Remélem, hogy meghallják

2007. július 9. “Volt egyszer egy ország” címmel jelent meg nemrég az Egyesült Államokban Dr. Sari Nusseibeh, palesztin filozófus politikai memoárja. A kelet-jeruzsálemi Al-Kudsz Egyetem 58 éves elnöke, aki korábban aktívan politizált és fontos posztokat töltött be a palesztin vezetésben, a Nyugaton nagy visszhangot kiváltott könyvében a palesztin állam létrehozása kudarcának okát keresi és megállapítja, hogy “még mindig nem késő”.

	Dr. Sari Nusseibeh

A Bét Hanina-i egyetemi campuson, az elnöki irodában tudósítónk vele folytatott beszélgetése során is kiderült, hogy a mostani “kilátástalanul rossz helyzet ellenére” ő még lát esélyt a palesztin ügy, a palesztin-izraeli konfliktus békés megoldására.

– A palesztinok helyzete ma olyan, mint egy kórházban fekvő betegé, aki hiába, hogy csak az egyik szervével van baj, a betegség az ember egész testét az ágyhoz köti. Magától nem, csak külső segítséggel tud meggyógyulni, de a gyógyuláshoz szükség van arra is, hogy a beteg tudja, van értelme annak, hogy felépül, lesz élet, amit folytathat. Ha elvesztjük az életbe vetett reményt, akkor elhatalmasodik rajtunk a betegség, és a szervezetünkben elszaporodó vírusokhoz hasonlóan mi is gyilkoljuk, felfaljuk egymást – kezdi Nusseibeh kissé akcentusos, de jó angolsággal a beszélgetést.

Kívül, az udvaron fiatalok fociznak. A müezzin hangja átlengi az inkább csendes vidéki kollégiumhoz, mint egyetemhez hasonlítható épület vastag falait, az énekszerű fohász halkan beszűrődik a nyitott ablakon át, a rekkenő hőség ellen hosszú, sápadt függönyökkel lesötétített, bőrfotelekkel bútorozott szobában. Kávét, pohár vizet tesz az asztalra a fejkendős titkárnő. Sari Nusseibeh a kezében – végig a beszélgetés alatt – hagyományos gyöngyfüzért morzsol. Szerinte a mostani helyzet elég zavaros. – Nem világos – mondja -, hogy mi palesztinok mit akarunk. Tíz évvel ezelőtt még biztos voltam abban, hogy a célunk a nemzeti identitás, az államunk megteremtése. Hasonlóan ahhoz, ami Izrael állama megalapítása előtt történt. Akkor a zsidók között voltak, akik minél több terület megszerzését, az ősi föld jussát akarták, és velük szemben álltak azok, akik – akár kisebb területtel is beérve – a nemzet, a zsidó állam létrehozását tartották a legfontosabbnak. Ben Gurion az utóbbit szorgalmazta és a nemzeti identitás, az állam megalakításának árát hajlandó volt az ENSZ-által 1948-ban kijelölt határvonalon területi kompromisszummal megfizetni. A palesztinok többsége, 70-80 százaléka, az 1980-90-es években, az oslói megállapodás előtt tudta, hogy a palesztin állam létrehozásáért harcol. Egy kisebb területű, de önálló állam megteremtésével a nemzeti identitást, az önrendelkezést akarták elérni azokkal szemben, akik az 1948-ban elvesztett összes területet akarták visszaszerezni. A Jasszer Arafat vezette Fatah, a PFSZ, a palesztinok többségének képviseletében Oslóban, 1993-ban az előbbit, vagyis a nemzeti identitást tartotta fontosabbnak, még Izrael elismerésének az árán is. Ma azonban a nemzeti identitás, a nemzet eszméje szerintem elvesztette fontosságát. Ennek oka elsősorban az iszlám vallás elterjedésében van. Az embereket ma inkább a vallás és nem az államiság gondolata foglalkoztatja. De az iszlámista körökön kívül is vannak, akiket nem vonz a nemzeti gondolat.

