A feltámadó ügynökmúlt-viták és az elmulasztott társadalmi önvizsgálat

A megszokottnál is hosszabb szöveg következik. Figyelem! Nem kötelező olvasmány.

Kórházban fekszem, túl egy műtéten. A körülményekhez képest jól vagyok, és remek olvasnivalóm is akad. François Hartog, a kiváló francia történész Chronos. L’Occident aux prises avec le Temps (Kronosz. A Nyugat küzdelme az idővel) című könyvét olvasom, amely az európai időtapasztalat és a történeti idő különböző alakzatainak nagyszabású vizsgálata. Különös olvasmány egy kórházi ágyban, ahol az időnek sajátos természete van: a percek olykor órákká nyúlnak, a napok elveszítik megszokott tagolásukat, s az idő múlása és megélése közötti különbség egészen személyes tapasztalattá válik.

A laptopom is itt van mellettem, beleolvasok a hírekbe. Mostanában leginkább az Egyesült Államokban történtek foglalkoztatnak, ám az amerikai híreket valósággal elsöpri a magyarországi állambiztonsági iratok közzététele és a nyomában feltámadó ügynökmúlt-viták özöne.

Egy dolgot mindjárt az elején szeretnék világossá tenni. A rendszerváltást követően, harminchat évvel ezelőtt azok közé tartoztam, akik a teljes iratanyag feltárását és nyilvánosságra hozatalát szorgalmazták. A Beszélő szerkesztőjeként jól emlékszem az erről folytatott beszélgetéseinkre. A szerkesztőségben gyakorlatilag teljes volt az egyetértés: a diktatúra titkos működésének dokumentumait hozzáférhetővé kell tenni. A rendszerváltás utáni magyar politikai elittel kapcsolatos első igazán súlyos csalódásaim egyike éppen az volt, hogy ez elmaradt.

Elmulasztották a társadalmi önvizsgálat, az erkölcsi számvetés és a közös történeti megismerés első nagy lehetőségét. Ennél azonban lényegesen több történt. Az elzárt dokumentumok politikai játszmák eszközévé válhattak. A diktatúra intézményesítette a zsarolást, a megfélemlítést, a kiszolgáltatottságot és az előmenetel ígéretével történő korrumpálást; az új politikai elit pedig a titkos információk visszatartásával megőrizte e módszerek továbbélésének lehetőségét. Az állampárti titkosság a demokratikus nyilvánosságban is politikai erőforrás maradt.

A történet személyesen is érint. A legszűkebb baráti körömhöz tartozott Berkovits Gyuri, a kitűnő író, akiről Tar Sándor éveken át szorgalmasan írta jelentéseit. Még azokról a kéziratokról is beszámolt az állambiztonságnak, amelyeket Gyuri bizalmasan, baráti olvasásra adott át neki. Aki valaha írt, tudja, milyen kivételes bizalmi helyzet egy készülő kézirat átadása: az ember olyasmit enged látni önmagából, amit még nem szánt a nyilvánosságnak. Tar ezt a bizalmat is az állambiztonság rendelkezésére bocsátotta. Jelentett a család életének legbensőségesebb mozzanatairól is: emlékeim szerint még Gyuri akkoriban kisgyermek fiának egyszerű megbetegedése is bekerült a jelentéseibe.

A barátaim és kollégáim tudják, mit gondolok minderről. Most sem kívánok elmerülni az egyes ügynöki történetekben, és különösen nincs kedvem a leleplezések körül kibontakozó nyilvános kéjelgéshez. Csak annyit jegyzek meg: mélyen elutasítom Tamás Gáspár Miklósnak a Tar-ügy kapcsán egykor megfogalmazott álláspontját és írásának szellemét; Berkovits Gyuri fiával, a kiváló szociológus Berkovits Balázzsal értek egyet. Aki kíváncsi a két álláspontra, megtalálhatja az írásokat.

Engem most ennél sokkal súlyosabb kérdés foglalkoztat. Az a különös történelmi képesség, amellyel a magyar politikai elitek újra és újra elszalasztják a társadalmi önismeret alkalmait. Mintha a magyar történelem egyik legmakacsabb folytonossága éppen a megszakítások feldolgozásának képtelensége volna. Rendszerek omlanak össze, politikai nyelvek változnak, új intézmények és új legitimációk keletkeznek, ám a múlttal való számvetés helyén rendre ugyanaz a hallgatás, ugyanaz a megalkuvás, ugyanaz a rövid távú politikai számítás marad.

