Kisvárosi zsidóélet Bonyhádon – emlékek a Soá 80. évfordulóján VI.

A Vidor család

Vidorék nem voltak rokonaink, de a két család sok szálon kapcsolódott egymáshoz, és dr. Vidor Györgyöt, a család egyetlen túlélőjét élete végéig barátomnak tudhattam. Miután mindketten túlélték a munkaszolgálatot dr. Vidor György lett Fried Iván családtagunk gyámapja. Schön Sándor nagybátyám egy osztállyal feljebb ,de együtt járt vele a bonyhádi gimnáziumban, egyébként pedig Vidor Leo Zárda utcai irodájának házában született.

Kezdjük hát a Vidor nagyszülőkkel. Berde (Bergl) Mózes 1866-ban – Berde Mózesné – Kohn Fanni 1876-ban született. Berde Mózes a bonyhádi Ágostai Hitvallású Evangélikus Algimnázium tanulója volt. 1898-től 1934-ig Bonyhád községi orvosa, majd tisztiorvosa. Tagja volt a községi képviselő-testületnek, és vezette az egészségügyi bizottságot. Fogorvosként is működött, általános magánorvosi és OTI orvosi gyakorlatot is folytatott. Az 1910-es években ő volt a katolikus zárda iskolaorvosa , az 1920-as években vezetője lett a Tolnamegyei Munkásbiztosító Pénztár mellett működő orvosi tanácsnak. A család gyermeke Berde Margit 1896-ban született. Bonyhádon laktak a Perczel Mór utca 17 szám alatt, a ház kapuján kovácsoltvas monogramjuk ma is látható.

1888-ban szegény zsidó családban született Vidor (Weingarten) Leó. Kolozsvárott szerzett jogászdoktori diplomát, és 1913-ban Bonyhádon telepedett le. A három nyelvet beszélő fiatal ügyvéd irodáját a Zárda utcában nyitotta meg. Átlagon felüli műveltségével rövidesen a közélet elismert alakja lett. 1914-től ő a Bonyhádi Újság felelős szerkesztője. A háborúban tartalékos zászlósként vett részt az orosz fronton. Három éves fogságot követően tért haza. Jogi ügyekben Bonyhád község képviselője lett. Anyagilag támogatta a helyi gimnázium egy-egy kiemelkedő tehetségű szegény-sorsú tanulóját. Jelentős adófizetőként tagja lett a nagyközség képviselő-testületének. Megházasodott, feleségül vette Berde Margitot, Bonyhád községi orvosának lányát. Házasságukból három gyermek született, Vidor György 1922-ben, Vidor Marianna 1923-ban – Vidor Judit 1926-ban. A család Bonyhádon, a József utca 7 sz. alatt lakott.

Csak érdekességként említem, hogy 1915-ben ebben a dombra kapaszkodó, romantikus kis utcában, a 4. szám alatt lakott a bonyhádi evangélikus gimnázium kisdiákja Illyés Gyula. A gimnázium szellemiségére a negyvennyolcas érzelmű Gyalog István igazgató vigyázott. 1914-ben, a tanév elején összehívta a diákokat, és kijelentette: a fronton háború folyik, de az iskolában nem tűr semmiféle vallási villongást vagy nemzeti türelmetlenséget. Illyés osztályában a félszáz, különféle tájakról összeverődött diák az egész országot, öt felekezetet és csaknem ugyanannyi nemzetiséget képvisel. Akkor osztálytársainak több, mint a tíz százaléka zsidó volt.

