Már gyerekkorunkban hozzákötötztünk az irodalomhoz. Mint a trecento müvésznövendékei a mesterség alantasabb munkáival mintegy a festéktöréssel és inaskodással kezdtük müködésünket. Öt éves voltam. Szombatonként apámmal és a Hét egész szerkesztöségével beültünk a Central kávéházba. Ök dolgoztak, én pedig a képeslapokat olvastam, természetesen csak a képeket és nem a szöveget. Azután kéziratokat vittem az Atheneumba… 

Sajtóértesülések szerint Izrael egy hajót tervez küldeni a Ciprusi Köztársaságba, hogy ezzel fejezze ki köszönetét azért, hogy a görög ciprióták nem engedték kikötni a Gázába igyekvő, az izraeliek szerint lehet, hogy nem csak segélyszállítmányt vivő hajókat. Az izraeli külügyminisztérium közleményben méltatta a ciprusiak “felelős hozzáállását”. A ciprusi külügyminiszter eközben Izraelbe utazott, hogy ottani kollégájával egyeztessen az ügyben.
 

A franciák 15 százaléka bevallja, hogy nyíltan rasszista, és még több mondja azt, hogy fenntartásai vannak a bevándorlókkal, a melegekkel, a feketékkel, az arabokkal, és a zsidókkal szemben.
 

Figyelem, ez itt nem egy jóslat. Jóllehet, választások előtt még inkább megnövekszik a kereslet Delphoi vélt örökösei iránt, mi, politikai elemzők jobban tesszük, ha önmérsékletre intjük magunkat, és még a nyilvánosság legnagyobb nyomása alatt sem próbáljuk megmondani januárban, hogy mi lesz áprilisban.
 

Gyermekkoromban semmi úgynevezett zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik.
 

Tel Avivban is meghatározzák a kulturális életet annak fogyasztói, az ott lakók.  Izrael lüktető központjában manapság főleg két korosztály él, a jómódú nyugdíjasok, akik még az 50-es 60-as években vásároltak maguknak lakást, mikor ez még lehetséges volt elérhető árakon az átlagos középosztálybeli izraeli halandó számára is, és a bérelt lakásokban élő fiatal szinglik a katonaság után, a családalapítás előtt. 

A demokratikus jobboldal felnevelte és dédelgette azokat a szalonképtelen figurákat, akik most látványosan a fejére nőttek. Nem tett különbséget antiszemitizmussal, rasszizmussal joggal és jogtalanul, okkal és ok nélkül vádoltak között. A demokratikus baloldal pedig nem volt képes belátni: attól, hogy egy problémát általánosító, uszító hangon tálalnak, az még nagyon is létezik.
 

A mai Magyarországon mindenki valamilyen kulturális vagy történeti mintát keres magának, hagyományt, melybe belekapaszkodhat vagy hozzákötheti magát, elődöket, akikre feltétel nélkül büszke lehet. A szocialista évtizedek megakasztották a szerves társadalmi fejlődést (direkt nem „haladást” írok) hogy aztán maguk is szervesüljenek valahogyan a történelembe, de mielőtt távozott volna a korszak, azért meggyökereztetett számos szokást és gondolkodásmódot. A hagyományok utáni keresgélés nagyobb méretekben is folyt, a viszonyítási pontok felkutatása főleg a rendszerváltás után indult meg s sokáig a polgárosodás fogalma uralkodott egyes történetírói és közírói szférákban (a másik ilyen mindenre csodaszerként használt pszedudofogalom a  civil társadalom volt).
 

Emléktáblát állítottak Moholy-Nagy Lászlónak a vajdasági Adán, ahol ünnepséggel és fényképkiállítással emlékeztek az avantgárd művészre.
 

Kállai Csaba azt is mondta: meg kell védeni az országot azoktól, akik el akarják foglalni.
 

Egész életében azt tette, amiben hitt és amit szeretett.
 

Kísértet járja be Ajkát: amint arról a nemzeti laptárs beszámolt, a város szocialista polgármestere, Schwartz Béla utasításba adta, hogy a Borsos Miklós Általános Iskola gyerekkórusa az őszi szünetet a Mint a mókus fenn a fán című dal betanulásával köteles eltölteni.
 

Molnár Oszkár, Edelény fideszes polgármestere formában van. A most napvilágra került videón a nemrégiben roma asszonyokat magzataik szándékos bántalmazásával vádoló államférfi a jól bevált cigányozás helyett zsidózással szórakoztatja közönségét és az általa feltárt “tényektől” sokkolt műsorvezetőnőt.
 

Koncertek, kiállítások, istentiszteletek, hitbeszédek szerepelnek az Öt Templom Fesztivál csütörtökön kezdődő ötnapos programján, amelynek öt európai vallás egy-egy temploma ad otthont Győr egyik városrészében, Újvárosban.
 

Gázálarcos Jézus, posztamensen pózoló kaméleon és kalapos emberszőnyeg várja a Ráday Galéria látogatóit. Galambos Tamás Munkácsy-díjas festőművész iróniába mártott – az 1970-es évektől napjainkig készült – képeiből válogat a szeptember 2-án este hatkor, Zsidó nyár címen megnyílott kiállítás.
 

Bencze József országos rendőr-főkapitány szombaton reggel úgy nyilatkozott, hogy a romák elleni támadásokkal gyanúsítottak már a következő támadásokat tervezték, ezért csapott le rájuk a rendőrség. A rendőrségnek cáfolhatatlan bizonyítékai vannak, mondta a főkapitány.

A svéd kormány nem ítéli el azt a cikkét, amelyben azzal vádolják az izraeli hadsereget, hogy megölt palesztinok szerveivel kereskedik.

Az új rendszer létrehozóit-irányítóit támadó viccek sorozatában van olyan szöveg, amely a bűnbakkereső, antiszemita felfogás jegyében, egyértelműen kimondva teszi a zsidóság egészét (beleértve ebbe, többek között, a bankárt épp úgy, mint a radikális polgárt és a kommunista forradalmárt) felelőssé az 1918-1919-es magyarországi átalakulásokért, a Tanácsköztársaság létrejöttéért és fennmaradásáért.

A Jobbik meghódította Borsod-Abaúj-Zemplén megye több kistelepülését. Sok helyütt annyira, hogy még a Fideszt is legyőzte. Helyszíni riport.

“Nincs olyan dal, amire ne lehetne táncolni. Nincs olyan tánc, amire ne lehetne énekelni.” Giora Feidman így magyarázta programjában a zenéhez történő alapvető viszonyulását. A “Dance of Joy” (Örömtánc) című lemezén a művészetekbe vetett mély hitét tette meg központi témának – majd eljátszik ezzel a témával. Mi mindannyian született énekesek és táncosok vagyunk.