“A magyar operajátszás és a hazai zsidóság sorsa már szinte a kezdetektől összefonódott”

Operaházi emlékek – Karczag Márton.

 

-Kérem, röviden mutassa be önmagát.

Budán születtem, értelmiségi családban, a rendszerváltás előtt. Akkoriban a közoktatás nem szentelt különösebb figyelmet a nem átlagos gyerekeknek, így én is felszabadultan lélegeztem fel érettségi után. Már másnap az Operaház színpadán álltam statisztaként. Csodálatos, felhőtlen és ösztönös tanulással teli évek következtek itt. Azóta is minden operával foglalkozni vágyó fiatalnak ajánlom ezt a lehetőséget, mert olyan mély iskolát ad és olyan tiszteletre, empátiára tanít, amire egyetlen felsőoktatási kurzus sem képes. Statisztálás után a Házon belül megtaláltak a kisebb, majd egyre nagyobb feladatok. Kiss Imre felkérésére rendbe raktam a több tízezer kötetes Bánya nevű archív kottatárat, Kovalik Balázs felkérésére én lettem a kiadványok szerkesztője, 2012 óta pedig az Emléktárat vezetem. Azóta a kutatói tevékenység mellett több állandó és időszaki kiállítást készítettem, könyveket írtam, azonkívül elkészítettem az OperaDigitár nevű oldalt, mely a világ talán legteljesebb operai adatbázisa lett. Emellett rendszeresen publikálok, oldalamon, a Caruso Blogon is.

 

-Mutassa be az Operaház Emléktárát.

Emléktárunk feladata kettős. Egyrészt a tárgyi emlékek gyűjtése és megismertetése a nagyközönséggel, másrészt a magyar operajátszás szellemi örökségének őrzése és gondozása. Az Operaház múltját az 1920-as évek végén Radnai Miklós igazgató felkérésére Vidor Dezső „színházi mindenes” kezdte összegyűjteni. Az első állandó kiállítás az 1940-es évek végéig volt látható. Bár a gyűjtemény közel százéves története alatt voltak szunnyadó periódusok is, az 1970-es évek óta feldolgozott és folyamatosan gyarapodik. A több ezer tétel a lehető legszélesebb spektrumot öleli fel a valódi értékektől a törött lábú szerencsemalacig. Az Operaház saját és külsős kiadványai mellett megtalálhatók itt kritikagyűjtemények, levelek, szerződések, fotók, hang- és videófelvételek, kották, festmények, szobrok, de komplett hagyatékok is. Vásárlásra ritkábban van lehetőségünk, inkább adományok által gazdagodunk. Jelenleg ketten dolgozunk teljes munkaidőben Csádi Ádám kollégámmal. Az Andrássy úton őrzött gyűjtemény előzetes bejelentkezés után bárki számára kutatható.

– Mik az Emléktár különleges értékei, érdekességei?

Az Emléktár számos valódi ritkaságot őriz, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc vagy éppen Goldmark Károly, Giacomo Puccini és Gustav Mahler kéziratait, leveleit. Kérdés azonban, mikor mit nevezünk értéknek. Egy ezüstkoszorú nyilván értékálló tárgy – nemesfém áron. Az elmúlt évtizedekben azonban nagyon megváltozott, hogy egy-egy kiállítás közönsége számára mi az érdekes. Míg valaha meghatottan szemlélték például Richard Wagner első, 1863-as pesti koncertjének megsárgult színlapját, a mai látogatót sokkal inkább megfogja mondjuk egy korabeli karikatúra és az ahhoz köthető frappáns történet. A gyűjtemény publikálásánál ezeket a szempontokat is figyelembe kell vennünk, ha nem akarunk ódivatúak maradni.

