„Kell lennie egy belső ruhatárnak…”

Írta: Surányi Vera - Rovat: Film, Kultúra-Művészetek, Politika

Sándor Pál filmjeinek, szállóigévé vált mondatai közül a Szabadíts meg a gonosztól című filmből Major Tamás által alakított Kemczik úr megállapítása áll hozzám a legközelebb: „kell lennie egy belső ruhatárnak…”, ahol a titkos és fontos dolgok vannak, ahol valószínűleg nemcsak a bársonygalléros kabát található, de mindaz, ami túl értékes ahhoz, hogy kint legyen. 

Születésnapi interjúnk Sándor Pál filmrendezővel 2009-ben, 70. születésnapjára készült. 80. születésnapján, 2019-ben, filmográfiájával kiegészítve, internetes kiadásunkban újraközöltük.

Sándor Pál nem esett kétségbe a filmgyártás rendszerváltás utáni bizonytalan körülményei miatt, inkább létrehozott egy produkciós céget, a Novofilmet, majd a Filmstreetet. 2003-tól, a Hunnia Stúdió vezetője. 2009 őszén irodájában beszélgettünk életéről és filmjeinek megélt hátteréről.

Sándor Pál


– Már a kezdet is jó volt. Kiugró kritikai és fesztiválsikereket értél el a francia új hullám hatását érzékeltető Bohóc a falon című első játékfilmeddel, amely kitűnt hangvételével, lendületével, derűjével és ifjonti szemtelenségével. Mégis volt egy-két fanyalgó kritika is, például: „Éljen a szabadság! – kiált fel a film ifjú főhőse, hetykén szembenézve a kamerával, háta mögött a jómóddal berendezett szülői lakás, herendi porcelánjaival, könyvespolcaival.” (Filmvilág.) Vonatkozhat-e ez a te családi hátteredre is?

– Személyes vizekre evezünk? Hát, nálunk nemigen volt porcelán. Valójában én egy első generációs értelmiségi vagyok, habár az apám kommunista pártmunkás volt, ő már olyan értelmiség-félének számított.

– Sándor József?
– Igen, komoly pozíciókat töltött be főleg 1956 után. A karrierje ott ért véget, mikor aláírtam a Chartát 1979-ben, ezután apámat nyugdíjazták. Tettem valami jót vele, hogy hagyja már abba, és maradjon nyugton.

– Milyen szerepük volt a szüleidnek a pályád alakításában, alakulásában?
– Apám azt szerette volna, ha orvosi pályára megyek, ha nem sikerül, akkor legyek mondjuk vasesztergályos. Miután egy csepp vér láttán azonnal elájulok, és egy szöget sem tudok beverni, egyik sem volt igazán nekem való. Ha most visszagondolok, tudat alatt állandóan menekültem a kádergyerek stigmájától. Apámmal nem voltam jó viszonyban, mert két nagyon erőszakos ember nem nagyon jött ki egymással. Én gyakorlatilag megléptem kettőnk konfliktusa elől. Nem volt ez tudatos, inkább ösztönös.

– Édesanyád?   
– Ő egy jiddise máme volt, 94 éves koráig élt. Tizenegy gyermekes, igazi zsidó családból származik, Máramarosszigetről jöttek át Magyarországra az első világháború idején.

– Pesten vészeltétek át 1944-et? 
– Apám munkaszolgálatos volt abban a században, ahol az a borzasztó esemény történt, hogy Petschauer Attilát, a magyar olimpiai vívóbajnokot egy magyar tábori őr parancsára kikötözték egy fára a zimankós télben, és addig tartották ott, míg meg nem fagyott. Ezt a jelenetet Szabó István A napfény íze című filmje megörökítette.  Apámnak aztán sikerült onnan megszökni.  Amikor bejöttek a németek márciusban, anyám egy csomó pénzt adott a szomszéd szabómester Csallóközből jött cselédjének, hogy engem bujtasson a Csallóközben, egy Falurét nevű tanyán. Egy évet bujkáltam ott, aztán vége lett a háborúnak, szerencsére anyám is és apám is túlélte, és akkor megint együtt volt a család egy kis időre.

