„A Mazsike legyen kezdeményezője a zsidó szervezetek közötti párbeszédnek!”

“Az Egyesületet mi, zsidók kezdtük el megszervezni. De olyan szimpatikus volt maga a törekvés, ahogy kinyitottuk a magyar zsidó kulturális értékek és hagyományok kincsesládáját, hogy kezdettől nagyon sok ismert, nem-zsidó művész nevét adta a kezdeményezéshez. Segíteni és cselekedni akartak.”
 

Interjú Kirschner Péterrel, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület újonnan választott elnökével

Kisrschner Péter

– Mikor kezdett fontossá válni az Ön számára a zsidóság?

– Már gyerekkoromban világos volt számomra a családom háttere. Nem is a zsidóság volt otthon téma, inkább a család története, ami ezzel szorosan összefügg. Elementáris élmény volt számomra, amikor gimnazistaként, osztálykiránduláson Szegeden módom volt megnézni a zsinagógát. Az osztályfőnököm osztálytársa volt a szegedi dóm orgonistája, ő mondta, hogy ha akarjátok, megnézhetitek a zsinagógát is – ami a hatvanas években nem nagyon volt nyitva. Akkor ott, az épületben megcsapott valami. Mi is történt itt tulajdonképpen? Itt persze a családunk szomorú története ugrik be. Anyukám nemrég, a felszabadulás évfordulója kapcsán számolta össze, hogy pontosan hány rokon, hozzátartozó veszett oda a háborúban és a Holokausztban.

– A hetvenes-nyolcvanas években volt valami kapcsolata az intézményes zsidósággal, vagy a lakásokon, kávéházakban összejáró alternatív társaságokkal?

– Sokáig nem. Én nagyon sokat éltem vidéken, ahol nem volt zsidóság, például. Dunaújvárosban. Hosszú ideig művelődési házakban dolgoztam népművelőként, aztán, ha úgy tetszik, politikai területen. Mikor Pozsgay Imre a Hazafias Népfrontba hívott dolgozni, a kulturális terület jutott nekem, azon belül is a civil egyesületek, mozgalmak.

– Így került kapcsolatba a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülettel, amelynek Pozsgay Imre „hátszelet adott” a nyolcvanas évek végén. Meg kellett neki küzdenie ezért valakivel?

– Ő jó szolgálatokat tett Magyarországnak a nemzetközi kapcsolatok építésében ott, ahol a párt és állam nem kezdeményezett. Az izraeli kapcsolatokat is így kezdte kialakítani, a pártközpont jóváhagyásával. Másfél-két éves folyamatos harc volt ez. A közkeletűen peresztrojkának nevezett időszakban még senki nem tudta, meddig lehet elmenni. Az egész úgy indult, hogy a szocialista országokon kívül Magyarországnak egyedül Finnországgal volt intenzív civil kapcsolata. Sok volt a testvérváros. Ekkor felmerült, hogy miért ne lehetne magyar–finn társaságot alapítani. Elkezdődött a társaság szervezése. Akkor még minden lépésre bólintás kellett a pártközpontból. Két nehezebb ügy adódott ezután: a magyar–kínai és a magyar–izraeli baráti társaság megszervezése.

Egymás után alakultak tehát a különböző társaságok, s végül ez a folyamat hozta magával a Mazsike megalakítását is. A kezdeményezők közül én Feldmájer Sándort és Deák Gábort ismertem a mozis szakmából. Velük beszélgettem erről a témáról, és Pozsgay végül felvállalta az ügyet. Utána végigvittem a folyamatot, egyeztettem, ha kellett, s aztán már természetes volt, hogy benne is legyek.

– Visszatekintve az elmúlt húsz évre, melyek Ön szerint a fontos csomópontok? És mi az a szerep, amit ezzel a hagyománnyal el tud képzelni a Mazsike számára?