Blau László holokauszt túlélő a harmadik, negyedik osztályt szintén a bonyhádi gimnáziumban végezte. „Bonyhád, egy elpusztított zsidó közösség” című könyvében írja: „A világi oktatás elérhető volt a zsidó gyerekek számára is a keresztény középiskolákban. Bonyhádon a zsidó fiúk az evangélikus gimnáziumban, a lányok ugyanitt magántanulók voltak, illetve a katolikus leányiskolába jártak. Mindkét iskola kerülte az antiszemitizmust. A zsidó diákok neveit a gimnáziumi évkönyvek évenkénti és osztályonkénti névsoraiban megtaláljuk, a tanulmányi érdemjegyeikkel együtt. Még a legádázabb antiszemita években is ösztöndíjat és jutalmakat kaptak tanulmányi előmenetelük alapján. A zsidó gyerekek általában szombaton is mentek iskolába, azonban felmentést kaptak minden olyan tevékenység alól, amely ellenkezett volna vallási meggyőződésükkel. A tanárok gondot fordítottak arra, hogy a zsidó diákok ne írjanak szombaton. A zsidó ünnepeken a zsidó diákok felmentést kaptak, otthon maradhattak. Schwartz rabbi, a neológ gyülekezet vezetője a gimnáziumban óraadó tanár volt a zsidó diákok számára.”

Ebbe az evangélikus gimnáziumba járt 1933-tól Vidor György valamint húga Judit is. Gyuri itt érettségizett 1940-ben jeles eredménnyel.

1944 májusában a teljes Berde-Vidor családot a bonyhádi gettóba zárták, majd onnan Auschwitzba hurcolták. A hét tagú családból egyedül a munkaszolgálatos fiú, Vidor György maradt életben. Családja ma is őrzi azt a 23 levelet, melyet munkaszolgálatosként, szüleitől és testvéreitől kapott a bonyhádi, végül a pécsi gettóból.

1944. június 28.-án levél érkezett a bonyhádi gettóból:

„Édes fiam! Mind megvagyunk, a körülményekhez képest”. Csókolunk sokszor, szeretettel”. A lap végén a család minden tagjának neve szerepel.
(Ezen a napon ürítették ki a gettót és vezényelték a zsidókat a zsinagógába és a sportpályára. Vidor György utólag tudta meg, hogy ezekben a napokban kínozták meg édesapját a Pestről Bonyhádra vezényelt nyomozók, vallja be, hogy hova rejtette a családi ékszereket.)

1944. július 5, levél a pécsi gyűjtő gettóból:

” Édes Gyurkám, még itt vagyunk, úgy hírlik, hogy holnap tovább megyünk.”

Ez volt az utolsó lap a családtól.

Vidor György a család bonyhádi címére, július 5-én írott lapját Bonyhád postabélyegzővel visszakapta, a következő egyszavas, hivatalos közléssel: „Elköltözött”.

Csak ez állt ott, ez az iszonyú, érthetetlen, felfoghatatlan szó.

1944. július 6: A bonyhádi zsidókat, a Vidor család hat tagját, – nagyszülőket, szülőket és a két Vidor lányt – Pécsen bevagonírozták és elindították Auschwitz felé.

2015-ben beszélgetést készítettem a holokausztot túlélő, idős barátaimmal. Dr. Vidor György betöltötte akkor a 93-ik, felesége Lőwy Magdi pedig a 90-ik életévét. Magdit Szegedről deportálták 1944. június végén. ’45 május első napjaiban az Auschwitz melletti Altenburg fegyvergyárából, illetve a táborból sorstársaival együtt az SS katonák elindították a közeli erdő felé. Aztán csak az vették észre, hogy az őrök egyre fogyatkoztak, majd amerikai katonák jelentek meg. Magdi az OMZSA/ Országos Magyar Zsidó Segítő Akció/ által küldött busszal érkezett Pestre. A Bethlen téren, a DEGOB/ Deportáltak Gondozó Bizottsága/ 1945 júliustól októberig 5 számban jelentette meg és itt függesztette ki „Hírek az elhurcoltokról” névsorait. Magdi állt a központ falai előtt és kereste a családtagjait. Gabonakereskedő édesapját a munkaszolgálatból Dachauba hurcolták, ahonnan nem tért vissza, csak a zsebében őrzött újságkivágást hozta haza egy fogolytárs. Magdi ma is őrzi a szakadozott újságdarabkákat, rajta Horthy kormányzó 1944. október 15.-i proklamációjával a fegyverszünetről és a háborúból való kilépésről. Magdi kereste a nevelő anyját, és több mint negyven családtagját. Hiába. Később kiderült, hogy rajta kívül csak két nagybácsi élte túl a Soát.

