A rejtett belső forrás

Amíg a legtöbb kultúrában az új esztendő az örömködés és jövőbe nézés napja, addig a zsidó új év, Ros Hásáná, a szembenézés, a tesuvá, a visszatérés ideje. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, és elindulunk visszafelé: lélekben, és néha fizikailag is. Visszatérünk olyan helyekre, amelyekhez meleg, szép emlékeink fűződnek, de olyanokra is, ahová azért kell elmennünk, hogy emlékeztessenek bennünket arra, amit nem szabad elfelejtenünk.

Alig három hete néhány napot Izraelben töltöttem, és ellátogattam az október 7-i mészárlás helyszíneire. Visszatértem arra a helyre, amelynek eseményei immár közel három éve nap mint nap beárnyékolják a zsidó emberek és közösségek életét szerte a világon. Ott álltam a kiégett autók előtt, amelyeket egymásra halmozva emlékművé formáltak. Végig jártam a Nova fesztivál területét. Meg-megálltam egy-egy tábla előtt, olvastam a meggyilkolt fiatalok élettörténetét, hallgattam a kedvenc dalaikat, miközben embernagyságú fényképeikről néztek vissza rám.

Egy történet különösen velem maradt. Egy családos apáról szólt, aki a támadás kitörésekor nem elfelé menekült, hanem autóba ült, és újra meg újra visszafordult, hogy fiatalokat mentsen ki a pokolból. Háromszor visszatért. Negyedszerre már nem sikerült neki. Nem azért, mert nem félt. Hanem azért, mert abban a pillanatban volt valami, ami erősebb volt benne a félelemnél. Mások életét a sajátja elé helyezte, és végül az életével fizetett azért, hogy mások élhessenek. Elgondolkodtam rajta, vajon honnan jön az ilyen elemi erő? Vajon ez a fajta önzetlen bátorság mindannyiunkban ott van valahol, csak vissza kell találnunk hozzá? A félelem alapvető tulajdonságunk, vagy létezik bennünk valami, ami a legnehezebb pillanatban képes felülkerekedni rajta? Vajon az előttünk járó generációk – szüleink, nagyszüleink – bátrabbak voltak nálunk? Vagy egyszerűen többször kerültek olyan helyzetbe, amikor elő kellett hívniuk magukból azt az erőt, amelyről addig talán ők sem tudták, hogy bennük van?

Bölcseink azt tanítják a Talmudban: „Ein habrachá mecujá ela bedávár haszamuj min háájin”. „Az áldás csak azon nyugszik, ami rejtve van a szem elől.” Első hallásra ez mintha arról szólna, hogy nem kell mindent megmutatni. Hogy ami igazán értékes, annak nincs mindig szüksége közönségre. Bölcseink tudták, hogy ami túlságosan kikerül a nyilvánosság elé, amivel hivalkodunk, az könnyen sérülékennyé tesz bennünket, mert irigység tárgyává válhat. Talán innen is érthető, miért gyökerezik olyan mélyen a zsidó kultúrában a kein ájin hárá, a „ne legyen rossz szem” gondolata. Ma talán mosolyogva gondolunk szüleinkre, nagyszüleinkre, akik egy jó hír, egy szép gyerek vagy egy nagy siker említésekor szinte elmaradhatatlanul hozzátették: keejnoreh, majd elvégezték a jól ismert „pu-pu-pu” szertartást, ezzel bebiztosítva, hogy még véletlenül sem leszünk a gonosz tekintet áldozatai. De a mosoly mögött van ennek egy komolyabb üzenete is. Ne gondold, hogy minden, ami értékes benned, attól válik valódivá, hogy mások is látják. Ne hidd, hogy az erőnek hangosnak kell lennie. És ne gondold, hogy minden áldást ki kell tenni a kirakatba. Talán a bátorság is ilyen.

