A gettó láthatatlan története

KissPál Szabolcs–Prokob Boróka: Látod? hangséta az egykori pesti gettóban.

Az emlékezet fenntartásának egyik, de nem biztos, hogy a leghatékonyabb módja a hagyományos emlékmű állítás. Mára, amikor az emlékezetkutatás önálló diszciplína lett, amikor a hősi, az örökkévalóságnak szánt, ám a valóságban mulandó, a figyelemből gyorsan kihulló emlékművek körüli kétségek nyilvánvalóvá váltak, az emlékmű műfajának is meg kellett újulnia. Ennek Budapesten is láthatjuk immár néhány kiváló példáját, többek között épp az egykori gettóra emlékezve, a Klauzál téren. A Hetedik Műterem Gettó emlékművét, egy szakmai zsűri által kiírt és elbírált pályázatot követően két fázisban készítették el. Ennek keretében rakták le több helyen, a gettó határait jelölő, járdába süllyesztett sávokat, majd 2024-ben a Klauzál téren a gettó közepét is megjelölő, műkő korongot, rajta 3000 bronzlapocskával. A gettóba kényszerűen beköltöző „sárgacsillag viselésére kötelezett zsidókat” itt igazították el, osztották lakásokba, később ez volt az a hely, ahová a halottakat eltemették, amíg a halottak egyre nagyobb száma miatt ez egyáltalán lehetséges volt. A 3000 bronzlapocska a gettó felszabadulása után itt talált temetetlen halottak számára utal. A hetedik kerület, s benne az egykori gettó területe tragikus múltat hordoz, de mit láthatunk ma ebből? KissPál Szabolcs és Prokob Boróka hangsétájának címe, Látod?, úgy is értelmezhető, mint ami épp erre az eltűnt, ma már nem látható valóságra utal.

A Látod? emlékmű az online térben. Ahhoz, hogy az emlékmű megszülessen, használnunk kell okos telefonunkat, egy applikációt, s a fülünkben szóló hangot követve képzeletünket mozgósítani. A hang követése magányos, mégis tudjuk, hogy a velünk együtt gyalogló vagy mások, máskor ugyanazt hallják okos telefonjukon, az interneten. Egyszerre magányos, mégis valamiféle közös tapasztalat, mediatizált múltidézés.

A Tom Lantos Intézet megbízásából készített két részből álló hangséta dokumentumokra, kutatásra alapoz.[1] Egy elképzelt, láthatatlan férfival megyünk együtt, aki végig vezet a gettó egyes pontjain, a múlton. A Síp utca 12. elől indulva követjük időrendben, a gettóba költözéstől, 1945 január 16-ig, a gettó felszabadulása előtti napig. (Hogy miért pont eddig, azt nem árulom el.) Megállunk egy-egy ponton, épületnél, s fülünkben egy hang instruál, mit látunk, merre megyünk tovább. A férfi újságíró, fényképezőgépe van, tudjuk, milyen ruhát, kalapot, kabátot visel, mikor, merre fordul. A séta második részében immár gettórendész, gumibotja van. Hogy gettórendész lesz a férfiból, az a felelősség összetett kérdésére utal: áldozat, akinek magának is lehetnek áldozatai, ezért fontos, hogy gumibotja van, ha nem használja is, s a séta során inkább apró jótetteiről értesülünk, amikor például levesmaradékát odaadja valakinek. A személyes információkat egy lágy női hang mondja el, a korabeli újság-, hirdetményszövegeket, történelmi tényeket pedig egy férfi hang. Olykor a háború, légiriadó, puskaropogás, s ritkábban a gettóban is folytatott hitélet hangjai, éneklés hallható. A bejárás a Dohány utcai zsinagóga előtti téren ér véget.