 

bohoc_a_falon.jpg
1967: Bohóc a falon

 

– Azt hiszem, hogy egy film rendezője, ha akarja, ha nem, beleszövi élete eseményeit filmjeibe. Az 1969-ben készült a Szeressétek Odor Emíliát! című film, ahogy a Bohóc a falon is, a szabadságvágyról szólt. A vidéki nevelőotthonba érkezett pesti lány fellázad  a bezártság és a szigor ellen, sőt a többieket is engedetlenségre buzdítja. A kitörési vágy érintette a te saját személyes életedet?
– A Szeressétek Odor Emiliát! című filmben az intézeti lét tapasztalatai valamelyest benne vannak. Kis epizódokban előbukkan a megélt élet bár nem úgy, ahogy konkrétan történt, inkább az érzelmi oldala. Itt a kiválasztottról akartam beszélni és az intézeti létről, hiszen én a nyolc általánost több állami gondozott intézetben végeztem. Tizián-vörös hajú gyerek voltam, ahogy anyukám mondta. De ha valaki nekem azt mondta, hogy vörös, én azonnal nekiugrottam. Akkor is, ha kétszer nagyobb volt nálam. Javíthatatlan, verekedős gyerek voltam, mindenhonnan kirúgtak. Nekem végig kellett verekednem minden intézetben a sort, hogy én kapjam a serclit, amiért mindenki epekedett. Az utolsó két intézet már Pesten volt. Hozzá kell tennem, hogy ez apám és anyám iránt érzett szeretetemen semmit nem változtatott. Valamilyen oknál fogva ez így történt, és az életben nem fogom megtudni, miért.

SPPsotaval web.jpg
Sándor Pál Psota Irénnel

 

– Hogyan kezdődött az élet ennyi pofon után?
– Amióta az eszemet tudom, elképesztő vágy volt bennem a mozi iránt. Iskola helyett végigmoziztam a gimnáziumot. A mozi azt a közösségi élményt jelentette, hogy egy sötét teremben sokan ülünk, és együtt bámuljuk a fehér vásznat, amin történik valami. A negyvenes évek elején egyik kedvencem volt a Z, a fekete lovas. Varázslatos filmeket játszottak. Amikor először csinálhattam mozit, úgy éreztem magam, mint egy fuldokló ember, aki hosszú idő után először vesz egy nagy levegőt. Talán ez a Bohóc a falon-nak a lényege. Végre mesélhettem magamról, ki vagyok, mi vagyok, hogyan gondolkodom, és mindig is a játékos szabadságot kerestem.

– A főiskolán Herskó János volt a tanárod. Úgy tudni, rendkívülien szerette őt az osztályod. Te hogy élted meg, mikor Herskó 1970-ben elhagyta az országot?
– Amikor apám egy reggel felhívott azzal, hogy Herskó disszidált, olyan sírógörcsöt kaptam, hogy alig bírtam abbahagyni. Aztán felhívtam Tóth Zsuzsát, majd együtt elmentünk Simó Sándorhoz. Együtt sírtunk. Herskó afféle apafigurának számított. Űrt hagyott maga után, de őszintén szólva, számomra elsősorban védelmet jelentett. Akkoriban nagyon szerettem. A szeretetet, a csapatszellemet sirattam meg és nem azt, hogy nem fogom tudni folytatni a pályámat.

– Tény, hogy folytattad méghozzá az egyik legjobbnak tartott filmeddel, a Régi idők focijá-val. Mándy Ivánnal itt mélyült el a barátságotok. Hogyan találtál Mándy Ivánra és a Régi idők mozija című novellára?

