A követ már ebéd előtt rátettem évszázada halott ükanyám sírjára. Még számban érzem Goldene hallevesének fenségesen finom ízét. A leves után megmaradt kenyérdarab utolsó falatjait majszolom. Nézem az öreg kóser étterem berendezését, minden a régi: a csipketerítők az asztalon, a székek, a pohárszekrények, a kopott barna réz gyertyatartóval díszített pianínó. 

Kos szarvával jelezzük lelkünknek és testünknek nagyünnepeink közeledtét. Felteszem a kérdést: Milyen lehet egy kívülállónak a reggelenként megszólaló sófár hangja? Először egy, aztán három szaggatott, majd kilenc rövid, végül egy nagyon hosszan zengő hang. Mindegyiknek külön jelentősége van.
 

Nagyon kemény konfliktusokra számítok a Fidesz és a Jobbik között. Annak idején, amikor Horthyék a hatalmukat érezték veszélyben, gond nélkül lecsukták Szálasiékat. El tudom képzelni, hogy Orbánék sem fognak sokat habozni, ha a Jobbik abba a monopóliumba harap, amit ők a magukénak gondolnak. Akkor nem lesz könyörület.
 

Huszonöt éve, 1985. március 28-án halt meg Marc Chagall orosz-francia festő, a múlt század nagy újítói közt az egyik legnépszerűbb, aki irányzatokhoz nem sorolható képein a jelenségek helyett azok emlékképét ábrázolta, álomszerű témáit gazdag színekkel és könnyed stílusban jelenítette meg.

Ha valaki azt hiszi, hogy a mi négyes metrónk világelső a politikai, pénzügyi, vagy egyéb botrányok területén, az azt hiszem, téved. Hogy ténylegesen kinek lehetne ezeket a díjakat odaadni, azt nem lehet pontosan meghatározni, itt a blog történetében is sok jelentkező volt már rá, Krakkó, Antwerpen, Taipei, Amszterdam, hogy csak párat említsünk. Azt hiszem azonban, olyan nemzetközi visszhangja, mint a jeruzsálemi villamosépítésnek, egyik se volt. (és itt szólok, hogy kőkeményen moderálni fogok)
 

A zsidósnak minősített pesti és a kereszténynek elkönyvelt budai városfél mitológiája már a polgári korszak századfordulós önképében is tartalmazta a több irányú kiterjesztést. Eszerint egyik oldalon áll(t) a polgárosult, nagyvárosias, zsidós és kávéházas Pest, a másikon a múltba tapadt, kivárosias, keresztény, vendéglős és kocsmás Buda. Érdekes és fontos kávéházak – húzódik máig az ítélet –, csak a pesti oldalon voltak…

Gyermekkoromban semmi úgynevezett zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik.
 

Tel Avivban is meghatározzák a kulturális életet annak fogyasztói, az ott lakók.  Izrael lüktető központjában manapság főleg két korosztály él, a jómódú nyugdíjasok, akik még az 50-es 60-as években vásároltak maguknak lakást, mikor ez még lehetséges volt elérhető árakon az átlagos középosztálybeli izraeli halandó számára is, és a bérelt lakásokban élő fiatal szinglik a katonaság után, a családalapítás előtt. 

Január 9-10-én második alkalommal szervez ingyenes dokumentumfilm fesztivált az ELTE Társadalomtudományi Kara. A rendezvény célja, hogy bemutassa: fontos társadalmi kérdésekkel nemcsak elméleti szinten kell és lehet foglalkozni, hanem azokat izgalmas módon, audio-vizuális eszközökkel is fel lehet dolgozni. A fesztivál elsősorban a középiskolás-egyetemista generációhoz szeretné közelebb hozni mind a műfajt, mind a társadalomtudományokat úgy, hogy közben a hazai és nemzetközi klasszikus és kultikus mozik mellett a legfrissebb termésből is válogat.
 

Különleges filatéliai csemegét bocsátott ki a Magyar Posta a magyar–izraeli kapcsolatok újrafelvételének 20. évfordulójára.
 

Az Izraeli riportok Irwin Shaw és Robert Capa közös munkája – 1949-ben találkoztak Izraelben, és együtt utazták be az országot. A könyv december 17-én kerül a boltokba.
 

“Ma a metrón az jutott eszembe, hogy vajon az emberek felfogják-e, mit jelent húsz évesen helyt állni ebben a rettenetes viharban, amikor ebben az életkorban éppen, hogy a világ szépségét kellene befogadnunk, és ki kellene tárnunk a szívünket az embereknek?” 

“Ma a metrón az jutott eszembe, hogy vajon az emberek felfogják-e, mit jelent húsz évesen helyt állni ebben a rettenetes viharban, amikor ebben az életkorban éppen, hogy a világ szépségét kellene befogadnunk, és ki kellene tárnunk a szívünket az embereknek?” 

A Die Welt Kertész Imrével 80. születésnapja alkalmából interjút készített, amiről az utóbbi napokban sokan írtak és beszéltek. Itt a teljes interjú fordítása

Nálunk nem annyira valós probléma, mint Amerikában, ahol elvitatkoztak az emberek azon, hogy ha szombat délután elfáradnak a moziba, akkor szabad-e kólát és popcornt vinniük magukkal a nézőtérre. Persze hogy szabad. Na jó, de ha a Toscát játsszák, akkor is? Mert a Művészetek Palotájában, 10-én este héttől nem filmen mutatják a darabot, hanem a Metropolitan Opera előadását vetítik, élőben, valós izgalmakkal, amikor nem tudni előre, hogy gikszerezik-e a tenor az ária végén, és visszapattan-e Tosca a gumiasztalról, amikor leveti magát az Angyalvárból a mélybe. 

Ezt írja Kölcsey: „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt”. Az ortográfiával ne törődjünk, Kölcsey korában más volt a helyesírás, koncentráljunk a lényegre. Megbűnhődte? De hát mit követett el ez a nemzet Kölcsey koráig?

Százharminc éve, 1879. augusztus 17-én született Samuel Goldwyn, a Metro-Goldwyn-Mayer amerikai filmgyár “középső” tagja, Hollywood egyik legsikeresebb független producere.
 

Pedagógusok, vallási vezetők, történészek egy csoportja 2009. augusztus 12-én Dr. Hiller Istvánhoz fordult az alábbi elemzéssel:
 

A százéves Tel-Avivot mutatja be csütörtöktől a Pixrael szabadtéri fotókiállítás Budapesten, az Erzsébet téri Gödör sétányon.
 

Bécsbe készülünk Sávuot hosszú hétvégéjén, de nem fűlik hozzá a fogam. Mintha nem esne jól idegen közegben tölteni az ünnepet. Elindulunk, de az autópálya felé menet, rövid vívódás után, végül keletnek vesszük az irányt: Debrecenbe indulunk.