– Korábban Ön is azt gondolta, hogy egy államban élhetne békében egymással két nép, a zsidók és a palesztinok. Ezt aztán felváltotta a két állam, vagyis az Izrael melletti arab Palesztina megvalósításának tervére. Ma viszont, hogy a Gázai övezetet a Hamasz ellenőrzi, már három állam létéről beszélnek.

– Idealistaként még mindig hiszek az egy állam megoldásban, de racionalistaként tudom, hogy az izraeliek és a palesztinok többsége nem akar együtt élni. Azt is megértettem, hogy Izrael ezt a megoldást főleg azért nem akarja, mert egy palesztin többségű lakossággal az állam elvesztené zsidó jellegét. Ezért aztán elfogadtam, hogy a két állam megoldás jobb, mint az örökös háborúk, a konfliktusok. Ha azonban egy iszlám palesztin állam jönne létre, az nem volna összeegyeztethető a saját értékeimmel. Ugyan én nem vagyok vallásellenes, de nem vagyok nacionalista sem és számomra mellékes, hogy nemzetállamban élek-e. Nekem az állam létrehozása csupán eszköz és nem végcél.

– Valóban fennáll egy iszlámista palesztin állam létrehozásának lehetősége? A Fatah és a Hamasz jelenlegi erőviszonyait hogyan látja?

– Az iszlámista ideológia, amit a Hamasz képvisel, mindig is jelen volt, de nem volt túlsúlyban. Ma azonban olyan többségre tett szert, hogy nélküle, nem lehet palesztin politikát csinálni. Téves azt hinni, hogy a Fatah és a Hamasz megosztottsága egyértelműen területi jellegű, hogy Gázában a Hamasz és a Nyugati parton (Jordán folyó nyugati partján) a Fatah az egyedüli erő. Az igazság az, hogy a Hamasz és a Fatah, Gázában és a Nyugati parton egyaránt jelen van. A probléma nem területi jellegű, hanem szerintem az, hogy ma a Fatah nem az, ami volt, és akár ideológiai átjáróháznak is nevezhetem. A Fatah tagja lehet az is, aki az Izraellel való tárgyalások híve, de tagja lehet az is, aki fegyverrel akarja visszaszerezni Haifát, Akkót, Jaffát. És hasonló módon a Hamasz sem egységes. Az embereknek ez a két választási lehetősége van: vagy az iszlamista, vallásos Hamasz, vagy az elbizonytalanodott Fatah. Tény, hogy a vallásosság egyre növekszik, így fennáll a lehetősége egy iszlamista állam létrejöttének is.

– Ön, aki jól ismeri az iszlám vallást, annak az élet minden területére való kihatását, hogyan látja, az iszlám vallás miként egyeztethető össze a demokráciával?

– Ha a zsidó állam lehet demokratikus, akkor egy muszlim állam is lehet demokratikus. De a vallás szerepe a demokráciákban nem lehet elsődleges.

– Vannak, akik a legfontosabb különbséget az iszlám és a judaizmus közötti eltérő filozófiai gondolkodásban látják. Ön mit gondol erről?

– Az iszlám a judaizmus hajtása, közvetlen leágazása, de nem az iszlám és nem a judaizmus gyártja a különböző teóriákat, hanem a vallást az emberek teszik azzá, ami. Ezért a vallásokat bizonyos keretek közé kell tenni, máskülönben az elnyomás, az emberi értékek eltaposásának eszközévé válnak.

– Politikai nézeteiért börtönbe csukták az izraeli hatóságok, az előző egyetemén, a Bir-Zeit-en pedig saját diákjai verték meg az előadásokon hangoztatott véleményéért. Nusseibeh így emlékszik vissza:

– 1987-ben éppen az angol D. Locke: Tolerancia filozófiájáról tartottam előadást, amikor négy diák, az egyetemről távoztomban, nekem támadt. Állítólag a Fatah bérelte fel őket, amiért más palesztin vezetőkkel együtt titkokban találkoztam az izraeli jobboldal képviselőivel, a Likud vezetőivel. 1989-ben az izraeliek az első intifádában való részvétellel vádoltak, pontosabban azzal, hogy szerintük pénzügyi támogatást szereztem a száműzetésben élő palesztinoktól az intifáda számára. A vádat később ejtették. 1991 januárjában aztán 90 napra le is csuktak az izraeliek, mivel az öbölháború idején iraki ügynöknek tartottak. Valójában a Békét Most nevű izraeli békemozgalommal együtt elítéltem, hogy a háborúnak polgári áldozatai voltak. A mostani helyzetre nincs befolyásom, mivel, különösen a mi társadalmunk az értelmiségieket parkolópályára kényszeríti, marginalizálja. 1995 óta a mai napig a több mint 8000 diákkal rendelkező Al-Kudsz Egyetem elnöke vagyok.

A Nyugaton népszerű, Izraelben az egyik legjelentősebb palesztin értelmiséginek tartott, a palesztinok szerint azonban túlságosan mérsékelt Nusseibeh – mint az a beszélgetésünk vége felé kiderült – szívesen visszatérne a politikai életbe. Nem titkolja, hogy hajdanán Arafat kedvence volt. A palesztin küldöttség tagjaként részt vett a madridi és az oslói béketárgyalásokon. Arafat, ha élne – szerinte – hibái és gyengéi ellenére, képes lenne a palesztinokat egyesíteni, Izraellel a békét elérni. Ugyanakkor Nusseibeh elismeri, hogy Arafat Camp David-ben elmulasztotta a nagy lehetőséget. “Most nem egy karizmatikus vezetőre, hanem megoldásra van szükségünk, amit azonban Izraelnek kell prezentálnia” – közli határozottan Nusseibeh.

Ezek után előadja az öt évvel ezelőtti “civil” béketervet, amelyet az izraeli Munkapárt jelenleg második számú vezetőjével, Ami Ayalonnal, a Sin Bet (belbiztonsági szolgálat) egykori vezetőjével közösen készített. Nusseibeh, felbátorodva Ayalon pozíciójának mostani erősödésén, a politikai porondra való saját visszatérése céljából, lényegében felmelegítette a 2002-es “Nép Hangja” elnevezésű béketervet. A két állam megoldását szorgalmazó hatpontos terv szerint Izraelnek a 67-es határokra kellene visszavonulnia, Jeruzsálem mindkét állam fővárosa lenne, a palesztin menekültek csak a demilitarizált palesztin állam területére települhetnek vissza, vagy kompenzálnák őket. Ugyanakkor Izraelbe a palesztinoknak nincs “visszatérési joga”. A “diaszpórában”, főként Libanonban és a térség más arab államaiban élő palesztinok kettős állampolgárságot kapnának. Számításaik szerint 50-100 ezer emberről lenne szó.

Azt kérdezem tőle, nem fél-e, hogy a “visszatérési jogról” való lemondás a palesztinok többségének a szemében istenkáromlásnak tűnik. – Ha félnék – válaszolja -, akkor nem mondanék ilyet. Tudva, hogy Izrael soha nem fogadná el ezt a feltételt, cserében a visszatérési jogról való lemondásért, azt szeretném, ha a többi javaslattal együtt jóváhagyná az egész csomagot. Ha Olmert, vagyis az izraeli kormány hajlandó az asztalra tenni ezt a feltételekhez kötött javaslatot, akkor én ismét visszatérnék a politikához és ezzel a platformmal indulnék egy új palesztin választáson. Gondolja csak el, közvetlenül azután, hogy 2002-ben közzétettük a tervünket, több mint negyedmillióan, izraeliek és palesztinok egyaránt aláírásukkal támogatták.

– És a bizalom? Mindenki tudja, hogy az izraeliek és a palesztinok egymás iránti bizalma a nullával egyenlő.

– Ez igaz, de ellenkező esetben egyre elviselhetetlennebb és egyre kilátástalanabb lesz a helyzet.

– Ön optimista?

– Nem igazán, de javíthatatlan idealistaként mindig nyilvánosságra hoztam a javaslataimat, amikor szükségesnek tartottam. Remélem, hogy meghallják azok, akiknek szánom őket.

Böhm Ágnes ( Kelet-Jeruzsálem Bét Hanina)

(Forrás: www.nol.hu)