Dani Gal Berlinben élő izraeli művész egy interjúban úgy jellemezte saját munkáját, mint ami kutatáson alapuló képzelet.[2] KissPál Szabolcs és Prokob Boróka gettó sétájáról is ez mondható el. Felidézték a városi séták műfaját, precíz, hiteles történeti feldolgozásokat használtak, művészi kutatást végeztek, a hiányokat képzelettel töltötték ki, illetve hangsétájukkal arra ösztönöznek, hogy mi aktiváljuk saját képzeletünket, teremtsük meg emlékeinket. A kortárs művészet egyik műfaja a helyspecifikus hanginstalláció. Janet Cardiff és George Bures Miller kanadai alkotópáros a kasseli documenta keretében 2012-ben Alter Bahnhof Video Walk címmel a város régi, ma kulturális helyszínként (Kulturbahnhof) hasznosított pályaudvarán készített egy audio-vizuális bejárást, felelevenítve az itt összegyűjtött, majd deportált zsidók emlékét, a helyszín sötét múltjának hangjait és képeit a második világháború idejéből. KissPál Szabolcs és Prokob Boróka csak hangokkal dolgozik, ugyanakkor utalnak a képekre is, elsősorban fényképekre, s még inkább ezek hiányára. Egy régi fényképezőgép zárjának kattanását halljuk időről időre. Ez a „zárhang” (shutter sound) olyan szorosan kapcsolódik magához a fényképezéshez, hogy még a digitális gépeken, telefonjainkon is ott van, funkció nélkül. A férfi fényképezőgépével dokumentálhat, ott van a tanúságtétel – ma már tudjuk –beteljesületlen lehetősége.

A gettó sétát keretező mondat: „Egy térben vagytok, de más időben.” A helyszínen, képzeletben kell megtapasztalni a több mint nyolcvan évvel ezelőtti történéseket. A zsidónegyednek ez a része bulinegyed lett. Bár a séta nem foglalkozik ezzel explicite, számunkra elkerülhetetlen. Itt nemcsak arról a diszkrepanciáról beszélhetünk, hogy egy tragikus történelmi helyszín ma a vigadalom, turizmus helyszíne. A gettó felszabadulásától máig eltelt idő arról is szól, hogyan bánt egy társadalom a múltjával. Ahogyan Szívós Erika Hétker, zsidónegyed, gettó, bulinegyed? című könyvében[3] feltárta, 1990 után elkezdődött a városrész rehabilitációs folyamata, amely a rossz lakáshelyzetre, az ingatlangazdálkodásra fókuszált, de a befektetők számára kifizetődőbb volt lebontani a régi épületeket és újakat emelni, mint az örökségvédelmet szem előtt tartva megőrizni azokat. Az igazsághoz tartozik, hogy a lepusztult, szoba-konyhás lakásokat tartalmazó épületek a korszerű lakhatási igényeknek nem feleltek meg. A hetedik kerület zsidó örökségének megőrzése lényegében szembekerült a városrész fejlesztési programjával. A kiürített épületek átmeneti hasznosítását jelenti a romkocsma, a bulinegyed létrejötte, a turizmus rendkívüli megnövekedése. Amikor az egykori gettót ma bejárjuk, ennek a jelenségegyüttesnek gyakran nem túl kellemes mindennapi következményeivel lépten nyomon találkozunk.

Astrid Erll és Ansgar Nünning szerint az emlékezés a múlttal való aktív, performatív folyamat. Ugyanannyira szól a múlthoz való viszonyról, mint amennyire a korábbi történetek megőrzéséről és előhívásáról. Vagyis az emléket nem elő kell ásnunk, mintegy archeológusként feltárnunk a mélységből, ahol eleve ott van. Arról nem beszélve, hogy akik ezt megtehetnék, sajnos már alig vannak közöttünk. Az emlékhelyeknek maguknak is van történetük és addig működnek, amíg az emberek újra és újra működtetik, használják őket. Az emlékezetet meg kell alkotni.[4] Ezt tesszük, miközben járunk, elképzelünk, vizionálunk, követjük a szellemeket.

A hangséta facebook eseménye itt érhető el. 

Látod?
Szöveg, koncepció, dramaturgia: KissPál Szabolcs és Prokob Boróka
Női hang: Prokob Boróka. Férfi hang: Erlich Gábor
Készült a Tom Lantos Intézet felkérésére 2025-ben, Budapesten.

Jegyzetek

[1] https://www.tomlantosinstitute.hu/what-we-do/jewish-life-and-countering-antisemitism/publications/latod-dokumentum-hangseta-a-pesti-gettoban.html

[2] To collaborate or not to collaborate – is that the question? Hedvig Turai in conversation with Dani Gal. Artportal, 2019. november 8.

[3] Szívós Erika: Hétker, zsidónegyed, gettó, bulinegyed? A Belső-Erzsébetváros története a kezdetektől a 2000-es évekig. Korall, Budapest, 2022.

[4] Astrid Erll–Ansgar Nünnig (szerk.): Media and Cultural Memory / Medien und kulturelle Erinnerung. Walter de Gruyter, Berlin, New York, 2009, 2.