– Mándy Ivánnal nagyon jóban voltunk. Rendszeresen találkoztunk az Andrássy úti  Különlegességi Cukrászdában, a helyén most egy tábla van: „Itt ült Mándy Iván”. Talán, egyszer az én nevem is odakerül, de remélem soká. Egyszer azt mondta Iván, hogy van neki egy jó története, az első magyar futball-labda története. Hű, mondtam, ez nagyon jó, imádtam a futballt, nagy Vasas drukker voltam. Mándy bevallotta, hogy már odaadta Palásthy Györgynek, de – mondta – kérjem el, ő úgyse csinál vele semmi. Gyuri azonban nem adta, most írok belőle egy musicalt, mondta harciasan. Legközelebbre hozok neked egy másik novellát, vígasztalt Mándy. És hozta a Régi idők mozijá-t. Soha sehol nem jelent még meg.  Akkor leültünk Tóth Zsuzsával, Bíró Zsuzsával. Tóth úgy írt Mándyul mint maga Mándy. A novellából csináltunk egy forgatókönyvet, amelyik hűtlenül volt hűséges a novellához.

 

minarik.jpg
1973: Régi idők focija

 

– Mit szólt Mándy a Régi idők focijához? A Mándy-filmhez?
– Mándy sem a Régi idők fociját, sem a Szabadíts meg a gonosztól-t nem tartotta Mándy-filmnek. A Szabadíts meg a gonosztól eredetileg egy musical volt, a címe is más volt: Mélyvíz. Ami biztos, hogy Mándy érzelmi és gondolatvilága jelen volt. Ahogy például leírja, milyen Minarik, ez nekem elég volt ahhoz, hogy bennem valami elinduljon. Mándy pontosan leírta, hogy jön a nagy szárnyas kabátban, csak ő nem így hívta. Olyannyira, hogy amikor Kemenes Fanni először rápróbálta a Garasra a kabátot, akkor a Garas kitömte a kabát zsebét, hogy jobban elálljon a két szárnya és lebegjen utána. Bár Mándy világa nagyon közel áll hozzám, nem Mándy-filmeket csináltam, hanem Sándor Pál, Tóth Zsuzsa, Ragályi Elemér, Garas Dezső, Kern András, Psota Irén filmeket.

 

szeressetekodort web.jpg
1969: Szeressétek Odor Emiliát!

– A Szabadíts meg a gonosztól 1978-ban készült, ekkor még hivatalosan tabu volt a zsidóságról, a származásról beszélni. Egy-két korábbi filmen és regényen kívül, hallgatás övezte a témát. Ebben a filmben megjelenik a holokauszt, a sárga csillagos férfi felakasztja magát, és magyar csendőrök kísérnek, megölnek „származásilag gyanús” alakokat a második világháború végén. Nem volt ebből kellemetlenséged?   
– Nem. Ezzel semmi gond nem volt. A zsidóság kérdése bonyolult dolog az ember életében is, hát még filmen. Attól is függ, hogy az ember mennyire szemérmes és mennyire nyitott. Én nem akarok zsidó filmeket csinálni, én emberfilmeket szeretnék készíteni. Más kérdés, hogy soha nem rejtettem véka alá származásom, nehéz is lett volna ezzel a fizimiskával, kicsi, vörös, elálló fülű és hücpe. A háború után először 1956-ban találkoztam antiszemitizmussal, amikor krétával felírták a házunk kapujára Rákospalotán, hogy „zsidók”.

– A Szerencsés Dánielben, következő filmedben már egy vallásos zsidó nagypapa tűnik fel, aki zsidó imát mormol unokájával. Ha stílus szempontjából gondolom át filmjeidet, ez szikárabb stílusú, atmoszférájában kevésbé metaforikus, nem olyan kifinomult látványvilágú, mint a korábbiak, és nem is Mándy írása alapján készült… Hogyan keletkezett a Szerencsés Dániel?

