Szécsi Éva: Másképpen szeretem
A mikor tizenkét éves Eszter lányom Ferihegyen, az útlevélvizsgálat előtt elkezdett bömbölni, hogy „Nem akarok Párizsba menni! Nem akarok!”, az egész reptér rajtunk röhögött. Egyébként Eszter volt az egyetlen gyerek a gépen. Párizsba tekintélyes külkeresek, delegációk, boldog „kiküldöttek” utaztak – 1978-at írtunk –, legjobb öltönyeikben, ruháikban (nők kevesen), és amikor az Orly repülőtéren ráléptek a mozgólépcsőre, széles mosoly ömlött el az arcukon. (Amikor később én vártam a Pestről érkezőket, azonnal megismertem őket, mert ennyi boldog embert ritkán láttam).
Akkor viszont, amikor Eszter zokogva szállt fel a gépre, éreztem, hogy nálunk zűrök lesznek. Lányom egyetlen szót sem tudott franciául, a Sevres-i Nemzetközi Iskola előkészítő osztályába vették fel, nagyobbik lányom, Babette Pesten maradt érettségizni. Házunk előtt ott állt elődöm, Hável József ütött-kopott kék Peugeot-ja, de nem volt jogosítványom. Pesten az ATI-nál ötször buktam. Amikor lementem a pékhez kenyérért, az tüntetően visszakérdezett, mert nem tetszett a külföldi kiejtésem. A metróban felsültem, mert tíz jegyet kértem (úgy hallottam az olcsóbb) és nem „carnet”-t. Amikor pedig felhívtam egyik félig-magyar, féligfrancia ismerősömet, hogy megérkeztem, tudósító vagyok, az ingerülten kiabálta, hogy már eddig is sok baja volt a rendôrséggel baloldali kapcsolatai miatt, ne zaklassam.
Az autó-probléma hamar megoldódott. Lányom érettségi után hozzánk repült, de épp hogy letette a csomagját, máris eltűnt Eszterrel. Csak jó fél óra múlva kerültek elő. Kicsit körül akartuk autózni a környéket, mondta Babette, életében először Párizsban, kéthetes jogosítványával. Én viszont buszon, metrón és gyalog jobban megismertem (és megszerettem) Párizst, mint bármelyik tekintélyes kiküldött. Párizsban minden kerek egész: a házak, az utcák, az emberek, az autók, a kirakatok összetartoznak. Választhatok: nézek, mint a moziban, vagy közéjük tartozónak érzem magam. Ha kinyitottam a szám, persze, azonnal külföldi lettem. De szótlanul, a Marks and Spencer leértékelésen vett ruhámban, a Tati szatyorral a kezemben párizsi nő voltam. Soha, egyetlen zsebtolvajnak sem jutott eszébe, hogy az én táskámban kotorásszon. A Tati a legolcsóbb áruház-lánc volt. Aki ott vásárolt, szegény francia, vagy arab, vagy szegény magyar turista volt. És amikor az Avenue Versailles piacán húztam magam mögött a bevásárló táskát, tőlem is megkérdezte az árus, hogy az ananászt az aznapi, a másnapi, esetleg a holnaputáni ebédhez kérem.
Mint minden francia, én is imádtam vásárolni. „Imádok turkálni” hirdette a Rivolin az egyik nagyáruház. És valóban, mindenki turkált, anyagi helyzetétől, lakhelyétől függetlenül. Ez szenvedély, nem társadalmi helyzet függvénye. A névjegy már másról árulkodik: a kerület jelzi, ki hol áll a társadalmi (és anyagi) ranglétrán. Épp úgy, mint nálunk.
Mi az egyik leggazdagabb kerületben, a 16-ikban laktunk, de – mint mélyen marxista főnököm megjegyezte – konyhánk Boulogne-Billancourt-ra, a Renault városára nézett; (a környék azért is volt olyan szép, mert az autógyár óriási adót fizetett a tanácsnak), ahol munkásvezérekről, szocialista harcosokról neveztek el utcákat; férfiakról és nőkről! Az utcaneveket soha nem változtatják, miért és kellene a történelmet újraírni.
Néhány évvel ezelőtt turistaként jártam Párizsban. A belvárosban nem változott jóformán semmi (magyarul: nem épült le, nem csúnyult, nem tátongtak kiadó üzlethelyiségek), a „mi buszunk”, a 72 es változatlanul járt az Operától a Porte de Saint-Cloud-ig (vagyis hozzánk), a metró is ugyanúgy közlekedett, s mint annakidején, most is megható látvány Bir-Hakeimtől (ahol a metró a hídon megy át) a Szajna fölött ránézni a Notre-Dame-ra.
