátsága és antifasiszta nézetei miatt gyakorlatilag rendőri megfigyelés alá került. Budapesttel azonban továbbra is fenntartotta kapcsolatait. Halálakor, 1932-ben a budapesti állatkert igazgatója nekrológjában megemlékezett arról, hogy: „Évről évre, minden tavasszal egy vasúti kocsira való tengeri állat érkezett tőle a budapesti Állatkertbe.” Fia Triesztben élt, ismert festő lett.

– Fiume 1924-ben Olaszország részévé vált. Ezután is kötődött a magyar kultúrához?

Jelentős kulturális közvetítő szerepet töltött be Olaszország és Magyarország között. A két ország élénk politikai kapcsolatai a sajtóban és a könyvkiadásban egyaránt megjelentek. Olaszországban ezen túlmenően különösen népszerűek voltak a magyar szerzők, köztük számos zsidó származású író és drámaíró. Elsősorban Molnár Ferenc emelhető ki, akinek A Pál utcai fiúk című regénye nemzedékek kedvelt olvasmányává vált, és számos olasz kiadást ért meg. Molnárt Olaszországban is a korszak egyik legjelentősebb és legsikeresebb drámaírójaként tartották számon.

Őt és más szerzőket, például Körmendi Ferencet vagy Lengyel Menyhértet többek között fiumei tanárok fordították olaszra. Ezek a fordítók még iskolai tanulmányaik során tanultak meg magyarul. Bár politikailag gyakran irredenta nézeteket vallottak, és ellenezték a magyar állami törekvéseket, az olasz fennhatóság idején hasznosították magyar nyelvtudásukat. Többen családi kapcsolatok révén is megőrizték kötődésüket a magyar kultúrához, mivel magyar származású feleséget választottak. Ennek az időszaknak az egyik jelentős kultúraközvetítője szintén fiumei származású volt: Antonio Widmar.

– Ki volt Antonio Widmar?

Fiatalon részt vett Gabriele D’Annunzio fiumei bevonulásában, majd fordítóként és íróként közreműködött a Delta című rövid életű interkulturális folyóirat szerkesztésében. Huszonöt éves korától, 1924 és 1945 között Budapesten élt, itt nősült meg, és a budapesti olasz követség alkalmazottjaként kiváló kapcsolatokat épített ki a magyar kulturális élet jelentős személyiségeivel, köztük Babits Mihállyal is. Közvetve hozzájárult ahhoz, hogy Babits megkapja a San Remo-díjat. A San Remó-i Kaszinó – amely a fasiszta Olaszország egyetlen hivatalosan működő kaszinója volt – többek között e díj alapításával támogatta az ország kulturális életét. Babits már súlyos betegen, 1940-ben vehette át az elismerést.

1941-ben lefordította Luigi Pirandello IV. Henrik című drámáját Pünkösti Andor rendező számára. Az előadás, amelyben a főszerepet Fábri Zoltán játszotta, a nézők emlékezetében náciellenes kiállásként maradt fenn.

1943-ban, Mussolini lemondatása és letartóztatása, majd a Salói Köztársaság megalakulása után a budapesti olasz diplomáciai testület politikailag két részre szakadt: a Mussolini mellett kitartó fasiszta, illetve a királyhoz hű antifasiszta csoportra. A német megszállás idején az utóbbiak tagjait kitelepítették, majd deportálták, egyeseket közülük német koncentrációs táborokba hurcoltak. Widmar ekkor Budapesten maradt, kapcsolatba lépett a Badoglio-kormányt képviselő svéd követséggel, és Németországból Magyarországra menekült olasz katonák, illetve civilek számára menleveleket állított ki. A jeruzsálemi Yad Vashem Holokauszt Emlékközpont 2023-ban posztumusz a Világ Igaza kitüntetésben részesítette a második világháború alatt végzett embermentő tevékenységéért. Ugyanebben a posztumusz elismerésben részesült volt felesége, írói nevén Sziráky Judit, valamint lányuk, Karsai Lucia is.