Mert a döntő kérdés ma már az, hogy mit veszítettünk el 1990-ben. És hogy ebből a veszteségből mennyi vált az elmúlt harminchat év alatt végérvényessé.

Ha akkor, a diktatúra megszűnésének pillanatában nyilvánosságra kerülnek az állambiztonsági iratok, egészen más történeti megismerés válhatott volna lehetővé. Akkor még együtt élt valamennyi érintett nemzedék. Azok, akik az ötvenes évek terrorját személyesen megtapasztalták; akik 1956 leverése után kerültek kapcsolatba az állambiztonsággal; akik a konszolidáció évtizedeiben születtek bele a félelem, az alkalmazkodás és az elhallgatás rendjébe; és azok is, akik a nyolcvanas években már e rendszer felbomlását élték át.

Meg lehetett volna kérdezni a beszervezőt, hogyan dolgozott. A beszervezettet, miért vállalta. Azt, aki ellenállt, mit kockáztatott. Azt, aki hallgatott, mitől félt. Azt, aki együttműködött, miként tudott együtt élni saját döntésével. És azt is, aki semmiféle különösebb döntésre nem emlékezett, mert az alkalmazkodás számára észrevétlenül vált az élet természetes rendjévé.

Nyilvánvalóan sokan hazudtak volna. Mások mentegetőztek volna, elhallgattak volna részleteket, megszépítették volna saját történetüket, vagy éppen utólag olyan ellenállást tulajdonítottak volna maguknak, amelyre a valóságban sohasem vállalkoztak. Csakhogy a történeti megismerés számára a hazugság sem feltétlenül érdektelen. Egy korszak erkölcsi önfelmentésének nyelve, a felelősség elhárításának visszatérő fordulatai, az önigazolás társadalmi szabályai olykor éppen annyit elárulnak a múltról, mint egy pontosan felidézett esemény. A történésznek persze ellenőriznie, ütköztetnie, értelmeznie kell a vallomásokat. Egy ember elbeszélése az általa megélt múltról egyszerre tanúskodhat a történtekről és arról, miként szeretné az elbeszélő utólag látni önmagát.

Ezer és ezer ilyen beszélgetésből kirajzolódhatott volna a diktatúra társadalmi anatómiája: az intézményesített félelem, a kompromisszumok erkölcsi pszichológiája, az elnyomás és az alkalmazkodás egymást feltételező mechanizmusai.

Megismerhettük volna azt a világot, amelyben egy állampolgár előmenetele, külföldi utazása, egyetemi felvétele, tudományos pályája, egyházi karrierje vagy egyszerűen a nyugodt családi élete is függhetett a politikai hatalom jóindulatától. Azt a rendszert, amelynek különös hatékonysága éppen abban rejlett, hogy a közvetlen erőszak mellett az emberek egymás közötti viszonyait is ellenőrzésének eszközévé változtatta.

A diktatúra története ugyanis nem merül ki az elnyomó apparátus történetében. Benne van a tanári szobákban, az egyetemi tanszékeken, a szerkesztőségekben, a gyárigazgatói irodákban, a püspöki palotákban, a parókiákon, a családi ebédeken és a baráti beszélgetésekben. Benne van abban a pillanatban, amikor valaki elhallgat egy mondatot, mert nem tudja, ki ül mellette. Amikor egy barát váratlanul távolságtartóvá válik. Amikor valakinek érdemei ellenére sem jelenik meg a könyve, amikor másnak váratlanul megnyílik egy addig elérhetetlen lehetőség, és amikor senki sem tudja pontosan, milyen láthatatlan döntések alakítják a sorsát.

A történelemnek ez a rétege semmiféle névsorból nem állítható helyre.

Más országok legalább megpróbálták megőrizni a diktatúrák működésének személyes tanúságtételeit. A második világháború után Nürnbergben Gustave Gilbert amerikai pszichológus, majd Leon Goldensohn amerikai katonaorvos, pszichiáter beszélgetett a fogva tartott náci vezetőkkel. Goldensohn 1946-ban Hermann Göringgel, Hans Frankkal, Joachim von Ribbentroppal, Ernst Kaltenbrunnerrel, Otto Ohlendorffal és másokkal folytatott beszélgetéseket. A később Robert Gellately szerkesztésében megjelent The Nuremberg Interviews az önigazolás, az ideológiai meggyőződés, az erkölcsi érzéketlenség és a személyes felelősség elhárításának különleges dokumentuma.

