Kisvárosi zsidóélet Bonyhádon – Emlékek a Soá 80. évfordulóján II.

A Fischer családot összefogó másik zsidó anya Fried Mórné, Fischer Mina volt. Mina néni 1924-ben kötött házasságot Fried Mórral. Szerelmükből három gyermek született.

1925-ben Piroska, 27-ben Márta és végül 28- ban megérkezett a várva várt fiú, Iván. Anyja amúgy csak apikának szólította, mint a család kis férfi tagját.

A szülők textillel vásároztak, ebből próbálták fenntartani a családot. Árujukat Hesser Artúr kereskedőtől kapták bizományba. Bonyhádon , a keddi és péntek heti piacokon is árultak. A vidéki utakra a szegényebb, vásározó zsidók négyen-öten összeálltak, és kocsit fogadtak.

A Fried család nagyon szűkösen élt. Szobakonyhás lakásuk döngölt földpadlója a nedvességtől penészlett. Állandó harcban álltak a csótányokkal és az egerekkel, de újra és újra patkányok is befészkelték magukat hozzájuk. A lakás annyira kicsi volt, hogy a nagylány, Piroska számára otthon már nem jutott fekhely. Így ő egy idős szomszéd néninél aludt minden éjjel, Iván pedig az édesanya ágyában. Télen a lakásban csak egy kis vaskályha melegített, előfordult, hogy a mosdó lavórban reggelre befagyott a víz. Ha nagyon hideg volt, felváltva jártak a testvéreivel iskolába, mert csak egy kabátja volt a három gyereknek. Amúgy Iván szokásos öltözéke egy harisnya és egy rövidnadrág volt.

Iskolából Mártának jutott a legtöbb. Elvégezte a 4 polgárit , utána pedig egy varrodába került tanoncnak. Piroska 6 osztályt végzett . 12 évesen harisnya szemfelszedést és manikűrözést tanult. Iván a tanulást 4 éves kora előtt, az ortodox héderben kezdte, a biblia ismerettel, de aztán neki is csak 6 osztály jutott a szorító ínség miatt. A család segítésére már 10 évesen vizet hordott és árult a bonyhádi vásáron, bögrénként 2 fillérért.

11 éves volt, amikor kitört a háború. Ez a 11. születésnap egyébként nevezetes volt számára. Fagylaltot kapott, amire oly régen vágyott. Egy gombócot, 10 fillérért. A 12. születésnapját már kereső kifutó-fiúként ünnepelte. A családot keservesen érintette, hogy mint zsidók, már 1940 őszétől nem árulhattak a Tolna megyei vásárokon.

Iván erről a rendeletről sajátosan értesült. Apja és még néhány zsidó kereskedő éppen Zombára készültek a vásárra. Közösen fogadtak egy lovas kocsit és éjjel akartak indulni, hogy reggel, idejében ki tudjanak pakolni. Csöndben készülődtek a késői órán, amikor két csendőrjárőr megállt a kocsi mellett. Kikérdezték őket, kik ők, kié a kocsi, honnan az áru, hova indulnak? Ivánt, a gyereket is kérdezték, kihez tartozik? Az emberek tisztességgel válaszoltak, közben azonban gondosan nézték a kocsit, meg az árut lekötő pányvákat, a lovak szerszámait, inkább mindig kissé lefele tekintve. A csendőrök kérésére sem lehetett más válasz, persze elviszik őket, ha már oda igyekszenek a csendőr urak. Összébb húzódva jól elférnek mindannyian.

Az út csendben telt. A lovak izzadtak a hét ember, a gyerek és jól megpakolt áru terhe alatt. A zsidó árusok illendően hallgattak, a csendőrök meg szigorúan nézték őket, meg ami az útból látszott. Derengeni kezdett, mikor odaértek. A csendőrök lekászálódtak, igazították a felszerelésüket, aztán hivatalosra váltottak. Azonnal induljanak vissza Bonyhádra. Tudhatják, hogy a méltóságos vármegyei alispán úr rendelete szerint október 23.-tól nem árulhatnak zsidók a megyei vásárokon. Induljanak hát tüstént, nincs itt keresnivalójuk. Iván félt, sírnia kellett volna, de szégyellte.

