Izreális víziók – Izrael az Eurovíziós Dalfesztiválon

Izrael 1973 óta vesz részt, a több mint ötven tagországot tömörítő Európai Műsorszolgáltatók Egyesülete (EBU) által 1956-ban életre hívott Eurovíziós Dalfesztiválon. A zsidó államot képviselő előadók két második és egy harmadik hely megszerzése mellett eddig háromszor győzedelmeskedtek a vetélkedőn, azt a nem kis teljesítményt is maguk mögött tudva, hogy két egymást követő évben első helyezést értek el.

 

 

Dana International

Pereg a dob(program), felharsannak a trombiták, dübörög a mizrahi pop, és egy karakteres női hang belekiált a mikrofonba: „ani jodat sekulam hosvim seani kcat mesugat”, azaz „tudom, hogy mindeki azt gondolja rólam, kicsit lökött vagyok”. A külső szemlélő számára nagyjából ennyiben összegezhető Izrael legismertebb énekesnője, Szarit Hadad munkássága, aki magát a „nép énekesének” nevezi, s aki azonban – változatos dalszövegei és változó szövegírói segítségével – ennél sokkal többre képes, ahogyan az izraeli könnyűzene e homlokzata mögött is jóval több rejlik.

Elég, ha az értelmiségi popkulturális réteg idoljának számító Kobi Ozra és Teapacks nevű együttesére gondolunk, vagy a közelmúltban feltűnt Idan Raichel Project és a Metropolin zenekar számaira. Ez utóbbi társulások amolyan „projektzenekarok”, számaikat egy meghatározott témavilág köré építik: Idan Rajchel a kortárs izraeli könnyűzenére jellemző szövegeket az indiai és etióp hangszeres kultúrával ötvözi, a Metropolin pedig – Dana Adini ismert énekesnővel kiegészülve – kimondottan elvont, urbánus kontextusban fogalmazza meg az emberi viszonyok bonyolultságát. Az elmúlt évek sajátos tanulságai nyomán az igazán minőségi előadók azonban egyelőre távol kerültek a megmérettetéstől. A Teapacks tavalyi látványos kudarca után az idén májusban Belgrádban megrendezésre kerülő fesztiválra az izraeli médiahatóság ezúttal az állami televízió kettes csatornáján vetített megasztárszerű vetélkedő, a „Kokhav nolad” (Csillag születik) győztesét, Boaz Maudát választotta ki, akinek politikailag neutrális szerelmes dala az elmúlt években tapasztalt konfliktusok elkerülését ígéri.
              

Boaz Mauda

Az EBU tagjaként Izrael harmincöt éve vehet részt a versenyen, és néhány évet nem számítva minden évben útjára is bocsátott egy-egy dalt, amellyel – két kivételtől eltekintve – minden alkalommal a döntőbe jutott. Első győzelmét épp 1978-ban, a Camp David-i megállapodás aláírásának évében aratta Izhar Kohen és az Alphabeta együttes „Abanibi” című számával, amely kellően emészthető könnyűzenei stílusa mellett metaforikus jelentéssel is bírt: a „bét-nyelven” megírt szám a felnőtt szerelem érzését a gyerekkori érzelemvilággal kapcsolta össze, amit a megszokott módon előadott versszakok és a „madárnyelven” énekelt refrén („abanibi obohebev obotabakh” – „évén szeverevetlevek tévégeved”) váltakozása nyomatékosította. A színpadszerű előadásmóddal együtt mindez akkora sikert ért el, hogy amikor Izrael előnye már behozhatatlannak bizonyult, a vetélkedőt kívülállóként közvetítő jordániai televízió megszakította adását, és a hátralévő műsoridőben egy csokor nárcisz kimerevített képét sugározta, a másnapi ammáni lapok pedig – a valójában második helyezést elérő – Belgium győzelmét hirdették.

A szabályok értelmében a következő évben Jeruzsálem adott otthont a vetélkedőnek, ahol Gali Atari és a Milk & Honey azóta is széles körben ismert szerzeménye, a „Halleluja” ismét elvitte a pálmát – igaz, alacsonyabb pontszámmal. Az ugyancsak színpadias előadásmód és a meghitten patetikus dal sikere után 1980-ban ismét Izraelre hárultak a házigazda feladatai, anyagi okokra hivatkozva azonban legközelebb két év múlva mérette meg magát. A nyolcvanas évek során két egymást követő évben – Avi Toledano „Hóra” és Ofra Haza „Chaj” című számaival – a második helyezést érte el, 1991-ben pedig harmadik helyet szerzett. Az 1998-ban első helyezést elérő Dana International győzelmének inkább a bulvársajtó fogyasztói örülhettek: a meglehetősen átlagos dalt ugyanis a Jaron Kohenként született Saron Kohen transzszexuális előadóművész énekelte.
          

Milk @ Honey

A hetvenes évek végén győzedelmeskedő nagyszabású produkciók mellett alighanem két zenekar szereplése maradt igazán emlékezetes. Mindkettő több oldalú és igencsak időszerű politikai tartalommal szolgált. Az 1974-ben a hetedik helyet megszerző, az Illés együttest idéző és a korban hasonlóan népszerű, Gidi Gov nevével fémjelzett Kaveret „Natati la chajaj” (Neki adtam az életem) című dalának emlékezetes sorai („ehad omer senigmarim lo hasamaim / ksejes maszpik avir lemedina o staim” – „van, aki azt mondja, bezárulnak számára a mennyek / ha van elég hely egy országnak vagy kettőnek”) egyaránt szólnak a zsidó állam rosszakarói és a „területeket” Izrael részének tekintő politika ellen.

A Teapacks hasonlóan erős politikai töltetű számának, a 2007-ben csúfosan leszerepelt és csupán az elődöntőig jutó „Push the button”-nak már a versenyen való indulása is találkozott az említett ellenségességgel. Az angolul, franciául és héberül előadott dalt ugyanis – amelynek szövege szerint egyes uralkodók technológiai fejlesztéseik révén próbálnak ártani a világnak („There are some crazy rulers / They hide and try to fool us / With demonic technologic willingness to harm”) – a szervezők egy része kimondottan Irán-ellenesnek és így a verseny nemzetközi szabályaiba ütközőnek találta. A második intifáda kitörése óta nem ez volt az első eset, amikor a zsűri néhány tagja kifogást emelt az izraeli induló ellen: Szarit Chadad „Nadlik bejachad ner” (Gyújtsunk egy gyertyát közösen) című békedala – amely a szombati gyertyagyújtáskor elmondott áldásra is utal – 2002-ben épp azzal verte ki a biztosítékot, hogy békedal. A három kimagasló győzelemhez hasonlóan a kudarcok esetében is jól láthatóan szerepet játszott a világ Izraelhez való viszonyulása. A tavalyi botrány pedig, amely a Teapacks jellegzetesen zsidó és mégis univerzális jelentőségű élethelyzetet megjelenítő számát övezte, maga is példázza a fenyegetett nemzettel szemben a világ elutasító közönyének dalban ábrázolt mechanizmusát.