Ezek az interjúk természetesen nem helyettesítették a bírósági bizonyítást. Ám megőriztek valamit, amit a hivatalos iratokból lehetetlen ugyanilyen formában megismerni: azt, ahogyan a tömeggyilkosságok szervezői saját cselekedeteiket értelmezték. Az emberi beszédnek azt a dermesztő képességét, amellyel a legsúlyosabb bűnök is hétköznapi racionalitássá alakíthatók.

Argentínában az 1983-ban létrehozott CONADEP bizottság a katonai diktatúra eltűntetett áldozatainak történetét kezdte feltárni. Az 1984-ben közzétett Nunca Más jelentés mögött túlélők, hozzátartozók, tanúk, valamint katonai és rendvédelmi szereplők vallomásai, dokumentumok és helyszíni vizsgálatok álltak. Létrejött a lehetőség, hogy az addig elszigetelt, elhallgatott egyéni tapasztalatok a társadalom közös történetének részévé váljanak.

Az egykori NDK-ban 1992-től a Stasi iratainak megismerését külön törvény és intézményes eljárás biztosította. Emberek milliói kérhettek hozzáférést a róluk gyűjtött dokumentumokhoz. Ez sem szüntette meg a múlt értelmezése körüli konfliktusokat, de a hozzáférésből tartós kutatási, oktatási és társadalmi feldolgozási gyakorlat alakult ki.

Ezek a történetek nem szolgálnak kész mintával: más volt Nürnberg, Argentína és az egykori NDK történeti feladata. Közös bennük a felismerés, hogy az elnyomás megértéséhez az áldozatok, az elkövetők és a mindennapi működés történeteit is meg kell őrizni.

Mi ebből a lehetőségből harminchat évet elvesztegettünk.

És itt térek vissza Hartog könyvéhez. A Chronos az európai időfelfogás történetét vizsgálja, a keresztény időrend kialakulásától a modern történeti tudat és a jelenkor időtapasztalatának válságáig. Hartog egyik legfontosabb fogalma, a régime d’historicité, a történetiség rendje arra vonatkozik, hogy egy társadalom miként kapcsolja egymáshoz a múltat, a jelent és a jövőt. Hogyan válik a megélt tapasztalat történelemmé, milyen jelentést kap a múlt a jelenben, és milyen jövő képzelhető el a történeti tapasztalatok alapján.

Hartog a jelenkor egyik meghatározó időtapasztalatát a présentisme, a jelenközpontúság fogalmával ragadja meg. Olyan állapot ez, amelyben a jelen szinte korlátlanul terjeszkedik, maga alá rendeli a múltat, miközben a jövő elveszíti a történeti várakozás korábbi erejét. A múlt folyamatosan visszatér, mindenütt emlékezetről, örökségről és traumáról beszélünk, ám a történeti idő mélysége mindinkább eltűnik az örökös aktualitásban.

Nehéz volna ennél pontosabban leírni azt, amit most a magyar nyilvánosságban látok. Harminchat évvel a rendszerváltás után a diktatúra iratai megjelennek egy digitális felületen, majd szinte azonnal a jelen pillanatnyi erkölcsi és politikai szükségleteinek alárendelt tartalmakká alakulnak. Egy név, egy karton, egy fedőnév, egy közösségi médiás bejegyzés, néhány száz felháborodott vagy gúnyos hozzászólás. A történeti múltat a pillanatnyi felindulás idejébe préseljük. Az egykori diktatúra négy évtizede néhány másodperc alatt végiggörgethető vádirattá vagy felmentő beszéddé változik.

Pedig a történeti idő nem egyszerűen az eltelt évek mennyisége. Reinhart Koselleck az Elmúlt jövő című munkájában a „tapasztalati tér” és az „elvárási horizont” fogalmaival írta le azt a viszonyt, amelyben a megélt és áthagyományozott múlt a lehetséges jövő képzeteivel találkozik. A tapasztalat történeti jelentősége abban is áll, hogy belőle új várakozások, új lehetőségek, a korábbiaktól különböző társadalmi magatartások születhetnek.

