A „polgár” világa

A mai Magyarországon mindenki valamilyen kulturális vagy történeti mintát keres magának, hagyományt, melybe belekapaszkodhat vagy hozzákötheti magát, elődöket, akikre feltétel nélkül büszke lehet. A szocialista évtizedek megakasztották a szerves társadalmi fejlődést (direkt nem „haladást” írok) hogy aztán maguk is szervesüljenek valahogyan a történelembe, de mielőtt távozott volna a korszak, azért meggyökereztetett számos szokást és gondolkodásmódot. A hagyományok utáni keresgélés nagyobb méretekben is folyt, a viszonyítási pontok felkutatása főleg a rendszerváltás után indult meg s sokáig a polgárosodás fogalma uralkodott egyes történetírói és közírói szférákban (a másik ilyen mindenre csodaszerként használt pszedudofogalom a  civil társadalom volt).
 

2009. november 26. /  Konzervatorium / Novák Attila 

 

Ez a fogalom a racionális életvezetéssel, urbanizáltsággal, nyitottsággal és a piacgazdasághoz való adaptív képességgel kecsegtette azokat, akik az Európához való reintegráció programjával léptek fel és kívánták meggyőzni polgártársaikat. (Ennek marxista, illetve posztmarxista változatait kiválóan elemezte nemrégen egy tanulmány.) A tudomány és a publicisztika határmezsgyéjén elhelyezkedő közírói szférában elsöprő győzelmet aratott az a diskurzus a kilencvenes évek elején, mely élesen szembehelyezte önmagát azzal, amelytől elszakadni igyekezett, a Mucsával, a nemesi-dzsentroid és kádári Magyarországgal, a nobilis elit (úgynevezett) tunyaságával, világtól való elzárkózásával, idegennyelv-nemtudásával, korlátoltságával, nacionalizmusával stb. E közírás tartalma és retorikája – amellett, hogy valós elemekre is támaszkodott –, az ország történelmében nem először előforduló modernizációs beszédmód. Hangadói elődöket is kerestek, majd találtak maguknak a történelemben: olyan csoportokat fedeztek fel,  melyeknek örököseinek tekintették magukat. Ám egyértelműen ideológiai-politikai legitimációt is betöltött ez a történelemkeresés, hiszen elődökre híiatkozni sokkal elegánsabbnak és okosabbnak tűnt Magyarországon, mint a semmiből előugorva képviselni az Eszmét.

Már az is sok mindent elárul az ország szellemi állapotairól, hogy modernizátor elitje éppen saját országának történelmével szemben határozta meg önmagát. A zapadnyik kontra szlavofil vita magyarországi válfajáról van szó: ebből is látszik, mennyire „nyugati” ez a fajta beszédmód, hiszen a valódi Nyugaton valamiféle szerves fejlődés, és nem a radikális szakítás fogalmai és valósága terjedt el. S a teljes (ön)tagadás dikciója ugyan szerepel a demokratikus közbeszéd tárházában, de mozgalmak és politika nem alapul erre.
 
A magyar történelemre visszatérve, a polgárosodás új ideológusai a humanizmust és a „haladást” kizárólag a racionális/felhalmozó/kötöttségektől mentes polgári rétegben találták meg. A munkásosztály primátusának elmúltával új rétegre volt szükség: a polgárság maga vált avantgarde forradalmi réteggé, az új idők hordozójává és a jövő igéretévé, egyben legitimációs hivatkozási csoportjává azoknak a politikusoknak is, akik Magyarország méginkább-való polgárosodását célozták meg. Ám nem csak a baloldali és liberális oldalon játszottak a fogalommal. Később a jobboldali politikában is elterjedt a „polgári” szó (Wermer András kreatív ötlete), mely egyértelműen a baloldallal való szembenállást volt hivatva képviselni. Ebbéli értelmében azonban nem igazán sikerült túljutnia az intención, hiszen a „polgári” szó kétségkívül mozgósító erővel és tartalommal bírt, de kizárólag politikai fogalomként lehet rá tekinteni, hiszen szociológiai szempontból liberális és baloldali polgárság is létezik, akik azonban nem tartoznak a „polgári Magyarországhoz”, és fordítva: sokan vannak, akik életvitelüket, vagyoni helyzetüket (stb.) tekintve nem polgárok, mégis a „polgári Magyarország” táborát gyarapítják.
 
Visszatérve: a helyzet azonban jóval bonyolultabb, mint azt a polgárosodás rendszerváltozás utáni ideológusai képviselték. Nem csak azért, mert a diskurzus magyarországi képviselő meglehetősen szelektíven bántak a kétségkívül bizonyos illúziókat kelthető tényanyaggal, és mert a “kettős társadalom” Erdei Ferencre  visszamenő elképzelése, a nemzeti társadalom és a polgári társadalom ellentételezése komoly empirikus ellenforrásokat is kapott. Hanem azért is, mert feledésbe merült az a tény, hogy a történelmi Magyarország területén a polgárosodás – legalábbis a 19. században – sokszor nem került ellentétbe a megmagyarosodással vagy éppen bizonyos magyar nemesi életminták követésével. A Bukarestben és Párizsban is szolgáló kiváló történész-diplomata, Borsi Kálmán Bélának (Puskás „Öcsi” életrajzírója amúgy) a Bánság 19. század végi társadalmát vizsgáló írásai is ezt bizonyítják: Temesváron sokan úgy követtek polgári életmintákat, hogy (egyben) magyar urakká akartak válni. A magyar nemesség pedig több, eredetileg nem magyar etnikumú asszimilánst is befogadott a nemzet égisze alatt. A határ a nemes és a polgár között sohasem volt olyan merev és átjárhatatlan, mint ahogyan azt később ábrázolni igyekeztek.
 