– Világpremierek a magyar Operaházban

Erkel művei közül az utolsó, a méltán nem játszott 1885-ös István király került először színre az Andrássy úton. Goldmark Károly operái közül a Berlichingen Götz csendült fel egyedül előbb Budapesten, mint Bécsben. A magyar operajátszás világszinten is legkiemelkedőbb dátuma 1918. május 24., A kékszakállú herceg vára világpremierje. Egy évvel korábban játszották először A fából faragott királyfit, emellett örök szégyenünk, hogy a két világháború közti Magyarország számára A csodálatos mandarin olyannyira erkölcstelennek számított, hogy csak 1945-ben, Bartók halála után lehetett végre színpadra állítani. Az elmúlt évtizedekben Operaház adott otthont Kodály Zoltán, majd Ránki György, Petrovics Emil és Szokolay Sándor műveinek is, 2023 decemberében pedig ismét rajtunk volt a világ szeme, Eötvös Péter utolsó operájának, a Valuskának ősbemutatóját a nemzetközi sajtó is figyelemmel kísérte.

– Botrányok az Operában?

Az Operaház több mint 140 éves történetét számos botrány kísérte, ám ezek jó része csak a korabeli bulvársajtót és olvasóit érdekelték. A magyar operatörténet szempontjából nem több „apró színes”-nél, hogy báró Nopcsa Elek intendáns előadás után átrendelte a balerinákat a Nemzeti Kaszinóba szórakoztatni az urakat, vagy hogy a most leköszönt miniszterelnök lánya pezsgőt rendelt a Királyi páholyba. A Szombat olvasóit talán jobban fogja érdekelni az a végtelenül szomorú történet, mikoris 1920. április 5-én egy Walkür- előadás III. felvonását antiszemita tüntetők szakították félbe, hogy a Wotan (germán főisten) szerepét éneklő (izraelita származású) Rózsa S. Lajos fellépése ellen tiltakozzanak. A kiváló magyar bariton olyannyira sértve érezte magát, hogy nem folytatta az előadást, sőt, soha többet nem lépett fel az Operaházban, meg sem állt New Yorkig.

– Híres zsidó igazgatók, karmesterek, előadóművészek az Operaházban

A magyar operajátszás és a hazai zsidóság sorsa már szinte a kezdetektől, az 1800-as évek első harmadától összefonódott. Az 1929-ben megjelent Magyar zsidó lexikon számos operaházi kötődést tartalmaz, de manapság aligha lenne comme il faut egy hasonló kiadvány… A művészek származásáról elsősorban a vészkorszakban készültek statisztikák, ez korábban nem igazán volt beszédtéma, a II. világháború óta pedig – hacsak valaki maga nem teszi publikussá – szintén magánügy. Megérne azonban egy hosszabb tanulmányt a magyar zsidóság és a színház/opera-művészet kapcsolata. Különös tekintettel a 19. századra, amikor is az évszázados béklyóiból felszabadult tehetségek számára a színpad is egy új pályát, kibontakozási lehetőséget jelentett. Az első általam ismert izraelita származású magyar operaénekes-generáció tagja volt többek között a Bécsben is sikereket arató Csillag (Goldstein) Róza, valamint Ellinger József, Erkel Bánk bánjának első megszólaltatója. Az Operaház 1884-es megnyitását követő két évtized vezető basszistája, Ney Dávid sírja – számos kollégájával egyetemben – megtalálható a Kozma utcában.

– Goldmark Károly és az Operaház.

Zsidó származású zeneszerzők közül relatíve a legszorosabb szál Goldmark Károlyt köti az Operához, bár a keszthelyi születésű komponista Gustav Mahlerhez hasonlóan inkább a Monarchia polgárának vallhatta magát. Első operája, a Sába királynője – melynek a világhírt is köszönhette – Bécs után a régi Nemzeti Színházban került színre, de 1885-től egészen az 1970-es évekig az Andrássy úton is repertoáron maradt. Néhány éve pedig az Erkel Színházban került felújításra a főmű. A Sába királynője után Goldmark összes operáját bemutatta az Operaház – váltakozó sikerrel. Természetesen maga a szerző is többször megjelent a dalszínházban, jubileumait, kerek születésnapjait is itt ünnepelték.

