„Ez az én hazám, itt akarok élni, ne vegyétek el népem szabadságát” – énekli Tallin óvárosának főterén egy hatalmas gyerekkórus: száz meg száz szőke gyerek, élükön egy észt nemzeti viseletbe öltözött karnaggyal. A megakoncert végén a karnagy – aki mintha egy Andersen meséből lépett volna elő – az angol királynőhöz lép, és mélyen meghajol. 

– Halló, jó napot kívánok, egy lehetséges távoli rokona megbízásából keresem Önt. Ugye unokaöccse annak a Klein Mózesnek, akinek a felesége annak idején… Talán e cikk olvasói között is vannak, akik kaptak már meglepődve – váratlanul – hasonló telefonhívást. Bizonyára volt, akit talán sosem látott, távol élő unokatestvérrel, vagy rég elfeledett rokonokkal hozott össze így a sors, vagyis a családfakutató. Még olyan szerencsések is vannak, akiknek esetleg váratlan örökség pottyant így az ölébe, míg másoknak szomorú, vagy éppen kellemetlen családi titkok szakadtak a nyakukba a múltból.

– Szülei egy diktatúra kiszolgálói voltak, egyben annak a rendszernek a bürokratái, amelyik önt és társait megfosztotta állampolgárságuktól. Melyiket volt nehezebb feldolgozni? – Igazán azzal volt szörnyű szembesülni, hogy azok a szülők, akiket én ismertem, 1945 és 1953 között az ÁVH-nál dolgoztak.

„Hisztérikus békevágyunk ellenünk dolgozik” – figyelmeztetett a közgazdasági Nobel-díjas jeruzsálemi professzor, Robert Aumann, egy 2007 januárjában zajló konferencián. A zsidó államot fenyegető hármas veszélyről beszélt. A tudós szerint nem az iráni atomtervek jelentik a legnagyobb veszedelmet, hanem az, ha Izrael elveszti a saját, cionista identitását, ősi ígéretét Erec Jiszraelre.

Magyarországon az antiszemitizmus hagyományosan a jobboldalhoz kötődik. Persze a baloldalon nálunk is számosan voltak antiszemiták, de anélkül, hogy a baloldali antiszemitizmus irányzatának sajátos vonásai pregnánsan megjelentek volna. Így volt ez a magyar szociáldemokrácia és liberalizmus virágkorában, s lényegében így folytatódott a Rákosi és a Kádár korszakokban is.

Irakban december volt a legvéresebb hónap azóta, hogy 2003-ban elkezdődött az Iraki Szabadság Művelet. Konszolidációnak egyelőre nyoma sincs: Nuri al-Maliki síita kormányfő ugyanis ellenzi az Irakban állomásozó amerikai csapatok létszámának (átmeneti) növelését, ugyanakkor vonakodik felvenni a harcot Muktada al-Szadr radikális síita hitszónok milíciáival, illetve a síita halálosztagokkal. Ráadásul gondos kezek ügyeltek arra, hogy nyilvánosságra kerüljenek Szaddám Huszein volt diktátor december végén végrehajtott kivégzésének részletei, tovább szítva ezzel az ellentétet a síiták és a szunniták között. 

Zsidókat fényképezni – ez már-már valamiféle külön műfajjá nőtte ki magát. Merthogy fényképalbumról van itt szó, Villányi András fotóiról, melyekhez Lichtmann Tamás írt kísérőszöveget. Persze a „műfaj” szót – annak ellenére, hogy minden kisebbség életének dokumentálása, különösen a fényképészet területén, hálás téma – nem rossz értelemben használom.
 
 

Egy keresztyén (sőt harsányan antiszemita) családból származó fiatalember és egy zsidó lány szerelméről szól az alábbi részlet regénye. Igaz, a főszereplők hitehagyottak ebbéli minőségükben, és csak a közeljövő fővárosi underground alvilági szubkultúrájában érzik igazán jól magukat. Ámde a lány, Noémi, egy napon váratlanul ismeretlen helyre költözik; vége szakad az idillnek. A fiú persze nem hagyja annyiban, elindul, hogy visszaszerezze kedvesét (és ezen a ponton indul a történet).