– Az Egyesületet mi, zsidók kezdtük el megszervezni. De olyan szimpatikus volt maga a törekvés, ahogy kinyitottuk a magyar zsidó kulturális értékek és hagyományok kincsesládáját, hogy kezdettől nagyon sok ismert, nem-zsidó művész nevét adta a kezdeményezéshez. Segíteni és cselekedni akartak. Nagyon sajnálom, hogy ez a szimpátia, szolidaritás és támogatás, ami az alapításkor megnyilvánult, mára elfogyott. Ennek több oka volt. Nagy volt a lelkesedés, de aztán alábbhagyott. Nem tudtuk folyamatosan biztosítani a színvonalat, fenntartani az érdeklődést. És úgy nyitottunk fel egy zsilipet, hogy amit a Mazsike elkezdett, azt ma már több tucat intézmény és szervezet folytatja. Ha úgy tetszik, „kiénekelték a sajtot a szánkból”.

– A Mazsike bölcsője volt ezeknek a szervezeteknek…

– Ha a szervezeteknek nem is, de sokféle program elindulásának mindenképpen. E tekintetben valóban küldetést teljesítettünk. A zsidó kultúra konjunktúráját Magyarországon számtalan dologban lehet mérni, például a zsidó könyvnapokon. Amikor végignéztem több tucat kiadó kínálatát, azt mondtam, fantasztikus, ami csak az irodalomban megjelenhetett. És nem biztos, hogy nélkülünk ugyanígy történt volna. Ugyanez elmondható a képzőművészeti galériákról, kiállításokról. Vagy a Zsidó Múzeumról, amely ennyire nyitott a nem szakrális művészetek irányába.

– Mi egyedit tud nyújtani az Egyesület tucatnyi zsidó szervezet mellett?

– Elnökként szeretnék leülni, beszélgetni az összes zsidó szervezettel, és közös programokat, együttműködést kialakítani. Kulturális vonalon ezeknek a szervezeteknek érdemes közös projektekben gondolkodni. Fontos, hogy legyen köztük átjárás, együttműködés. Mert látok olyan szervezeteket, akik egymással szemben, vagy párhuzamosan használják ki a lehetőségeiket, miközben a zsidó közélet, kulturális élet nagyon sérülékeny. Sági György, aki az elmúlt két évben volt elnök, a vidéki kapcsolatokon nagyon sokat javított. A Mazsikének több helyen sikerült megvetnie a lábát, és ezt bővíteni kell. Mert eleve ezt akartuk: hogy ne budapesti egyesület legyünk, az értéket ne csak itt teremtsük meg, hanem szerte az országban, sőt a határon túl is. Ám attól egyelőre még távol vagyunk, hogy megjelenjenek Budapesten – mondjuk – a kolozsvári zsidó hagyományok.

– A kulturális együttműködésen túl el tud képzelni valamilyen politikai együttműködést is, a közös érdekképviselet terén?

– Ebbéli vágyamat tudom megfogalmazni. Azt gondolom, ha lehetőséget nyújtunk, hogy a kultúra mentén találkozzanak a zsidó emberek, csoportok, ez is egyfajta érdekképviselet. Felmerült, hogy a Mazsike legyen kezdeményezője, generálója a zsidó szervezetek közötti párbeszédnek. Ha ez rajtam múlik, megvalósítom. Ugyanakkor nagyon óvatosan kell bánni azzal, hogy egy közösség nevében ki, milyen ügyekben, milyen kompetenciával lép fel. Mert ezek az alapszabályban nem rögzítettek – sem a miénkben, sem a Mazsihiszében. Amikor kiújul a vita, hogy ki képviseli a zsidóságot, nem lehet mást tenni, mint alkalmat teremteni az egyeztetésre. A tavalyi március 15-i nyilatkozatra már nem akarok visszatérni. Frissebb ügy a Sólyom-féle ebédmeghívás lemondása. Mindenkinek meglehet a maga véleménye – én nem hagytam volna ki az alkalmat, hogy leüljek a történelmi egyházak fejeivel, és megbeszéljem velük a problémát. Nem tudom, milyen vita előzte meg a Mazsihiszben ezt a döntést. Az biztos, hogy rövid időn belül nem lehet eldönteni, ki képviselhetné a zsidóságot. Mindenkinek megvan a területe, amit képvisel. Ha kulturális területen valami vérlázító dolog történik, akkor a Mazsike felemelheti a szavát, hiszen van kompetenciája. Másik területen másik szervezetnek kell lépnie. És mindig meg kell egymással beszélnünk, hogy mi az álláspontunk.