A valódi erő sokszor nem a látványos gesztusokban rejlik, hanem mélyen a felszín alatt. Ott van bennünk csendesen, láthatatlanul, és talán éppen a legnehezebb pillanatokban derül ki, hogy létezik.

Az előttünk járó generációk ereje és azoknak az embereknek az önzetlensége, akik 2023. október 7-én, vagy éppen pont huszonöt évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én, a new york-i ikertornyok elleni támadás során, mások mentése közben vesztették életüket, talán ugyanabból a rejtett belső forrásból fakadt. Abból az erőből, amelynek létezéséről békeidőben sokszor még mi magunk sem tudunk, és amely csak a legnehezebb pillanatokban mutatkozik meg igazán. Jó lenne hinnünk, hogy valahol mélyen, legbelül talán mindannyiunkban ott rejlik a hős.

De ha valóban szembe akarunk nézni önmagunkkal, akkor nemcsak a bennünk rejlő fényről kell beszélnünk. Arról is, ami sötétebb. Mert ott, a gyász és a hősiesség helyszínein járva nemcsak fájdalmat és csodálatot éreztem. Hanem haragot is. És azt hiszem, ezzel ma sokan vagyunk így. Mit kezdünk azzal a jogos haraggal – sőt, sokszor gyűlölettel –, amelyet a mészárlás elkövetői és azok iránt érzünk, akik igazolják, ünneplik vagy támogatják tetteiket? Az ijesztően bővülő antiszemita táborral világszerte?

Már indultunk el az emlékhelyről, amikor Linda egy tollat nyomott a kezembe. Felírtam egy falra az első mondatot, amely abban a pillanatban eszembe jutott: Lo niskách velo niszlách. Nem felejtünk, és nem bocsátunk meg. Talán különösen kemény mondat ez éppen Ros Hásáná idején, amikor a tesuváról, a megtérésről és a visszatérésről beszélünk. De a szembenézés éppen azt követeli tőlünk, hogy ne mondjunk olyasmit, amit nem érzünk igaznak.

És van valami, amit a zsidó hagyomány is nagyon világosan tanít: nem bocsáthatunk meg egy másik ember nevében. Egy meggyilkolt ember gyilkosának nem mondhatjuk azt, hogy „megbocsátok neked”, mert azt az életet nem tőlünk vették el. Ehhez nincs jogunk. A tesuvá tehát nem azt jelenti, hogy mindent el kell felejtenünk, minden haragot el kell nyomnunk, vagy mindenkinek meg kell bocsátanunk. A tesuvá szó maga is visszatérést jelent. Ros Hásáná ennek a visszatérésnek a kezdete, a kapuja. Nem arra kér bennünket, hogy egyik napról a másikra valaki mássá váljunk, hanem arra, hogy próbáljunk visszatalálni ahhoz, ami a zaj, a félelem, a harag és a mindennapok rétegei alatt valóban bennünk van. Ahhoz a rejtett belső forráshoz. És talán éppen ez köti össze mindazt, amiről ma beszéltem. Az áldást, amely rejtve van a szem elől.

A bátorságot, amelyről nem tudjuk, hogy bennünk van, amíg szükségünk nem lesz rá. Az emberséget, amelyet a gyűlölet közepette sem akarunk elveszíteni. És a tesuvát, amely arra hív bennünket, hogy újra és újra visszataláljunk mindehhez.

Kívánom mindannyiunknak az új évre, hogy legyen bátorságunk szembenézni azzal, ami fáj. Hogy ne felejtsünk, de a fájdalom se fosszon meg bennünket attól, akik lenni szeretnénk. Tudjuk értékelni életünk csendes, rejtett áldásait. És amikor szükségünk van rá, találjunk vissza ahhoz a belső erőhöz, amely mindvégig ott volt bennünk – csak rejtve a szem elől. Ehhez kérjük most az Örökkévaló áldását!

A szerző a Frankel Leó úti zsinagóga vallási vezetője