– Magdi! Hogyan ismerkedtetek meg, hiszen Gyuri Bonyhádon élt, Te pedig Kalocsán, illetve Sükösdön?

Magdi: Szegény édesanyám 9 éves koromban meghalt. 8-10 évesen többször is Bonyhádon üdültem Löbl Antal nagybácsimnál. Gyurkának két kislány testvére volt és pont szemben laktak velünk. Hát átjártam a lányokhoz, és volt ott egy fiú is, a Gyurka. Gyurkával aztán már csak a deportálás után találkoztam újra, Bonyhádon.

– Elmeséltétek kegyetlen élményeiteket később a családotoknak? Azt tapasztalom, hogy a legtöbb túlélő hosszú ideig, vagy akár örökre hallgat az átéltekről.

Gyuri: Mi sem beszéltünk. Valami gátlás egyszerűen megakadályozott. Később aztán készültek velünk emlékezések, filmek.

– Most volna erőtök valamit elmesélni?

Magdi: Csak egyet. Számomra talán a legnehezebbet, pedig sok minden történt velem. Az esti számlálásokkor ötös sorokban kellett állnunk az udvaron, ami egy kis magaslaton volt. Innen ki lehetett látni a szöges drótkerítésen túl, el a közeli, sötétedő erdőig, az erdő szélén lévő házakig. Mi álltunk, a házakban pedig egymás után gyulladtak fel a lámpák. Elképzeltem, ahogy a családok a vacsora asztalhoz ülnek, és eszembe jutott az otthonom, és a családom. Vajon hol lehetnek? Ez volt nekem a legnehezebb, minden este.

Gyuri: A családunk 1944. május 12-én vonult be a bonyhádi gettóba. Nekem május 15-én kellett munkaszolgálatra jelentkeznem Jászberényben, ekkor láttam a szeretteimet utoljára. Én is csak egyet említek. A budai honvédkórházban történt velem.1944. október 20-án fertőző difteritisszel, magyarul torokgyíkkal kerültem be ebbe a kórházba, mint munkaszolgálatos. Nagyjából hat hét alatt meggyógyultam, de a kórház nem bocsátott el, csak december 24-én, amikor az oroszok már körülvették Budapestet. Akkor nem értettem, hogy miért tartottak. Negyvenkét évvel később megtudtam. A kórház orvosai, ápolói Kálló Ferenc tábori lelkész vezetésével több száz üldözöttet, zsidót és nem zsidót, hadiszökevényt bújtattak. Kálló esperest aztán a nyilasok kivégezték. A belgyógyászat és a fertőző osztály két orvosa és nővére megmenekült. El kell mondanom a nevüket: dr. Konrádi László orvos zászlós és dr. Leitner László orvos ezredes. A nővért csak Betti néven ismertük mi betegek.

– Hogyan kezdődött újra az élet Bonyhádon?

Magdi: 1945 decemberében költöztem Bonyhádra, egyedül maradt Löbl nagybácsimhoz. Én vezettem a háztartását.

Gyuri: 1945. március 8-án este megérkeztem Bonyhádra, a volt lakóházunk azonban tele volt munkaszolgálatosokkal. Másnap azonban ők elköltöztek. Azokban a napokban a németek a Drávánál ellentámadást kezdtek. Mi, a talán 50 visszatért zsidó jiddisül tanakodtunk „ Zoll ma gain, zoll ma nist gain?”– Menjünk, vagy ne menjünk? Szerencsére a német támadás kifulladt. Aztán apródonként berendeztem a csaknem üresre kifosztott házunkat. Ezt a szekrényt – mutatott a beszélgetésünk helyszínén álló szép, intarziás tálalóra –, illetve az egész szobaberendezést vidéken találtam meg, és lementem érte egy lovas kocsival. Aki elvitte, szó nélkül visszaadta. 1946 februárjában Blau Laci barátommal tárgyaltuk, hogy házasságot kellene kötnünk. Megkérdeztem tőle, hogy mit szólna Magdihoz? Egyet értett a választásommal. Egy este Bonyhádon a József utcában sétáltunk Magdival, amikor megálltam, szembe fordultam vele és megkértem a kezét, így: – Magdi! Lépjünk frigyre!