A rendszerváltás éppen ilyen kivételes történelmi pillanat volt. A régi politikai rend megszűnésével lehetőség nyílt volna arra, hogy egy társadalom újraértelmezze saját tapasztalatait, és ezekre építve másfajta jövőt képzeljen el. Csakhogy a rendszerváltás politikai ideje és a társadalmi önmegértés ideje végzetesen elvált egymástól. A politikai intézményeket viszonylag gyorsan át lehetett alakítani, az alkotmányos rendet meg lehetett változtatni, szabad választásokat lehetett tartani. A közel négy évtizeden át kialakult magatartásformák, félelmek, lojalitások, önfelmentési mechanizmusok és intézményi reflexek azonban tovább éltek.

S éppen ezek megismerésére nem fordítottunk elegendő figyelmet.

A rendszerváltás történeti lehetősége így súlyosan megcsonkult. Megváltozott a politikai rendszer, miközben a társadalom jelentős része megspórolhatta az önmagával való találkozás kényelmetlenségét.

Paul Ricœur La mémoire, l’histoire, l’oubli című munkájában az emlékezés, a történeti megismerés és a felejtés bonyolult viszonyát vizsgálja. Az emlékezés használatait és visszaéléseit is elemzi: a tanúságtétel nélkülözhetetlen, de a tanúságokat ellenőrizni és összevetni kell. A múlt megértése nem áll elő pusztán attól, hogy az emlékezés dokumentumai rendelkezésünkre állnak.

A magyar történethez mindez különösen fájdalmasan illik. Az állambiztonsági iratoknak a hozzáférhetetlenségen túl volt egy másik, legalább ennyire súlyos tulajdonságuk: a diktatúra hatalmi nézőpontjából keletkeztek. A beszervezési karton, az operatív jelentés, a tartótiszt értékelése az ellenőrzésre és az emberek fölötti rendelkezésre berendezkedett apparátus nyelvén beszél. A megfigyelt ember ebben az iratvilágban célszemély, a barátság információs csatorna, a személyes bizalom operatív lehetőség, a magánélet pedig feldolgozandó adat.

Ha ezeket az iratokat a hozzájuk kapcsolódó emberi történetek nélkül olvassuk, könnyen megtörténhet, hogy a diktatúra egykori kategóriáit és látásmódját változatlanul továbbörökítjük. A politikai rendőrség által kialakított személyleírásokat fogadjuk el egy ember teljes történetének, s az egykori megfigyelő tekintetéből próbáljuk rekonstruálni azt a társadalmat, amelyet éppen ez a tekintet torzított el.

Ezért lett volna pótolhatatlan jelentősége az időben megkezdett, nagyszabású társadalmi feltárásnak. Hogy az irat mellett ott lehessen az emberi hang. A beszervezési karton mellett a beszervezés története. A jelentés mellett a jelentő és a megfigyelt elbeszélése. Az intézményi nyilvántartás mellett annak története, miként változtatta meg a hatalom egy család, egy baráti kör, egy egyetem, egy szerkesztőség vagy egy vallási közösség életét.

Különösen fontosnak tartom az egyházak történetét. Hivatásomból fakadóan talán érthető, hogy ez a terület kiváltképpen foglalkoztat. Az egyházak esetében az állambiztonsági együttműködés kérdése a vallási intézmények önértelmezésének, erkölcsi tekintélyének, hatalmi berendezkedésének és belső lojalitásainak egészét érinti. Milyen következményekkel járt, amikor a politikai rendőrség beleszólhatott egyházi kinevezésekbe? Hogyan épülhetett be az alkalmazkodás az egyházi vezetés mindennapi gyakorlatába? Miként válhatott az engedelmesség vallási erénye politikai eszközzé? Hogyan alakult át az egyházi közösségeken belüli bizalom, ha a gyónás, a lelkipásztori beszélgetés, a tanári vagy papi kapcsolat körül is felmerülhetett a megfigyelés gyanúja?

Mindez jóval több annál, hogy melyik püspök, lelkész, pap, rabbi vagy egyházi tisztségviselő neve szerepel valamely nyilvántartásban. A kérdés az intézmény belső története, erkölcsi rendje és az a mód, ahogyan a diktatúra a saját céljaihoz igazította a vallási szervezetek működését. Ehhez az egyházak saját levéltárainak, vezetői döntéseinek, személyi politikájának és nyilvános önértelmezésének vizsgálata is szükséges lett volna. Egy intézmény múltja ugyanis nem azonos az egyes tagjairól készült titkos kartonok összességével.

