Kisvárosi zsidóélet Bonyhádon – Emlékek a Soá 80. évfordulóján IV.

Iván a munkaszolgálatban

Fried Iván 1944 márciusában Bátaszéken, vagonrakodással kezdte a munkaszolgálatot.

Szállásuk egy iskolában volt, ahol nyolcvanan feküdtek a földre terített szalmán. Rövid időn belül átvitték Szekszárdra és ez nagyon jó volt, mert együtt lehetett az édesapjával. Sajnos nem tartott soká, mert akinek valamilyen szakmája volt, nagyon hamar SAS behívót kapott. Ivánt, mint kárpitos tanoncot a faipari munkások közé sorolták, és egy mosonmagyaróvári kendergyárba szállították. Jobb híján a kenderáztató kádakban aludtak. Iván egyáltalán nem értette, hogy mi miért történik, talán nem is volt mit megérteni. Az összegyűjtött, több mint 200 faiparost aztán Nagytéténybe vezényelték útépítésre. Először vagonokban laktak, majd mindenféle fabódékban. A májusi zuhogó esőkben a csupasz földön aludtak, de nem volt ez másként akkor sem, amikor már bevitték őket a kastélyba, ahol szintén nem volt szalma, és a köveken feküdtek. Szerencsére a főhadnagy emberségesen bánt velük. Nem éheztek, zsidó ünnepeken nem kellett dolgozniuk, sőt még egy tórát is hozatott nekik. Iván még hosszú ideig őrizte a reggeli feketekávé illatának emlékét, amihez egy jó szelet komiszkenyér is járt.

Október elején Nagytétényből Vácra került a munkásszázad. Itt Iván Szilágyi századparancsnok csicskása lett. A parancsnok titokban sokat hallgatta az angol rádiót. A váci sörtöltő üzemben helyezték el őket, mellettük német katonákat is beszállásoltak.

A század október 6-án először döbbent csenddel, majd hatalmas örömkitöréssel fogadta a Horthy proklamációt, a háborúból való kiugrásról. A korai öröm ritkán tartós. Ez sem tartott ki, még 24 órát sem. A fegyelem bomladozott, most már érezhetően őrzőik is a túlélésre játszottak. Iván egy kisebb csoporttal felkerült Pestre. Valahogy megtalálták őt az önkéntes zsidómentők és kapott egy svájci menlevelet. Sok értéke ennek nem volt, mert a nyilas járőrök, ha kedvük úgy tartotta, egyszerűen összetépték. Így aztán novemberben Iván is ott találta magát egy gyalogmenetben, irány Németország. Kegyetlenül fázott, miután májusban egy rövidnadrágban indult a munkaszolgálatba és azóta sem jutott más ruhához. Kabátja nem volt, napi 20 kilométert kellett menniük, most már ellátás nélkül, étlen-szomjan. A földeken összeszedett répát, maradék kukoricát ették, esténként ha lehetett, pajtákban húzódtak meg.

1944 – Horthy rádióüzenete a kiugrásról – Horthy’s Radio Message about the Armistice

English below ↓] “Szomorúan kell megállapítanom, hogy a Német Birodalom a szövetségi hűséget a maga részéről velünk szemben már régen megszegte.” Horthy Miklós kormányzó kiugrásról szóló üzenetét 1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor olvasta fel Tavaszy Sándor, a rádió munkatársa. Turbucz Dávid történész, Horthy-kutató értékelése szerint “Horthy saját, alapvetően 19.

Találkoztak 14-18 éves zsidó lányok egy csoportjával, akiket nyilasok szedtek össze a védett házakból és mellettük hajtottak gyalogmenetben nyugat felé.

Seregélyes pusztán volt az Organisation Todt kényszermunkásokat dolgoztató náci építőmunkás-szervezet egy részlege. Ez a félkatonai, szervezet osztrák, idős, zöld ruhás felügyelőket alkalmazott, akik irányították a futóárkok és tankcsapdák kiásását. Ivánéknak szerencséjük volt az idős osztrákokkal, nem bántották őket.

A következő munkahelyük Vértesacsán volt. Itt az erdőkből akácfákat vágtak ki és azokkal javították ki a lerombolt közúti hidakat. Szálláshelyük az iskolában volt, ahol előttük oroszokat tartottak fogva. Egy éjszaka alatt mindenki tetves lett. Másnap éjjel az iskola egyik termébe berontott egy főhadnagy, egy őrmester és egy német tiszt. Minden szó nélkül, de annál nagyobb indulattal végigverték a zsidókat. Iván szerencséje, hogy ő éppen egy másik teremben volt.

Mintegy hat heti munka után nem tovább nyugatra, hanem visszafelé irányították őket. Pár nappal karácsony előtt értek fel Pestre. A Kerepesi temetőnél német ütegek álltak. Soruk lassan haladt a Keleti pályaudvar felé, aztán hirtelen két csendőr megálljt parancsolt. A zsidók, rongyaikba burkolózva topogtak a fagyban. Egyesek azt suttogták, hogy az oroszok miatt már nem tudják őket vasúton kivinni Németországba. Megjött a parancs, irány a gettó.

Iván egy Síp utcai sarokház pincéjébe került. Valahol az utcában levest főztek, abból jutott neki is. A front már a Duna parton volt. A németek bejöttek a gettóba, lementek a pincébe és a munkaképes zsidókat kihajtották lőszert pakolni, összeszedni a nekik ejtőernyővel ledobott ellátmányt. Egy ilyen munka alkalmával Iván lehúzta egy halott katona kabátját, attól kezdve már nem fázott annyira. A kabát akkor is jól jött, amikor a német ellátmányból ellopott komiszkenyereket elrejtette benne. A zsebében pedig elmorzsolta az egyiket és morzsát evett lopva.

’45 január 19-én Iván elhatározta, hogy elindul haza, Bonyhádra. Nem jutott messzire. Az Üllői úton megállította egy orosz járőr és beállították halottakat temetni egy társával együtt. Amikor elkészültek, elengedték őket, mehettek tovább. Gyalog, lovas kocsival eljutottak Ráckevéig. Itt néhány napra megszakadt az útja, mert beteg lett. Valahonnan sikerült egy jó darab szalonnát szereznie, kenyeret azonban nem talált. Ez a szalonnaevés aztán ledöntötte a lábáról.

A következő megálló Kiskunlacháza volt, ahol ismét feltartóztatták az oroszok egy kis munkára, de kapott ennivalót és nem bántották.

Dunaföldváron azonban bezárták egy kamrába. Gyanús volt nekik Iván zsákjának tartalma. Az úton összeszedett vagy 5 katonasapkát, gondolta, majd az édesanyja varr ezekből vászoncipőt. Nála volt továbbá Mózes egyik könyve és imaszíjak. Az ukrán katonáknak mindez teljesen idegen és érthetetlen volt. Mindent elvettek tőle, még a kabátját is és bezárták. Naponta egyszer hoztak neki répalevest. Aztán egyszer csak elengedték. Iván ezt sem értette, meg azt sem, hogy miért fogták le, de egy ideje már nem töprengett azon, hogy mi miért történik. Egyszerűen tudomásul vette. Még közel nyolcvan kilométer út várt rá. Pészachkor, március végén ért haza Bonyhádra.