– Hogyan látja az antiszemitizmussal szembeni fellépés lehetőségét?

– Az antiszemitizmus nem lehet csak a zsidók ügye. Nem azt mondom, hogy hátra kell dőlni, és várni, hogy a társadalom nem zsidó része oldja meg ezt a problémát, de az biztos, hogy az antiszemitizmus, a cigányellenesség és a kisebbség-ellenesség össztársadalmi probléma. A schengeni csatlakozással az ország kinyílt, elindult egy európai mozgás, és az országnak befogadóbbnak kell lennie, mint amilyen manapság. Úgy érzem, ebben a Mazsikének az is szerepe lehet: különböző fórumokon beszélhet ezekről a problémákról, főleg a Szombattal közösen. Erre megvannak a lehetőségei. Van a társadalomnak normális, tisztességesen gondolkodó része, akik fellépnek a kirekesztés ellen. A Mazsikének velük kell párbeszédet folytatnia, meg kell szólítania őket. Nemcsak magunknak, hanem a magyar zsidóságnak, és minden más kisebbségnek segítségére leszünk. Amióta a Zsidó Kultúráért díjat megalapítottuk, ezt olyan emberek kapták, akiknek a maguk területén nagyon komoly súlyuk van. Ha egy ilyen kör, akiket a mi elismerésünk fog össze, felemeli a szavát, annak volna jelentősége! Nagyobb, mintha mi magunk szólunk. Azokon a településeken is meg kell szólítani más embereket, ahova elmegyünk a programokkal. Ha ott a kulturális programunkkal sikerül másfajta hangulatot teremteni, normális, polgári gondolkodást elindítani, lehet szerepünk az antiszemitizmus elleni küzdelemben. Szeretném, ha ez nem kizárólag a mi ügyünk lenne. Nagyon naiv vagyok, de hiszek abban, hogy többségben vannak a tisztességes emberek ebben az országban, és a kultúra segítségével fel lehet ébreszteni a régi élményeket, amikor normálisan éltek egymás mellett a zsidók és nem zsidók, mert közös ügyek érdekelték őket.

– Újonnan választott elnökként mit tart a legsürgősebb teendőnek?

– Amikor megválasztottak, Sági Györggyel, az előző elnökkel leültünk és jó két órát beszélgettünk. Úgy gondolom, nem lehet személyes vetélkedés kérdése, hogy ki a Mazsike elnöke. Két éve, amikor én maradtam alul, világossá tettem, hogy nem fogok megsértődni és kivonulni. Most ugyanebben állapodtunk meg Sági Györggyel, mert mindkettőnknek fontos az Egyesület. Egyetlen szervezetért sem szabad krokodilkönnyeket hullatni, ha a tagsága lemorzsolódik és megszűnik. Majd alakul másik. Azt gondolom azonban, a Mazsikében van még tartalék, és van még feladata. Ezt a 20. évfordulót arra kell használni, hogy megkeressük a valamikori tagokat, alapítókat, segítőinket, akik eltűntek a Mazsike mellől, mert talán nem figyeltünk rájuk eléggé. Mérleget kell vonni, mindenkit megkérdezni, hogyan tovább. Ha sikerül az otthonunkat megteremteni új helyünkön, a Dohány utcában, az új lendületet adhat a munkának. Akkor ez nem csak a Mazsike, hanem más zsidó közösség otthona is lehet. Szeretném, ha a – legalább kimeszelt falú – Dohány utcai helyiségben emlékeznénk meg a 20. évfordulóról. Rövid távú célom, hogy novemberre már ott lehessünk.