13-ik születésnapja felejthetetlené vált számára. Bar micvója, zsidó vallása felnőtt tagjává érése alkalmából megválhatott az örökös rövid nadrágjától. Kapott egy új bricsesz nadrágot. Ebben az évben Iván számára mindörökre lezárult a gyermekkor. Schön Sándor (Öcsi) gondjaiba vette. Öcsi és Iván édesanyja Fischer Janka és Fischer Mina első unokatestvérek, a két nagyapa pedig testvérek voltak. Öcsi vitte magával vásározni Ivánt, aztán sikerült inasként bejuttatnia Preiss József kárpitos műhelyébe. A kis inas már az első évben 10 pengőt vitt haza minden hónap végén, ami nagy szó volt, mert fedezte a család lakbérének a felét. Büszkesége csak fokozódott a második inas évében, mert a bére ekkor már 20 pengőre emelkedett.

El-el járogatott házakhoz bútort javítani, amiből alkalmakként további 10-15 pengőt tudott leszámolni szeretett anyja kezébe. Nagy dolog volt. Iván egyszer-egyszer már egy mozit is megengedhetett magának, 20 fillér volt a mozijegy. A kiskamasz ámulva nézte Karády Katalint , Szörényi Évát és Mészáros Ágit, boldogan nevetett Latabár Kálmán vicces figuráján.

A háborúból alapvetően annyit érzékelt, amennyit a szüleitől és Bonyhád utcáin hallott. Az élet fokozatosan nehezedett, de hát a jegyrendszer, a korlátozások mindenkit egyformán érintettek. Nincstelenek lévén nem érintette őket a zsidó földbirtokok elvétele, az ingatlanokra vonatkozó korlátozások, a rádiókkal kapcsolatos kereskedés tiltása. Aztán ’42 őszén megjelent a rendelet a zsidó férfiak jelentkezési és bevonulási kötelezettségéről. Iván még korhatár alatt volt, apját meg szerencsére még nem vitték. Éltek valahogy.

Friedékhez nem járt újság, de hallották, a megyei lap 43 elején megírta, több mint 200 sebesült érkezett az orosz frontról a szekszárdi hadikórházba. Azt is beszélték az utcákon, hogy kiütéses tífusz terjed és védekezni kell. Mindenki beszélte, hogy a kormányzó úr hadparancsban köszöntötte az orosz frontról visszatért hadsereget, de nagyon sokan elestek. Sok rendezvény volt a gimnáziumban, a katolikus körben, de Iván ezekre soha nem jutott el.

Szeptemberben a zsidó felnőttek izgatottan tárgyalták, hogy egyszer, 10 kiló meleg ruhát lehet a munkaszolgálatosoknak küldeni. Aki szerencsés volt, tudta a tábori postaszámot, így küldhetett csomagot rokonának. Sokaknak csak a kétség, a kéztördelés maradt: miért nincs tábori száma a családtagjuknak? Kérdezték egymást, bátortalanul a községházát, a válasz minden reménye nélkül.

November végén megjelent a miniszter rendelete a facipők-klumpák áráról, december elején, pedig a szaloncukor áráról. Friedéket ez sem érintette, nem állítottak karácsonyfát. Anélkül, hogy értette volna az okát, a fiú érzékelt változásokat az életében. Sok, nem zsidó társa, akik addig barátságosak voltak, most nem köszöntek és elfordultak, ha találkoztak. Egyszer csúnyán elvágta a kezét. Rohant az orvoshoz, de az utcán egy csoport suhanc útját állta és nem engedte tovább. Az otthon kezelt seb aztán élete végéig éktelenkedett a kezén.

Beköszöntött 1944. Iván a 16. évéhez érkezett. A kárpitos iskola harmadik évét már nem járhatta végig. Jött a behívó a munkaszolgálatra neki is, apjának is. Az apát Szekszárdra, Ivánt Bátaszékre szólította a parancs. Az éjjeli, Bátaszéki vonatot kellett elérnie. Édesanyja ekkor az ötvenedik évében járt. Sütött édesszájú fiának valami kis útravalót és végig jajongta az utat, ahogy gyalogoltak a sötétben Hidasig, az állomásra. A 16 éves fiú szívét nehéz, felnőtt fájdalom szorította át, hogy így kellett látnia szeretett anyját. Akkor még nem tudta, utoljára.

I rész