Szó se róla, ez elég prózaian hangozhatott, de barátaim 73 évig – Gyuri 2019-been bekövetkezett haláláig – boldogan éltek együtt. Meg is kérdeztem:

– Ti soha nem veszekedtetek?

Gyuri: : Unberufen, nem. Komolyan soha. Szeretjük egymást.

Ott és akkor 1946-ban a 21 éves Magdinak hirtelen elakadt a szava a rövid, de nagyon velős leánykéréstől, aztán csak annyit mondott halkan: ezt Anti bácsival kell megbeszélnie. A hivatalos eljegyzést 1946 áprilisában tartották.

– Milyen volt 1946-ban egy zsidó esküvő Bonyhádon?

Magdi: Nekem volt egy sötét szoknyám és a Joint-tól kaptam egy kosztümkabátot. Ez elég különleges volt, mert perzsa gallér díszítette. Az üvegtörés egy darabkáját még ma is őrzőm. Ebédre dinsztelt húst ettünk, ennek azóta is „esküvői dinsztelt hús” a neve a családunkban.

Gyuri: Kettős ünnep volt aznap, Magdi születésnapja és az esküvőnk. Délelőtt a polgári esküvőt tartottuk meg a községházán, Blau Laci és Eisner János hitközségi vezető barátaim voltak a tanuk. Érdekes, hogy mindkettő később megírta a bonyhádi zsidók történetét, egyikük New Yorkban, másikjuk Tel-Avivban. Az egyházi esküvőnk déli egy órakor volt a zsinagógában. A menet Bárány Ernő túlélő barátom házától indult. Ő nagyon közismert volt Bonyhádon. A háború előtt sok nagyszabású helyi színházi előadást rendezett zsidó és keresztény szereplővel és a visszatérése után ezt folytatta. Az esküvői szertartás a zsidó hagyományoknak teljesen megfelelt, csak a hüpe nem az udvaron, hanem a zsinagógában volt. Az eleganciánk nem volt olyan nagy, mint a boldogságunk. Rajtam apám öltönye és kabátja volt, amit a szomszéd, Ritzl asztalos családja őrzött meg számomra. Sokan voltak, sokan kívántak minden jót. Szinte minden visszajött zsidó és nagyon sok bonyhádi keresztény.

– Nehéz idők voltak azok, a háború után. Hogyan tudtatok munkához jutni?

Magdi: Hirschfeld Jóska újra indította a családi nagykereskedésüket, ő adott nekem munkát. Az egész nagy Hirschfeld családból csak ő jött vissza egyedül.

Gyuri: 1947 márciusában befejeztem a jogi egyetemet, és doktorrá avattak. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága helyi irodájában kezdtem dolgozni. Majd elszámolásokat végeztem egy fakereskedőnek, tevékenykedtem a kereskedők szövetségében, dolgoztam egy ügyvéd mellett. 1949- ben az ügyvédség már osztályidegen foglalkozásnak számított, így aztán az olajgyárban lettem az adminisztráció vezetője.

– Még nem beszéltünk arról, hogy mi maradt az egykor igen nagy bonyhádi zsidó hitközségből?

Gyuri: A mi családunk neológ volt. Voltunk négyszázan, maradtunk talán ötvenen, de megindítottuk a hitközségi életet. Első időkben vendég rabbikkal, aztán dr. Blum Béla rabbi leköltözött hozzánk a családjával. Ő később Santiago de Chilében lett főrabbi. Régi kántorunk túlélőként visszatért. (Négy gyermeke és a felesége nem jött vissza.) A családi hagyománynak megfelelően a kezdetektől bekapcsolódtam a hitközségi munkába. Annak idején édesapám a zsidó iskolaszék elnöke, édesanyám pedig a nőegylet elnöke volt. Én hitközségi ellenőr, majd pénztáros voltam. 1947. december 21-én sikerült felállítanunk a temetőben a holokauszt bonyhádi áldozatainak emlékművét.