És a kettős társadalom elméletében oly fontos magyar zsidóság sem kizárólag túlteljesítő polgári neológokból-asszimilánsokból állt. Hanem nagyszámú ortodox is élt az országban, akiknek lehet, hogy a marxi értelemben vett tőkés gazdasághoz több közük volt, mint sok a földbirtokából vagy annak jövedelméből élő nemesnek. Élet- és világfelfogásuk azonban konzervatív volt, legalábbis olyan értelemben, hogy a polgárosodás fogalmába az új ideológusok által beleértett elvilágiasodás messze állt tőlük. Ha nem is a keresztény egyházakra jellemző tekintélytisztelet volt jellemző a köreikben, de (más normák alapján) a rabbinikus autoritás tisztelete mindenképpen, ezért létüket nehezen lehet összhangba hozni a diskurzus létrehozóinak eredeti intencióival. A rabbinikus ortodoxia a dina de malkhuta dina talmudi elvét követte, melyet (nagyjából) az „állam törvénye törvény (és követni kell)” kifejezéssel lehet lefordítani, s ez elárulja, hogy a tradícionális zsidók hogyan tekintettek az államra. A rendszerváltás utáni modell követői és hirdetői a számokkal sem álltak barátságban, elméletük teljesen érzéketlenné tette őket a valóságra. Nem véletlen az, hogy a polgárosodási modell spiritus rectorának számító Hanák Péter 1984-ben a zsidó neológia arányát kétharmadra (!) tette a századfordulós Magyarországon (A lezáratlan per. In: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Budapest, 1984. 371.), míg Zeke Gyula statisztikai számításai – Trianonig mindenképpen – ortodox fölényt mutattak, 1910-ben például kb. 910 ezres magyarországi zsidóság 51.9%-a (472 313 fő) állt szembe a neológia 43.1% -ával (392 063 fő) (Lásd: Zeke Gyula: Szakadás után. In: Hét évtized a hazai zsidóság életében. MTA Filozófiai Intézet, Bp., 1990. I. rész. 152.).
 
A polgárosodási modell azonban más buktatókkal is rendelkezik. A diskurzus képviselői számára (a kiváló és marxizáló Szabó Miklós történész is ide tartozott) a szabadkőműves mozgalom jelentette azt a szellemi elődöt, melynek hasonló szerepet vindikáltak, mint amelyet maguknak: a szellem napvilágának harcosai lámpájukkal utat mutatnak a sötét országban, harcolnak a klerikális reakció, a nacionalizmus ellen. A választójogi reform előtt a szabadkőműves páholyoknak kétségkívül volt valamiféle szerepük, elsősorban a parlamenti politika előszobájának lehet tekinteni, a benne lévők számára pedig felmérhetetlen kapcsolati hálót jelentett a mozgalom tagjának lenni. Ám gyakran elfelejtődik az, hogy nem csak a zsidó polgárság, de a szabadelvű nemesi elit is képviseltette magát, hogy a lodzsák egy része nemzeti szelleműnek tekintette magát és korántsem vallott olyan radikális nézeteket, mint Jászi Oszkár és társai, akik az 1908-ban a Demokrácia páholyból kivált Martinovics páholyban gyülekeztek, és akiknek a Társadalomtudományok Szabad Iskolája és a Galilei Kör egyértelmű befolyási övezetüknek számított. A mozgalomban lévő konzervatív erőknek tulajdonítják azt, hogy Bókay Árpád dr. személyében a konzervatív-nemzeti szárnyhoz tartozó nagymestere volt a magyarországi páholyoknak, legalább is 1918 decemberéig.
 
A polgárosodási diskurzus képviselői voltak azok, akik a rendszerváltás után elméleti legitimációt adtak annak a gazdasági elképzelésnek, hogy úgy kell polgárságot teremteni, hogy mindenáron és (minél hamarabb) el kell adni az állami vagyont. A diskurzus felkent papjai szerint ez fogja alapját képezni a magyar polgári társadalomnak és a polgárosodási folyamat végén maga a fogalom veszti majd el értelmét, fog kiüresedni, hiszen a társadalom jórésze vagyonos polgárokból fog állni. S ennél nem lehet tökéletesebb a világ. Nem véletlen ez az elvárás, gondoljunk vissza a „történeti elődökre”, valamint arra, hogy a modell hangadói miket is vártak ettől az új polgárságtól: a szekularizáltság és a Globetrotterség a minimum. „Mindegy, hogy ki, de működtessék az állami vagyont” – szólt a maxima, melynek következtében a pártállami elit egy része jutott hozzá az állami vagyonhoz, a kárpótlási folyamat révén pedig, egy, a Kádár-rendszerben elindult folyamat alapján, a már eleve jobb alkupozícióban lévők kezében összpontosultak jelentős vagyonok. Mai rossz közérzetünk egyik fő forrása tehát ez a diskurzus, mely nem csak elméletileg bizonyult hamisnak, de a gyakorlati politikában kifejezetten tévedésnek, ha nem bűnnek minősíthetjük.
 
Polgár/ság létezik egyébként, ideológiai elvárások nélkül is, műveltséggel, és ha éppen van, vagyonnal, de leginkább egyfajta viselkedéskulturával. Teleologikus cél nélkül, csak úgy, a saját örömünkre.