– Gustav Mahler az Operaház élén

Végigtekintve az Operaház történetén, nem mehetünk el szó nélkül az 1888 és 1891 közti rövid időszak mellett, amikor is a fiatal, nagyívű pályafutásának elején járó Gustav Mahler vezette az intézményt. Mahler nem csupán az első zsidó származású igazgatója volt a Magyar Királyi Operaháznak, hanem – és ez volt sokak szemében az igazi szálka(!) –egyben az első külföldi is. A rendelkezésére álló két és fél év alatt nyilvánvalóan nem lehetett hatalmas eredményeket elérni, azonban amikor ő állt a zenekar élén vagy tanította be a produkciókat, a sajtó rendre elismerte teljesítményét. Kevésbé nézték jó szemmel társulatépítő munkáját. Az általa szerződtetett művészek között valóban nagy százalékban akadtak külföldről hazacsábított hittársai – ám a néhány esetben kevéssé szerencsés választások mögött sohasem felekezeti okok álltak. Miután Zichy Géza gróf lett az intendáns. Mahler érezte, hogy elérkezett a távozás ideje. Karrierje további állomásai Hamburg, Bécs és New York voltak.

– Zsidósors az Operaházban a zsidótörvények korában

2022 decemberében nyílt meg az Operaház pincéjében az a maga nemében páratlan kiállításunk, mely a színház és a vészkorszak kapcsolatát vizsgálja. Magyarországon a mi színházunk az első, amelyik elvégezte ezt a mélykutatást és szembenézett a múltjával. Márkus László, a törvényeket végrehajtani köteles igazgató tevékenysége miatt szerencsére ma sincs okunk szégyenkezni. A kiállítás alapötlete Gábor Sylvie játékmester kollégámtól származik, a témát ő kezdte el feltárni a bécsi színház-tudományi diplomájához. „Összetört, elhagyott, meghalt…” című tárlatunkon annak a 83 egykori kollégánknak a sorsát igyekeztünk felderíteni, akiket 1939 és 1944 között a származásuk miatt bocsátottak el. Háromféle út várt rájuk: amennyiben túlélték a borzalmat vagy elhagyták az országot és az anyaszínházukat, vagy visszatértek és megpróbálták felvenni pályájuk elszakadt fonalát. A kiállítás helyszíne sem véletlen: elődjeink Budapest ostroma alatt nemcsak bujkáltak a pincelabirintusban, hanem bújtatták is egykori kollégáikat. Számomra mindig különösen megható, ha a hitközségből érkeznek csoportok, túlélők vagy második generációs látogatók. Az egyik legszebb visszajelzést pedig Kiss Henriett-től, a Rumbach Múzeum igazgatójától kaptam, aki szerint ez a tárlat egyfajta káddis, azokra, akikre nem mondtak, nem mondhattak korábban. Igen fontos gesztusként élem meg, hogy 2025 májusában a MAZSIHISZ-szel közösen tizenhét botlatókövet avattunk az Operaház neves és névtelen áldozatai tiszteletére. Tettünk úttörő volt, itthon egyetlen kultúrintézmény előtt sincsenek még botlatókövek, de Európa-szerte is csak négy-öt operaházról tudok.

– Száműzetés az Operaházból az Goldmark-terem (OMIKE )színpadára.

Néhány hete a Goldmark Klub felkérésére tartottam egy előadást Gustav Mahler budapesti éveiről. Csak a terembe lépve szakadt rám annak súlya, hogy ez bizony ugyanaz a színpad, ahol az OMIKE előadásai zajlottak a vészkorszakban. Miután Horák Magda és Harsányi László személyében kiváló krónikásai vannak ennek a témának, én csak érintőlegesen, operai szemszögből foglalkoztam vele. Az előadások valódi zenei minőségéről felvételek híján kevés képünk lehet. Ami számomra sokkal fontosabb az a színház és az opera, mint összművészeti alkotások közösségformáló ereje – éppen a legnehezebb időszakban. És persze a kiállásé. Hiszen az OMIKE előadásaiban nemcsak hogy zsidók működhettek közre, de látogatni is csak ők látogathatták azokat. Akadtak azonban kivételek. Bátor tettnek számított, hogy Kodály Zoltán, Ferencsik János vagy Sergio Failoni elmentek a Goldmark terembe, hogy jelenlétükkel demonstrálják szolidaritásukat az üldözött közösség mellett.

– Ki volt a magyar Failoni?