Az ilyen intézményi önvizsgálat többnyire töredékes maradt. Az elmaradt beszélgetések helyére önfelmentés, hallgatás és alkalmi leleplezés lépett; egy-egy botrány felkavarta a nyilvánosságot, miközben a mögötte álló mechanizmusok vizsgálata háttérbe szorult.

Most pedig lassan a rendszerváltás negyvenedik évfordulójához közeledünk.

A negyven év különös időtartam. A bibliai hagyományban egy nemzedéknyi idő, a pusztai vándorlás ideje, amely alatt a korábbi szolgaságot megtapasztalt nemzedék eltűnik, és egy másik léphet be az ígéret földjére. A történet persze nem azt mondja, hogy negyven év elteltével minden magától megoldódik. Éppen ellenkezőleg: a pusztai idő a tanulás, a próbatétel, az emlékezés és a történeti tapasztalat továbbadásának ideje.

Mi a magunk közel negyven évét másként használtuk fel.

Az egykori beszervezők, beszervezettek és megfigyeltek közül sokan meghaltak; velük együtt tűntek el az iratokból hiányzó személyes történetek. Eltávoztak tartótisztek, pártfunkcionáriusok, intézményvezetők, egyházi elöljárók, tanárok és kollégák. Többé nem kérdezhetjük őket.

Már nem lehet megkérdezni az apát, hogy tudott-e arról, ami a családja körül történt. Az egykori barátot, hogy miért jelentett. A püspököt, hogy milyen alku alapján született egy kinevezés. A tanszékvezetőt, hogy miért nem jutott álláshoz egy tehetséges fiatalember. Az ügynököt, hogy milyen fenyegetéssel szervezték be, vagy éppen mit remélt az együttműködéstől. S az áldozatot sem, hogy mennyit tudott mindebből, és hogyan élte meg azt, amiről az állambiztonsági iratok olyan hűvös, tárgyszerű, olykor egyenesen büszke hivatalossággal számolnak be.

A halottak helyett nem beszélhetnek a kartonok.

Ráadásul a dokumentumok egy jelentős része már a rendszerváltás idején megsemmisült. Az 1989 végén kirobbant Duna-gate-ügy éppen arra világított rá, hogy a politikai rendőrség az ellenzék megfigyelésének folytatása mellett tömegesen pusztította saját iratait. A későbbi vizsgálatok igazolták a nagyarányú iratmegsemmisítést. A dokumentumok elvesztése tehát maga is a rendszerváltás történetéhez tartozik.

Ami most hozzáférhetővé válik, az egy egykor sokkal nagyobb irategyüttes megmaradt töredéke. A hiányokból nem lehet egyszerűen következtetni arra, hogy mi történt, a fennmaradásból pedig arra, hogy csak az történt, aminek írásos nyoma maradt. A diktatúra által előállított dokumentumok különben sem alkották a társadalom hiteles és teljes önéletrajzát.

És pontosan ezért volna szükség a történeti önreflexióra. Annak belátására, hogy a nyilvánosságra hozatal önmagában még nem történeti megismerés, a hozzáférés még nem megértés, az emlékezet pedig különösen nem azonos az erkölcsi önvizsgálattal.

A mostani iratközlés időzítése és előkészítése ebből a szempontból különösen szerencsétlen. A nagy késéssel hozzáférhetővé tett, eredendően hiányos és korábban különféle beavatkozásoknak kitett iratanyag olyan nyilvánosságba érkezett meg, amelyben az azonnali reakció, a személyes botrány és az erkölcsi ítélkezés sokkal gyorsabban működik, mint a történeti elemzés. Kétségtelen, hogy a hozzáférés megnyitása önmagában fontos lépés, s a történészek, levéltárosok, szociológusok bevonására is történt kezdeményezés. A harminchat évnyi késedelmet azonban semmiféle utólagos szakértői testület nem képes megszüntetni. A társadalmi felkészítésnek, a forráskritikai tájékoztatásnak, az intézményi vizsgálatoknak és a különböző érintettek megszólaltatásának meg kellett volna előznie a tömeges digitális nyilvánosság pillanatát.