– Mikor és hogyan kerültetek Pécsre?

Gyuri: 1950-ben megszűnt Bonyhádon az olajgyár és Pécsre helyeztek, ahol 12 évig éltünk aztán társbérletben. A lakószobánkon kívül minden más helység közös volt. Pécsett is folytattuk a családi zsidó hagyományt. A ’80-as évektől a hitközség egyik elöljárója, 4 évig pedig alelnöke voltam. Magdikám sokáig a női tagozatban tevékenykedett.

Magdi: Akkor Schweitzer Jóska volt itt Pécsett a rabbi. Tőle kaptam a hitközségnél egy félnapos állást, amikor átköltöztünk. Aztán a két család nagyon jó barátságba került, össze is jártunk. Természetesen a heti programból soha nem hiányzott, hogy minden péntek este és szombaton elmentünk a zsinagógába, istentiszteletre. Egyetlen zsidó ünnepet sem hagytunk ki, soha. A női tagozatban úgy tizenöten, tizenhatan voltunk, de az idő könyörtelenül ritkított bennünket. Amikor aztán én is elmaradtam a mozgási nehézségeim miatt, már csak öten –haton voltunk. Általában mi intéztük a kulturális rendezvényeket, az ünnepi összejöveteleket.

Gyuri: Azt is mondd el, hogy Te voltál a krónikás, és évtizedekig vezetted a közösség krónikáját.

Magdi: Igen, de aztán ezt is átadtam az utódomnak.

– Aztán három főre bővült a kis családotok, megszületett a kisfiatok, Lacika.

Magdi: Igazából négyen lettünk ugyanis magunkhoz vettük Gyurka nagyanyjának húgát, Terka nénit. Hatvanhét éves volt és ki akarták telepíteni Szabolcs megyébe, egy tanyára.

– De hát miért? Ő is zsidó volt, vagy nem?

Magdi: Hát persze. De az volt a bűne, hogy a háború előtt együtt lakott a testvérével, aki akkor egy bankfiókot vezetett. Ezek voltak a legkeményebb Rákosi évek.

Gyuri: Szegény Terka néni a férjével és a fiával az Anschlussig Bécsben élt, akkor visszaköltöztek Pestre.1944 novemberében kapta az utolsó levelezőlapot munkaszolgálatos fiától. Még ugyanabban a hónapban a férje elment valami szobát keresni egy csillagos házban, mert a lakásukból menniük kellett. Az utcákon nyilasok őrjöngtek, Illés bácsi nem tért vissza. Terka néném egyedül maradt, és a pesti gettóban sikerült életben maradnia. Aztán a Rákosi kitelepítéstől úgy menekült meg, hogy felelősséget vállaltunk, hogy befogadjuk idős kora és betegsége miatt. Úgy engedélyezték a befogadást, hogy 1953-ig nem utazhatott sehova.

– Bonyhád a háború előtt jelentős német központ volt. Tapasztaltatok antiszemitizmust Bonyhádon?

Gyuri: 1944-ig nem. A Vidor család ismert és közkedvelt volt . Nagyapám sok-sok bonyhádi embert meggyógyított. Édesapám helyi, közéleti lapot szerkesztett ügyvédi praxisa mellett. Édesanyám gyönyörű énekhangjával a bonyhádi kulturális összejövetelek állandó szereplője volt. Valamikor a ’40-es évek elején Berde Mózes nagyapámat megállították az utcán:

-Mondja bátyám, maga székely? Már a neve után kérdezem.

Orvos nagyapám kihúzta magát, úgy felelt:

– Nem, én magyar zsidó vagyok, aki büszke a zsidóságára.