Most azért értek meglepetések. A Champs-Elysées-n betértem a Prisunicbe, amely előkelő helye ellenére nem drágább, mint a többi, s egyszerre rápillantok a mellettem álló alakra: magas, talpig fekete, csak a szeme látszott a lepel alól. Tudósító koromban Belfegornak néztem volna, most nem. (Bízom benne, hogy néhány kemény törvény és büntetés után a párizsi utca nem iszlámosodik tovább). Addig azonban nem szívesen sétálnék akár nappal is, egy „banlieue”-ben. Nem lehet elégszer ismételni: a külváros, a „banlieue” nem nyomornegyed. Az én időmben még Párizs vörös övezete volt, rendre a Kommunista Pártra szavaztak, a lakások, a házak szerények voltak, de rendezettek, jó közlekedés, megszokott üzletláncok, még karácsony este is friss kenyeret áruló pékek, zsúfolt fodrászüzletek, HLM, vagyis tanácsi lakások. „Ezekben egyszerű emberek” laktak, akiknek gyerekei óvodába, iskolába jártak és nem gyújtottak fel autókat. Aztán az „egyszerű emberek” kezdtek máshová költözni, mert új, nagycsaládos lakók érkeztek, akiknek lányaiasszonyai másként öltözködtek, akik engedéllyel vagy anélkül elkezdtek mecseteket építeni, akik nem tanultak meg franciául, s akiknek tizenéves fiai naphosszat az utcán lődörögnek. A „banlieue”-k kezdtek lerongyolódni. Nemrégiben egy városszemlén Sárközi elnök kijelentette: ide elkelne egy (ismert) takarítóvállalat porszívója. Sokan rasszistának minősítették, pedig a kosznak nincs ideológiája. A „banlieue” ma sem putrikból álló düledező nyomornegyed, viszont magán viseli a randalírozó kölykök nyomait.
Harminc évvel ezelőtt Eszter lányom azzal jött haza, hogy legjobb barátnőjének, egy indiai kislánynak a nagymamája „est une bonne musulmane”, jó muzulmán. (Az iskola a szó szoros értelmében „színes” volt). Ezt az idillinek tűnő hangulatot azonban már akkor (!) megtörte sok disszonáns hang. Például amikor megpillantottam egy többemeletes ház tűzfalára festett feliratot: „Juifs aux fours” – zsidókat a kemencékbe. Amikor Enrico Macias énekelt a tévében, s egyik vendégem, egy „régi” kiküldött megjegyezte, hogy „ő zsidó”, elámultam, hogyan lehet valaki ilyen jól informált. Aztán kiderült, hogy ez köztudott, senki nem titkolja sem az antiszemitizmusát, sem a zsidóságát. Persze, aki csak keveset is hallott a Dreyfus perről, vagy a kollaboráns Franciaországról, annak tudnia kellett, hogy Franciaországban soha nem halt ki az antiszemitizmus.
Erről (viszonylag) keveset írtam: idehaza nem lett volna túl jó fogadtatása, még az 1979-es Eurovízió győztes Hallelúját is hiába ajánlottam. Annyit tehettem, hogy a külpolitikai rovat színes műsoraiban beszéltem Enrico Macias híres daláról, amelyben Mózes, Jézus és Mohamed szövetségéről énekel. (Maciast néhány évvel ezelőtt nem engedték be szülőföldjére, Algériába).
Más és egyik legszebb emlékem: beiratkoztam az Auto-école-ba levizsgáztam tizenéves török, portugál vendégmunkásokkal a francia KRESZ-ből, majd egy Peugeot-ban nekivágtam Monsieur Charles-lal a Boulogne-i utcáknak. Közben több információt kaptam, mint a külföldi tudósítók klubjában. Nézze meg Montand-t, magyarázta M. Charles. Egyetlen spontán gesztusa sincs, akár egy gép. A felesége, Simone Signoret zsidó. Meg itt van Fiterman, (aki Mitterand elnök első kormányában közlekedési miniszter volt), meg a fél Kommunista Párt. Meg a tévé, a Druckerek! Zsidók mindenütt! Hirtelen rám kiáltott: „Nem vagyunk birkák, Madame!” Piroshoz értünk, én a legközelebbi sávba soroltam, holott a másikban előbbre lehetett volna gurulni. Majd amikor jól leszidott, megkérdezte, volna-e kedvem náluk ebédelni Eszterrel. Persze, volt. A házaspárt nem zavarta, hogy kommunista országból (pays de l’estből) érkeztünk, az meg álmukban sem fordult volna meg, hogy zsidók vagyunk. Bolgár kolléganőm, Dani szintén Charles-nál tanult vezetni. „Elle est belle! Elle est belle!” Gyönyörű, gyönyörű, áradozott oktatónk, akit egyáltalán nem érdekelt Dani pártállása.