Auschwitzban 1966 augusztusában jártam először. Frissen diplomázott tanárként, letelepedési segélyünkből, nászutunkat Krakkóban töltöttük. A közeli sóbánya (Wieliczka) után Oswieczimre is egy napot szántunk. Abban reménykedtem, hogy odaveszett rokonaim nyomára bukkanok. Katolikus arám s én sem sejtettem, hogy utunk szimbólum lesz, az örömben is emlékezés, a meg nem élt rítus, a chupa alatt összetört üvegpohár jelképe. Ugyanis véletlenek nincsenek, az összefüggéseket kell észrevenni, és megérteni. Erről szól az alábbi történet is.

 Író, szociológus. Angol irodalom szakot végzett az ELTE-n. Három évig volt a Valóság munkatársa. Publicisztikai írásai főleg az Élet és Irodalomban jelentek meg. Szerkesztője, majd főszerkesztője volt a Gondolat kiadónak.
 

Vári György és Novák Attila legutóbbi írásai után viszonylag hosszas vita bontakozott ki a lap internetes fórumán. Személy szerint engem két dolog zavar mostanában: egyrészt régi vesszőparipám, hogy nem tudom elfogadni a kommunizmus bűneinek relativizálását, másrészt meglep, hogy a lap az őszi események magyarázására kizárólag az egyik politikai oldal kliséit használja.

Azért sem fogok tudni megnyugtató választ adni levelére, mert nem csak én vagyok a megszólítottja. Azt, hogy milyen vélemények jelennek meg a lap internetes fórumán, nem dolgom kommentálni és nem is lehet levonni belőle semmilyen következtetést a lap profiljára nézve. Ami nekem szól, arra röviden válaszolok.

Schmidt Mária elvtársnőről, a munkásmozgalom régi harcosáról kiderült, hogy áruló. Tudom, hogy ez Önöknek is fájdalmas, sorainkba férkőzött, megbíztunk benne, és most kiderül, hogy kígyót melengettünk a keblünkön. Schmidt Máriát 2002-ben ismertem meg. Akkor még nem sejtettem, hogy a CIA ügynöke, az imperializmus láncos kutyája, velejéig rohadt kiszolgálója a tőkének, ezért is akarja tőkés barátai segítségével elérni, hogy HŐS VEZÉRÜNK, A NÉPEK NAPJA JOSZIF VISSZÁRJONOVICS ZSUGÁSVIKI távozzon a PÁRT éléről.
 

Izrael kedvezőtlen nemzetközi megítélésének felülírása, az ország „átcsomagolása” a célja annak a tervezett kampánynak, amelynek előkészületeit nemrég hozta nyilvánosságra az izraeli külügyminisztérium.
  
 

Interjú Presser Gáborral

Normális esetben egy amerikai közbülső kongresszusi választáson elért demokrata győzelem pár nap alatt végigfutna a világmédián, a balos véleményformálók örülnének, a konzervatívok a szocializmus eljöveteléről bloggolnának, mindenki elemezgetné, hogy akkor most az elnök mit tehet és mit nem, aztán az ügy szépen lekerülne napirendről.

Peut-etre a cause des ombres sur son visage, il avait l’air de rire. (Camus)

Új antiszemitizmus címmel komoly közönség- és sajtóvisszhangot kiváltó konferenciát rendezett folyóiratunk, a Szombat 2006. január 5–6-án. Már a rendezvényen, s a lapunkban megjelent összefoglalót olvasva is sokan jelezték: szívesen látnák nyomtatásban az előadások teljes szövegét. Olvasóink igényének eleget téve, lapunk a fentivel azonos címmel tervezi kiadni az összes előadást – a kötet várhatóan a nyár eleji könyvhétre lát napvilágot. Addig is több előadás írott változatát olvashatják majd a Szombat hasábjain: elsőként a nemrég elhunyt Bence György filozófus írását adjuk közre.

Egy vallomással kell kezdenem: én sajnos nem szeretem a humuszt, illetve ez így már nem is teljesen igaz. Én korábban nem szerettem a humuszt, legalábbis azt, amit ezen a néven ismertem. Azzal együtt, hogy a variációk száma ezen a területen korántsem végtelen, úgy látszik, mégiscsak … Tovább »