Tamás Gáspár Miklós (1948) filozófus, publicista, a hazai szellemi élet sajátos alakja, aki hosszú ideig az SZDSZ-ben politikai pályát is magáénak mondhatott, ám ideológia-politikai útkeresése és a magyar valóság változása továbblendítette ennél. Újabban a magyar baloldali rendszerkritika egyik kimagasló képviselőjévé vált, ezért is beszélgettünk vele az úgynevezett antiglobalizációs mozgalmak krédójáról. 

Izrael 1973 óta vesz részt, a több mint ötven tagországot tömörítő Európai Műsorszolgáltatók Egyesülete (EBU) által 1956-ban életre hívott Eurovíziós Dalfesztiválon. A zsidó államot képviselő előadók két második és egy harmadik hely megszerzése mellett eddig háromszor győzedelmeskedtek a vetélkedőn, azt a nem kis teljesítményt is maguk mögött tudva, hogy két egymást követő évben első helyezést értek el.
 
 

A Szombat nemrégen közölte Yeshayahu Leibowitz (1903-1994) izraeli ortodox zsidó vallásfilozófusnak a zsidó–keresztény párbeszéd lehetetlenségéről szóló provokatív írását, mellyel érdemi indíttatást kívánunk nyújtani épp e párbeszédnek. Mostantól egy-egy zsidó, illetve keresztény gondolkodó kommentárja jelenik majd meg, s járja körbe Leibowitz kritikai állításait a zsidó-keresztény kultúra fogalmának használhatóságáról és a párbeszéd lehetőségéről. 
 

Leibowitz kiindulópontja rossz; Goethét idézi – akit gondolkodóként becsülök, költőként bálványozok, vallási kérdésekben viszont teljesen inkompetensnek tartok. Vajon melyik vallásra mondott igent Goethe? Aki úgy nyilatkozik, hogy „akinek tudománya és művészete van, annak már van vallása is, akinek viszont se tudománya, se művészete, annak legyen vallása”(1) – nos, az elárulta, hogy a vallás lényegéből semmit se értett meg!
 
 

Örülhetünk, hogy a trianoni békeszerződés megszabadította Magyarországot a nemzeti kisebbségeitől, azaz újabb etnikai feszültséggócoktól. Történt pedig mindez abban a korban, amikor minden nép a saját államát a demográfiailag saját maga által lakott területekből akarta létrehozni.
 

Ismét nem született ítélet a Fővárosi Bíróságon a Fővárosi Főügyészség által a Magyar Gárda Hagyományőrző és Kulturális Egyesület feloszlatását kezdeményező perben. Igazi színfoltot csak Reiner Péter felszólalása jelentett. Öcsödi Ágnes bírónő szeptember 1-jére halasztotta a tárgyalást. 

„Én sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok, hogy együttérzek Izraellel. Ugyanakkor nekem sincs mentségem: kiváltam a pionírok közül és visszacsúsztam a túlélő zsidóság ígéretföldjének hitt kommunista menedékébe. Zsidóságukat megtagadva, ezek az emberek előbb-utóbb torzult személyiségekké és potenciális áldozatokká váltak.

Évtizedek óta a hazai alternatív zenei élet emblematikus figurája. Zenekarairól (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) alighanem azok is hallottak már, akiknek egészen más a zenei ízlésük. A közvélemény elsősorban vele kapcsolta össze az időközben Közép-Európa legnagyobb fesztiváljává fejlődött Sziget elindítását. Sokoldalú személyiség.
 
 

„Azután Trianon kapcsán is megmaradunk a siralmaknál, ami persze egy iszonyatos érvágás volt. Elszakították az egész gazdaság nyersanyagbázisát, meg a piacát. Ettől kezdve újra kellett kezdeni és meg tudták csinálni, na nem a politikusok, hanem az ország, az emberek. Ők fizették ki a számlát. 1945 után megint fel kellett építeni ezt az országot és ez is megtörtént, úgy ahogy, de sikerült.”
 
 

Bár a szimpóziumra meghívott vendégek között komoly nézetkülönbségek voltak, a Mazsihisz – melynek képviselői nem fogadták el a meghívást – szinte mindenkitől megkapta a magáét. A zsidó érdekképviseletről szóló, lapunk által szervezett eszmecserére május 11-én vasárnap került sor a Bálint Házban.
 
 

1977-ben egy novemberi délután a Londra szállodában, ahol a „Másként gondolkodók biennáléja” jóvoltából tartózkodtam, felhívott Susan Sontag (1.), aki a Gritti-ben lakott, szintén a rendezvény vendégeként. „Joseph, mit csinálsz ma este?” – ,kérdezte. „Semmit. Miért?” – feleltem. „Hát csak összefutottam ma a piazzán Olga Rudge-dzsal (2.), ismered?” „Nem. Aki Pound (3.) barátnője volt?” „Az”.
 