Sergio Failonit említettem az imént, azt a karmestert, az egyik könyvem főszereplőjét. Az olasz maestro 1928-ban szerződött az Operaházhoz, és ahelyett, hogy hazájában építette volna karrierjét, közel két évtizeden keresztül köztünk maradt. Szerepet játszott ebben az antifasiszta szemlélete, hiszen nem akart Mussolini Olaszországában élni (a Szálasi-puccs után nem állt pódiumra) és az is, hogy Pesten azt vezényelhette, amit csak akart – köztünk számos estén szeretett Wagnerét is. Magyar volt a második felesége, ráadásul a vészkorszak alatt vette el Klier Nellyt, üldözött balerinát. Failoni világkarrierjét 1947-es agyvérzése gátolta meg. A kislányával, Donatellával egyedül maradt ex-balerina immár Failoni Nellyként az 1960-es évektől művész-ügynökként tevékenykedett, számos külföldi világsztár szerződtetésével varázsolt ünnepeket a bezárt Magyarország szürke hétköznapjaiba.

-Tóth Aladár igazgató zenei jelentősége- közös munkája Szabolcsi Bencével, élete Fischer Annie-val, Ottó Klemperer szerződtetése.

A II. világháború utáni operaházi sebek begyógyítása és a szellemi visszaépítés az 1946-ban igazgatónak kinevezett Tóth Aladárra várt. A neves esztéta a háború alatt feleségével, Fischer Annie-val Svédországban élt, így a kiváló zongoraművésznő viszonylagos békében élte túl az üldöztetést. 1956-ig tartó regnálása alatt Tóthnak sosem látott politikai nyomás alatt kellett újra pozicionálnia az Operaházat. Failoni halála után egy hozzá hasonló nívójú külföldi karmestert keresett – ám ekkoriban a világnagyságoknak (érthető okokból) nem akaródzott Budapestre költözni… Végül a nagybeteg, egy orvosi műhiba következményeiből lábadozó Otto Klemperert sikerült megnyernie. Klemperer a 20-as évek avantgárd Berlinjének volt számottevő tagja, aki Hitler hatalomra jutása után Amerikában talált menedékre. A fokozatosan bezáródó Operaháznak ő lett az egyik szellemi oszlopa – 1950- es távozásáig. Tóth Aladárnak köszönhetjük a vasfüggöny mögötti Mozart-kultúra felvirágzását, egy legendássá vált együttest és a szovjet balett térhódítását is. Korábban Kodály tanítványaként tiltakozott a zsidótörvények ellen, hiszen nemcsak Fischer Anne, de a szűkebb baráti körének olyan tagjai, mint Szabolcsi Bence zenetudós is érintett volt.

Retinámba égett a gesztus, amikor is egy jubileumi koszorúzáson a Farkasréti temetőben Tóth Mari – igazgatónk Marburgban élő lánya – egy szál virággal a Tóth Aladár végső nyughelye mögötti sírhoz lépett és így szólt halkan: „Ezt az Auschwitzban elhunyt Szabolcsi Gábornak hoztam. Talán már csak én emlékszem rá…”

– Beszéljen az Ön előadói sorozatáról és az Aranybánya videosorozatáról.

A 2010-es évek közepén kezdtem el építeni az Opera DigiTárat, melyben igyekszem minden művészünk életrajzának utánajárni. Ez természetesen jóval könnyebb feladat Székely Mihály esetében, mint mondjuk Fuchs Rózsi balerinánál. Régi újságokat, anyakönyvi kivonatokat, vagy éppen temetői nyilvántartásokat böngészve publikálom az internetnek köszönhetően fellelhető információkat. A munka közben jutottam arra a meglepő megállapításra, miszerint a zsidó származású művészeknek sokszor jóval változatosabb-izgalmasabb sors adatott, mint a többieknek. Talán kevésbé voltak röghöz kötöttek, könnyebben váltottak hazát, akár nevet is, gyakran vagányabban néztek szembe a nehézségekkel és keményebben küzdöttek a (szakmai) túlélésért. Egy-egy ilyen sorsot szívesen írók meg a blogomban is. Nem véletlenül hoztam fel példának a nehezen kutatható nevű Fuchs Rózsit. Az 1919-ben nyugdíjba vonult táncosnő Amerikában élő rokonai néhány éve megtaláltak, és miután segítettem nekik a balerina életrajzának feltárásában, eljöttek Budapestre is, sőt azóta szinte minden évben meglátogatják a dédmama egykori munkahelyét. Számomra nagyon fontosok ezek a nyomozások és találkozások, hiszen így „vissza tudok adni” valamit a családok elveszett múltjából, és egyúttal magába az Operaházba is igyekszem csempészni, feléleszteni egykori tagjaink emlékét. A szellemi hagyományőrzés része az is, hogy 2002 tavaszán Ókovács Szilveszter főigazgató úr felkért, hogy Aranybánya címen indítsak önálló videósorozatot az Operaház múltjáról. Szabad kezet kaptam a kéthetente jelentkező adások elkészítéséhez, melyet azóta is nagyon élvezek, megpróbálok minél változatosabb és érdekesebb tartalmakat készíteni – az én egyedi látószögemen keresztül.