– A stílust szándékosan változtattam meg. Ez sokkal realistább film, mint a régebbiek. Úgy keletkezett, hogy éppen egy tévéfilmen dolgoztam az operában, és odafutott hozzám egy fiatalember, Kertész Mihály, álnéven Kornis Mihály, és azt mondta: szeretnék neked forgatókönyvet írni. Elképedtem. Én még ilyennel nem találkoztam. Kitaláltuk a Rettentő Margó történetét, ami 56-ban játszódik Budapesten. Egy nagydarab villamos-kalauznő, és egy tizenhét éves gyerek szerelméről, akik együtt akarják elhagyni az országot. Kornis írt ebből egy novellát, és mentünk volna tovább, amikor Kornis közölte, hogy beszélt a barátaival, és velem ő nem akar ’56-ról filmet készíteni, apám miatt. Nem is értettem meg rögtön. De nem hagyott nyugodtan a téma, már azért sem, mert el akartam menni én is egy sporttáskával. És akkor megkerestem Mezei Andrást. Kitalálta a Szerencsés Dániel és Angeli Gyuri nevét, írt egy forgatókönyvet, ami abban a formában nem volt használható. Akkor visszatértem a megbízható csapattárshoz, Tóth Zsuzsához, majd Bíró Zsuzsa is csatlakozott. Mindig is így készültek a mi filmjeink, csak egy pillanatra megtévedtem. A filmmel később sok baj volt politikailag. Darabokra szedték a Párközpontban. Aczél György azt mondta, hogy nem vagyok az ő kutyájuk kölyke, és nem kapok kitüntetést, amíg ő él. A pártközpontban már Aczél beosztottja és csapata fogadott. Közölték velem, hogy miket kell kivágnom a filmből. Ha én annak eleget tettem volna, akkor egy húsz perces filmet lehetett volna belőle csinálni. És akkor az egyik elvtárs hirtelen azt kérdezte, hogy azt mondjam meg neki: miért zsidó a Szerencsés Dániel? Vettem egy nagy levegőt és azt mondtam, azért, mert ez egy életrajzi film, én pedig zsidó vagyok. Este felhívtam egy bizalmas barátom, hogy mondja meg annak a rohadt antiszemita tetűnek… Hogy kinek? – kérdezte. Mondtam a nevét. A barátom csodálkozott, hát az ugyanolyan zsidó, mint te! Ezzel együtt a Szerencsés Dániellel nem az volt a probléma, hogy zsidó nagypapa van benne, hanem azok a képek, amelyek 1956-ról láthatók. A film plakátját bezúzták, mert egy nemzeti színű zászló volt rajta a kivágott lyukkal. Azért tiltották be, mert március 11-én volt a film premierje, négy nappal március 15-e előtt, és már kezdték kiragasztani a plakátokat.

1983: Szerencsés Dániel

– Amikor ezek a filmek készültek, a magyar filmgyártás a csúcspontján volt. Tele voltak a külföldi újságok, hogy milyen bátrak és kritikusak a magyar rendezők, hogy többet engedhetnek meg maguknak, mint más szocialista országok művészei. Csaknem húsz év után forgattad a Noé bárkájá-t tavalyelőtt. Sok minden változott azóta…
– A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években „ügy” volt a magyar film, mivel csaknem minden alkotás erős társadalomkritikát tartalmazott. Filmjeink hírt adtak a világnak arról, hogy mi történik az országban. Ez mára elveszett, de a filmszakma még mindig tart valamit abból, hogy volt egyszer egy magyar filmnimbusz… Most, negyvenvalahány évvel a hátunk mögött, újfajta viszonyulást kell megtanulnunk, és ez a piaci érték. Azt gondolom erről az egész helyzetről és ezen belül a filmgyártásról, hogy olyan ez, mint amikor egy mélytengeri halnak egyik napról a másikra azt mondják, hogy holnap reggel kimész a partra, és kopoltyú nélkül, tüdővel szaladgálsz. Az új helyzethez való alkalmazkodás rengeteg energiát vesz el az alkotástól. Egyébként a Noé bárkája is ugyanarról szól, mint az előzőek, Stock Ede és Tálas Aurél halhatatlan barátságáról. Hattyúdalnak szántam… de nem… eszem ágában sincs, én még sok filmet akarok csinálni.

Sándor Pál játékfilmjei:

Bohóc a falon, 1967

Szeressétek Odor Emiliát! 1969

Sárika, drágám, 1971

Régi idők focija, 1973

Herkulesfürdői emlék, 1976

Szerencsés Dániel, 1983

Csak egy mozi, 1985

Miss Arizona, 1988

Noé bárkája, 2007

Vándorszínészek, 2018

 

támogatás