A „Civilizációk összecsapása” című összeurópai koprodukciós sorozat újabb részéhez érkeztünk Geert Wilders Fitna című kisfilmjével. Zárójelben jegyzem meg, hogy az elhíresült „clash of the civilizations” kifejezés egyébként nem Samuel P. Huntingtontól, hanem az iszlám militáns mozgalmak egyik alapítóatyjától, Szeyid Qutb-tól származik.
 

Tisztelt Szerkesztőség! Érdekes összeállítást közölt a Szombat januári számában Gadó János „1+1% zsidó szemmel” címmel a felajánlásokról és ehhez kapcsolódóan a magyarországi zsidóság adakozó kedvéről. A magyarországi zsidóság a rendszerváltás után szembesült azzal a ténnyel, hogy elvileg saját magát kellene eltartania.
 
 

“Az Egyesületet mi, zsidók kezdtük el megszervezni. De olyan szimpatikus volt maga a törekvés, ahogy kinyitottuk a magyar zsidó kulturális értékek és hagyományok kincsesládáját, hogy kezdettől nagyon sok ismert, nem-zsidó művész nevét adta a kezdeményezéshez. Segíteni és cselekedni akartak.”
 

A Szombat Yeshayahu Leibowitz (1903-1994) izraeli ortodox zsidó vallásfilozófusnak a zsidó–keresztény párbeszéd lehetetlenségéről szóló provokatív írásával szeretne teret adni épp e párbeszédnek. A Leibowitzét kísérő szöveg Vári György irodalomtörténész (a szöveg egyik fordítója) megjegyzéseit tartalmazza.

Yeshayahu Leibowitz álláspontja szerint a kereszténységnek egyrészt semmi belső, lényegi köze nincsen a judaizmushoz, másrészt pedig a kereszténység a judaizmus éles, antagonisztikus ellentéte, tagadása. A judaizmus a Törvény – a halacha – vallása, praxisvallás, míg a páli kereszténység a Törvény végét hirdeti, Jézus áldozatát, mely eltörölte a bűnt és ezzel eltörölte a Törvényt. 

A mögöttünk álló évszázad szörnyű megpróbáltatásai közt akadt egy váratlan és örömteli fordulat is: a szovjet birodalom vértelen összeomlására gondolok, erre a megrendítő, nehezen felfogható eseményre, amely éppoly öntörvényűen zajlott le, akár a lenyűgöző természeti jelenségek, amelyeket rettegve vagy gyönyörködve bámulunk, befolyásolni őket azonban nem tudjuk. Mikor aztán összedőlt a nagy agyagvár, kigyúltak az örömtüzek, és Európa-szerte megkezdődött a gondtalan ünneplés. Csak az első eufória elmúltával gondoltak az örökségre is, a kimúlt óriás iszonyú hagyatékára, s a szorongás légkörében hirtelen megszületett az európai eszme.
 

Melyik az egyetlen hely ma Budapesten, ahol a szélsőjobboldali üvöltözők – köztéren – számottevő civil ellenállásba ütköznek, ahol a miniszterelnök nem ordításra hanem tapsra számíthat? Ez bizony az Újlipótváros, ahol a napokban kétszer néztek farkasszemet a fenyítő expedícióra érkező szélsőjobb hívei és az ellenükben felvonult antifasiszták.  Már a legutóbbi népszavazás idején is az egész országban egyedül itt múlta felül a nemek száma az igenekét néhány választókörzetben.
 

„A Magyar Köztársaság kormánya az örökös nélkül elhalt, zsidó származású vallású, sérelmet szenvedett személyek után a zsidó közösségi vagyoni igények rendezését koordináló Tárcaközi Bizottság létrehozásáról szóló 1091/2007. (I. 27.) Korm. hat. alapján létrehozta a zsidó közösségi vagyoni igények feltárását és rendezését koordináló Tárcaközi Bizottságot. A Kormány a vonatkozó határozat alapjain, 2007. december 10-én döntött egyrészt arról, hogy biztosítja a még élő rászoruló holocaust túlélők további anyagi támogatását, másrészt segíti a zsidó közösségek által nyitottnak tekintett igények végleges lezárását célzó kompromisszumos megoldás elfogadását.

A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány jelenleg – összetétele szerint legalábbis – a honi zsidóság egyfajta mini-parlamentjeként funkcionál. Kuratóriuma, mely több mint fél éve nem tudott határozatképes ülést tartani, március 27-én végre működőképesnek bizonyult.
Az előző határozatképes ülést 2007 szeptemberében tartották, utána két ízben hiábavalóan jöttek össze a kötelességtudó kurátorok. A testület egy – magát megnevezni nem kívánó – tagja szerint a húsz kurátorból 9-10 jár rendszeresen az ülésekre, a többi alkalmanként vagy egyáltalán nem jelenik meg, így a szavazóképesség örökké bizonytalan.