Most a közösségi média néhány óra alatt történészek, pszichológusok, szociológusok, erkölcsfilozófusok és bírák hatalmas, önjelölt gyülekezetévé változtatja a kommentelőket. Egyikük pontosan tudja, ki volt az áruló. Másikuk azt is, miért. A harmadik már felmentette, a negyedik végleg elítélte, az ötödik a saját politikai ellenfeleire vonatkozó következtetéseket vonta le. A hatodik szellemesnek szánt megjegyzést ír, a hetedik pedig azonnal felismeri, hogy mindez valójában az ő korábbi véleményét igazolja.

És természetesen mindenki a történeti igazság nevében beszél.

Különösen visszataszító ebben az az erkölcsi fölény, amellyel a jelen ítélkező közönsége egy olyan korszak szereplőire tekint, amelynek társadalmi működéséről oly keveset sikerült közösen megértenünk. A felháborodás gyakran teljesen jogos. A személyes árulás, a tudatos károkozás, a besúgás következményei semmiféle történeti relativizálással nem tüntethetők el. Csakhogy az egyéni felelősség megállapítása és a diktatúra társadalmi szerkezetének megértése különböző feladat. Az egyikhez konkrét tettek és következmények vizsgálata kell, a másikhoz egy egész társadalom működésének rekonstrukciója.

Ez utóbbival maradtunk adósok.

A diktatúra évtizedei alatt mindannyian ugyanabban a politikai rendben éltünk, bár helyzetünk, felelősségünk és döntési szabadságunk gyökeresen különbözött. Voltak, akik ellenálltak, és megfizették az árát. Voltak, akik félelmükben hallgattak. Mások kisebb-nagyobb alkukkal próbálták megőrizni életük valamelyes szabadságát. Akadtak, akik szívesen és meggyőződéssel szolgálták a rendszert, s olyanok is, akik mások kiszolgáltatottságában a saját előmenetelük lehetőségét ismerték fel. Az erkölcsi különbségek eltörlése éppolyan súlyos történeti hamisítás volna, mint annak elfelejtése, hogy ezek a különböző magatartások ugyanannak a társadalomnak a viszonyrendszerében alakultak ki.

Azt a társadalmat kellett volna megismernünk, amely mindezeket a magatartásokat kitermelte, eltűrte, jutalmazta, büntette vagy hallgatásával körülvette.

A közösségi média katarzisa kényelmes: az erkölcsi fölháborodás helyettesítheti a történeti megértés fáradságos munkáját. Néhány kattintással el lehet helyezkedni az ártatlan utókor magaslatán. Aki kineveti a másikat, annak már nem kell végiggondolnia, milyen társadalmi viszonyok tették lehetővé mindazt, amin nevet.

Ez a Facebook-katarzis persze történetileg roppant rövid életű. Ma egy színész, holnap egy püspök, holnapután egy író vagy sportoló neve kerül elő. Egyik nap felháborodás, másnap mentegetőzés, harmadnap újabb leleplezés. A közös tapasztalat helyén egymást követő botrányok sorakoznak, amelyekből semmiféle közös történeti tudásnak nem kell szükségképpen megszületnie.

Hartog jelenközpontúsága itt különös magyar változatban mutatkozik meg: a múlt minden pillanatban rendelkezésre áll, de kizárólag a jelen fogyasztási és ítélkezési igényei szerint. A múltat újra meg újra előhívjuk, miközben történeti idejétől fosztjuk meg. A dokumentum aktualitása eltakarja keletkezésének körülményeit, a név ismertsége a hozzá tartozó életutat, a leleplezés izgalma a rendszer működését.

A történelem így sajátos módon egyszerre válik mindenütt jelenvalóvá és megismerhetetlenné.

Pedig a történeti önismeretnek éppen azt kellene lehetővé tennie, hogy a jelen ne legyen teljesen kiszolgáltatva saját pillanatnyi indulatai és előítéletei fogságának. A történelmi tapasztalat értelme abban is áll, hogy távolságot teremtsen önmagunktól. Hogy felismerhessük: az egykori döntések, félelmek, kompromisszumok és erkölcsi kudarcok nem valamiféle egzotikus, végérvényesen letűnt világ különös tartozékai. A hatalom és a kiszolgáltatottság, a lojalitás és az opportunizmus, a meggyőződés és az önfelmentés viszonyai új történeti körülmények között is újratermelődhetnek.

Az ország éppen ennek a felismerésnek a lehetőségét tékozolta el.