– Kötetében ír Paolo Santarcangeliről. Róla mit kell tudnunk?

Eredeti nevén Paolo Schweitzer fiumei születésű olasz költő és esszéista volt. Visszaemlékezéseiben arról is beszámolt, miként élte meg Fiumében a faji törvények következményeit, amikor a náci megszállás idején zsidó származása miatt bujkálnia kellett. A háború után a Torinói Egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanáraként és a magyar irodalom fordítójaként vált ismertté. Többek között Weöres Sándor műveit is ő ültette át olasz nyelvre.

– Könyvében beszélgetések és memoárok is helyet kaptak.

Talán kettőt emelnék ki röviden. Beszélgettem Vásárhelyi Miklóssal, aki 1917-ben Fiumében született. Édesapja bankigazgató volt. A család 1928-ban költözött Magyarországra, mivel apjának állása miatt be kellett volna lépnie a fasiszta pártba, amit nem vállalt. A mediterrán Fiume multikulturalitása és soknyelvűsége azonban egész életére meghatározó tapasztalat maradt.

Leo Valiani Milánóban élt, ott sikerült többször is találkoznom vele. Beszélt asszimilált zsidó családjáról. Anyanyelve a német volt, és bár nagyanyja rokonságban állt Theodor Herzllel, a cionizmus eszméi őt nem foglalkoztatták. Kitűnően beszélt magyarul, szívesen beszélgetett velem így. A fasizmus időszakában antifasiszta nézetei, tiltott szocialista sajtótermékeket csempészése miatt kétszer is letartóztatták, illetve száműzetésre ítélték. Ekkor került közelebb kommunista társaihoz, és belépett a kommunista pártba.

Szabadulása után Párizsba emigrált, ahonnan 1940-ben internálták. Az internálótáborban a Molotov–Ribbentrop-paktum miatt szakított a kommunista párttal. Itt ismerkedett meg, és kötött életre szóló barátságot Arthur Koestlerrel. Koestler ekkoriban írta nagy hatású Sötétség délben című regényét, a sztálini diktatúra egyik legfontosabb irodalmi leleplezését. Valiani az elkészült fejezetek első olvasói közé tartozott. A táborban szerzett tapasztalatait Koestler A föld söpredéke című önéletrajzi művében örökítette meg. A könyvben Valiani alakja „Mario” néven jelenik meg, akit a szerző a bibliai Jóbhoz, az igaz emberhez hasonlít.

Mindkettőjüknek sikerült megmenekülnie a táborból – Koestlernek korábban, Valianinak később –, majd Valiani Mexikóba emigrált. 1944-ben titkos küldetéssel tért vissza Olaszországba, ahol az Akció Párt észak-olasz vezetőjeként többek között Ferruccio Parrival és Sandro Pertinivel, későbbi államfőkkel, és az ellenállási mozgalom más meghatározó alakjaival működött együtt. A milánói felkelés egyik vezetője lett, győzelmük eredményeként 1945. április 25-én Olaszország felszabadult a fasizmus alól.

1946-ban az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjaként az olasz köztársaság „alapító atyái” közé tartozott. Később történészként folytatta munkáját. Legjelentősebb műve az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáról szóló könyve. 1980-ban Sandro Pertini köztársasági elnök örökös szenátorrá nevezte ki. Egészen haláláig aktívan dolgozott, a Corriere della Sera hasábjain megjelent publicisztikáit széles körben figyelemmel kísérték.

Az elmúlt években sokat kutattam Valiani és Koestler levelezését. A levelek jelentős részét tanulmányok kíséretében olasz és angol nyelven publikáltam. Különleges élményt jelentett számomra, hogy személyesen is ismerhettem Leo Valianit, akinek megbecsülését jelzi a nagy trieszti történész, Angelo Ara vélekedése is: a fiumanità hagyománya „egy olyan személyiségben testesült meg, aki annak legmagasabb értékeit képviselte: a pluralizmust, a toleranciát és a demokráciát”.