Bevallom: nem zavart M. Charles népi antiszemitizmusa, felesége remekül főzött, ő meg nagyszerű oktató volt. (Első utam, friss jogosítvánnyal Orlyból haza, zuhogó esőben, vaksötétben a Periphérique-en, a körgyűrűn át vezetett. A biztonság okáért magam mellé ültettem Esztert, hogy ne féljek). 1980. október 3-án, péntek este, egy kellemes vacsora után nálunk vendégeskedő rádiós barátnőmmel iszogattuk a camparit, amikor feltámadt bennem a kötelességérzet. Bekapcsoltam a tévét; hét vége van, nincs semmi, de azért mégis… A tévében egy csoport férfit látok és közöttük Bonnet belügyminisztert, aki ezt kiáltozza: „J’implore les jeunes israeliens” – Könyörgök a fiatal izraelitáknak!
Tehát helyzet van, kértem, sürgősen kapcsolják Budapestet (hol volt akkor mobil, közvetlen kapcsolás!). A „helyzet”: Szimhász Tórát ünnepeltek a Copernique utcai zsinagógában, sok gyerekkel, amikor az utcán bomba robbant, megölt négy járókelőt és megsebesített negyvenhat embert. Bent, a felnőttek a földre vágódtak, testükkel védve a gyerekeket. A második világháború után először követtek el merényletet zsinagóga ellen – Nyugat-Európában. Giscard vesztett, mondtam vendégemnek, az 1981-es elnökválasztásra célozva, miközben türelmetlenül vártam a kapcsolást.
Azóta sem tudom, hogy bekerült-e a 22 órás híradásba az „anyagom”. Én napról napra adtam, de hogy Pestről hogyan látták a feléledő antiszemitizmus (nem anticionizmus) nyugati hullámait, azt nem tudhattam. Itt, Párizsban ez a legfontosabb, ezt kell adnom. Raymond Barre miniszterelnök még aznap este szerencsétlen nyilatkozatot tett: elítéli a galád merényletet, mondta, amely az izraeliták ellen irányult, de ártatlan franciákat ölt meg. Ez több mint bűn, ez hiba, mondta volna Talleyrand. Barre hiába kért elnézést a „lapsus-ért” a parlamentben, a következő napok többszázezres tüntetéseinek egyik fő jelszava ez volt: ”Barre, Giscard gyilkosok!”
Tanulságos utótörténet: a merényletet egy jelentéktelen szélsőjobboldali szervezet vállalta, amelyről pillanatok alatt kiderült, hogy ilyen akciót képtelen lett volna megszervezni. A kormány kétségbeesetten próbálta bizonygatni, hogy az akció mögött a francia szélsőjobboldal áll, nem a Közel-Kelet. De Franciaországban nagy volt a tét, és különben sem lehet semmit eltitkolni. Napok alatt megtalálták a motorkerékpáros arab merénylő ciprusi útlevelét, stb. stb. 1981-ben győzött Francois Mitterand, a kommunisták támogatásával, akik aztán be is kerültek a kormányba.
Rengeteg izgalmas, csodás, rossz és jó emlék: Eszter a Sherman tankon (itt ezek voltak a felszabadító tankok) Arromanche-nál, a Csatorna partján, az 1944-es partraszállás múzeuma előtt; fantasztikus vacsora Versailles-ban (hosszú ruha kötelező); az első osztriga; az első búcsú, amikor a tanácsi buszok elindulnak a gyerekekkel a „colonie de vacances”-ba, a nyári táborba; az első vacsora a „mi” vietnami éttermünkben; az első rácsodálkozás a szatirikus lapra, a „Canard”-ra: hogy ezek mi mindent tudnak!
Ma is „belülről” nézem a francia híradókat. Még mindig megismerem a több évtizede (!) ott dolgozó riportereket. De van egy nagy különbség: ma már szabad örülnöm, egyetértenem, vagy felháborodnom. Nem vagyok tudósító. Egy civilnek lehetnek érzései.