És ettől tartok az elmúlt tizenhat évvel kapcsolatban is. Egy másik, autoriter hatalom működésének elvei, a kiszolgáltatottság új formái, az intézményesített és intézményi visszaélések, az emberi egzisztenciák megtörésének eszközei ugyanúgy feloldódhatnak egy-egy személy külön ügyében. Megint neveket, eseteket, sértetteket és elkövetőket fogunk sorolni, miközben elsikkad annak vizsgálata, miként működött a hatalom, hogyan alakította át az intézmények rendjét, milyen hallgatásokat kényszerített ki, és kik milyen szerepet vállaltak benne.

A magam életéből is tudok példát mondani: a „filozófusügyként” elhíresült, 2011-ben kirobbantott gyalázatot. A filozófusok elleni vádak nyomán indított nyomozásokat 2012-ben bűncselekmény hiányában megszüntették. Mégis azt tapasztalom, hogy a történet utólagos feldolgozása különös irányt vesz: egyes szereplők, személyes sérelmek és összetűzések kerülnek előtérbe, miközben annak a politikai, médiabeli és intézményi működésnek a feltárása, amely ezt az egészet lehetővé tette, elmarad vagy háttérbe szorul. Ha így lesz, újabb tizenhat év tanulságait tékozoljuk el. Az egyszer már elvesztegetett történeti idő mintáját ismételjük meg, ezúttal szinte a szemünk előtt.

A rendszerváltás után egy megszűnt diktatúra még élő társadalma, megszólítható szereplői és ellenőrizhető dokumentumai álltak rendelkezésünkre. Páratlan történeti önismeret születhetett volna belőlük.

A dokumentumok egy része elveszett, a tanúk meghaltak, a személyes emlékezetek megkoptak. Ami megmaradt, azt kutatni kell, de az 1990-es történelmi lehetőség egyszeri együttállását semmiféle későbbi törvény vagy digitalizálás nem teremtheti újra.

Az elmaradt beszélgetésnek nincs levéltári másodpéldánya.

Harminchat évvel ezelőtt a politikai elit rövid távú érdekei, a titkokhoz való ragaszkodás és a társadalom önvizsgálattól való idegenkedése együtt játszották el a történeti megismerés esélyét.

Most, amikor a rendszerváltás óta eltelt csaknem négy évtizedet és az azt megelőző diktatúra közel négy évtizedét egyszerre kellene történetileg megértenünk, különös módon ott tartunk, hogy két korszak hosszú idejét egyetlen rövid életű digitális jelenbe zsúfoljuk. Nyolc évtizednyi történeti tapasztalat helyén a kommentfolyam hömpölyög. Közben újra fölbukkannak a régi önfelmentések, az ismerős magyarázatok, az elhallgatások és a kölcsönös vádaskodások. Csak éppen azok hiányoznak egyre többen, akiket még meg lehetett volna kérdezni.

Hartog könyvét olvasva ezért most különösen foglalkoztat a történeti idő egyik sajátossága. Az idő múlása önmagában semmiféle megértést nem eredményez. Az eltelt évek nem alakulnak át automatikusan tapasztalattá, a tapasztalat pedig magától nem válik történeti tudássá. Ehhez emlékezés, kérdezés, értelmezés, vita, önkritika és a különböző elbeszélések fáradságos egymás mellé helyezése szükséges.

Az idő néha lehetőséget kínál arra, hogy megértsük, kik voltunk, hogyan éltünk, és miként váltunk azokká, akik vagyunk. Ha ezt elmulasztjuk, az idő továbbhalad, de a lehetőség eltűnik.

A kórházi ágyon fekve, Hartog könyvével a kezemben ezt most valamivel élesebben érzékelem. A történeti időnek is vannak visszafordíthatatlan veszteségei. Mi pedig ismét megmutattuk, hogy milyen rendkívüli tehetségünk van az efféle veszteségek előállításához. És ami talán a legszomorúbb: miközben a történelmi alkalmat elmulasztottuk, most annak örülünk, hogy végre megérkezett a történelmi igazság. Pedig egyelőre leginkább a neveket kaptuk meg. A történet, amelyet ezekből a nevekből harminchat évvel ezelőtt még elmondhattunk volna, ma már teljességében elmondhatatlan. És ami belőle még megismerhető volna, azt továbbra sem akarjuk igazán megismerni.