– Az Opera Eiffel Műhelyházról. A Műhely. Titkok. állandó tárlatról.

Az Operaház Vörös Szalonjában majdnem minden évben készítünk egy-egy időszaki kiállítást. A legizgalmasabb kutatómunka számomra a Puccini és Budapest sokrétű kapcsolatát vizsgáló 2024-es centenáriumra készült tárlatot előzte meg. Amikor megkaptuk és Eiffel Műhelyház néven megváltozott funkciókkal új életre keltettük az egykori Északi Járműjavítót, felmerült egy állandó kiállítás ötlete. Azt gondoltam, hogy ebben az önálló gyártóműhelyeinket is magába foglaló hatalmas épületkomplexumban a sokszor megismert tematikáik helyett keressünk valamiféle egyedi nézőpontot. A mutassuk be – a párizsi Pompidou-központ mintájára – a nagyközönség számára „láthatatlant”: kik dolgoznak itt, mi a műhelyek feladata, hogyan jut el egy produkció a tervtől a megvalósulásig, illetve kik voltak azok a jelentős díszlet- és jelmeztervező egyéniségek, akik az elmúlt 150 évben meghatározták az operaházi látványvilágot. A kiállítás egy része az előadások szüneteiben látogatható, felnőttek és gyerekek számára pedig speciális épülettúrákat is szervezünk, a kicsiknek egy önálló darab keretében. A Keffiel Jancsi című produkciót „íróként” és „rendezőként” is jegyzem.

– Terveiről.

Márciusban egy „kulturális degusztáció” keretén belül bemutattuk a leendő állandó kiállításunk első ütemét a sajtó képviselőinek. Az Operaház mellett, a Dalszínház és Révay utcák sarkán új tábla hirdeti: OperaSafe – Emlékgyűjtemény. Reményeink szerint 2026-ban megnyílik ez a nagyszabású kezdeményezés, melyben egyszerre lesz látogatható a magyar opera története, illetve az opera műfaját a 21. század technikájával bemutató állandó kiállítás, idővel itt kap majd helyet a Magyar Hangarchívum, de lesznek szabadulószobák, előadótér, valamint – és talán ez a legfontosabb – színházpedagógiai foglalkozások is. Mindez persze hosszas előkészületeket igénylő hatalmas csapatmunka, ám a végeredmény az európai szinten is kiemelkedő operaházi emlékezetpolitika koronaékszere lesz. A nagyszabású vállalkozás és a hétköznapi munka mellett lassan haladok a következő könyvemmel, mely az 1911-ben megnyílt Népopera (Városi Színház, Erkel Színház) korábban még soha fel nem dolgozott történetét hivatott felderíteni

.

– Ki a budapesti Operaház fantomja? Ha volt.

Ha létezik is fantomunk, én még nem találkoztam vele. Igaz, rengeteg mindent csináltam az elmúlt évtizedekben ebben a varázslatos épületben, de bent még nem aludtam. Négy olyan egykori kollégáról tudok, akik úgy döntöttek, hogy itt vetnek véget önkezükkel életüknek. Nyilván az ő tragédiáik is benne vannak a falakban, de a folyosókon elsuhanni fehér árnyukat még nem láttam. Ha azonban az ember késő este, az előadások után beül az elsötétített nézőtérre, a semmihez sem fogható csend mesélni kezd.