Kisvárosi zsidó élet Bonyhádon – emlékek a Soá 80. évfordulóján V.

Bözsi.

Anyai ágú családom kevés holokauszt túlélőjének szenvedéséből és megmeneküléséből még Fischer Erzsébet- Rosenfeld Sándorné történetét ismerem, igaz, csak nagyon töredékesen.

Bözsi nagynéném – így hívtam, bár igazában édesanyámnak volt a nagynénje, annak ellenére, hogy 8 évvel fiatalabb volt anyámnál. 1919. augusztus 4-én született Szekszárdon édesapja, Fischer Samu második házasságából. Édesanyám anyjának, Fischer Máriának ugyancsak Fischer Samu volt az édesapja, de ő Samu bácsi első házasságából született. Samu bácsi első felesége, az én anyai dédanyám, Kohn Betti volt. A második házasságból Bözsin kívül még két gyermek is született, de a család szerencsétlenségére a második feleség, Honnewald Rozália korán meghalt. Samu bácsi egyedül nem tudta vállalni a három gyerek ellátását, így Bözsit és két testvérét kénytelen volt gondozó szülőknél elhelyezni. Faddon, egy család fogadta be a félárvákat. Samu bácsi idős korában már két bottal járt. Fiatalemberként Hőgyészen volt pékmester. Nem gazdagodott meg, a nehéz munka viszont kikezdte az ízületeit. Vagyont nem hagyott nagyanyámra, mivel neki sem volt, viszont a család ezen ága örökölte a lábfájását. Másik ágának már ebből sem jutott. Szerencsére.

Bözsi néném tehát szegény volt, de szemrevaló, szép lány, kedves, szeretetreméltó egyéniséggel. Gyakran meglátogatta anyámat és hároméves testvérkémet, amikor én még nem voltam a világon. Ágika nagyon szerette őt és mindig alkudozott, hogy elkísérhesse macskaköves, kis zsákutcánk sarkáig. Bözsi még Auschwitz után sem felejtette el Ágika „s” betűkkel hadilábon álló könyörgését:-Bözi, légyszi! Elkíszérhetlek? Csak a …arokig!- Bözsi huszonkettő volt, amikor megkérte őt Rosenfeld Sándor bonyhádi kereskedő segéd. 1941. december 28.-án házasodtak. A hüpe alatt állva fogadták a jókívánságokat, melyek azonban csak nagyon rövid ideig hoztak szerencsét. Boldogságuk egy pillanat alatt tovatűnt. Sándort, 1942. április 28.-án a 104/5.sz. tábori munkaszolgálati századdal elvitték az orosz frontra. Bözsi néném ekkor terhességének második hónapjában járt. Szeptember havában jött a hír, Rosenfeld Sándor „életveszélyre utaló körülmények között eltűnt”. Ez a hír, homályos utalásával szörnyű, kétségbeejtő bizonytalanságot okozott Bözsinek és Sándor özvegy édesanyjának, alig hagyva egy csepp reményt. Rosenfeld Sándor nem is került elő, soha többé. Nem láthatta november 17-én megszületett kislányát, Juditot.

A szörnyű kor, melyben született, Juditot is megfosztotta még a legrövidebb gyermekkori boldogságtól is. Alig másfél évesen, 1944. március végén édesanyjával, Bözsivel és nagymamájával, özvegy Rosenfeld Sándornéval együtt Budapestre, a Mosonyi utcai gyűjtőfogházba szállították őket, mint idegen állampolgárokat. Az 1924-ben elhunyt idős Rosenfeld Sándor ugyanis Nagybecskereki lakos volt. A község akkor Jugoszláviához tartozott. Anyóst és menyét hosszú kihallgatások alá vetették a fogházban, végül visszamehettek Bonyhádra. Lakásukat a Vörösmarty téren már nem foglalhatták el, így a kis, csonka családot Fischer Ignác, Bözsi testvére fogadta be. Nyolc nap – ennyi jutott a csalóka biztonságból. Ismét jött a rendőrség, hogy viszik őket Budapestre. Bözsi és a kislány nagyanyja sírva könyörögtek a rendőröknek, hogy Juditkát hagyják itt Bonyhádon. Nagyanyám, Fischer Mária elment a kislányért, és magához vette. Július elején aztán Juditka, nagyanyám karján ment utolsó útjára, Auschwitz poklába.

Bözsi és anyósa ismét a Mosonyi utcai fogházba került. A szenvedés útjának következő állomása számukra Sárvár volt, a volt sárvári Műselyemgyár, amely korábban munkaszolgálatos-, hadifogoly és internálótáborként funkcionált, 1944 májusától pedig a rendőrség kisegítő toloncházaként működött.

A sors különös fordulata, hogy Schön Sándor, Bözsi unokaöccse, a munkaszolgálatot túlélve, az 1970-es években Sárvárra költözött és a kisváros textil és ruházati boltjában dolgozott. Hamar megismerték és megszerették a sárváriak, mindenki csak Sanyi bácsinak szólította. Igaz, ő is szerette az embereket. Egyszer nem tudott megfelelő méretű ruhát adni egy vásárlónak. Másnap felült a pesti vonatra és hozott egy ruhát, melynek aztán híre ment egész Sárváron.

Eközben 1944 májusában Bonyhádon olyan jeles esemény zajlott, melyről még a filmhíradó is tudósított. A magyarországi német népcsoport nagyszabású ünnepséget rendezett Bonyhádon Hitler vezér és kancellár ötvenötödik születésnapja alkalmából. Az ünnepi beszédet Basch Ferenc, a magyarországi német népcsoport vezetője mondotta. A magyar kormányt vitéz Rácz Jenő miniszterelnök-helyettes képviselte az ünnepségen. Németország képviseletében Edmund Veesenmayer dr. követ és teljhatalmú megbízott jelent meg.

1944 májusában Bözsi tehát a sárvári toloncházban volt, melybe a politikai szempontból veszélyesnek ítélt vagy faji alapon zsidónak minősített személyek kerültek. Ide szállítottak továbbá sok, a magyar kormány rendeleteivel és intézkedéseivel szembehelyezkedőnek minősített, valamint munkakerülőként nyilvántartott férfit és nőt. Vétkük lehetett például sárga csillag nem viselése, árurejtegetés, gettóból való szökés. Az internáltakat barakkokban, az üzemi épületek helyiségeiben, padlásain zsúfolták össze.

Bözsi később nem emlékezett a napra, de feltehetően július 5-én indult velük a marhavagonokból álló szerelvény, számukra ismeretlen cél felé.

Auschwitzban özvegy Rosenfeld Sándornét a szelekciónál azonnal a gázkamrába irányították, míg Bözsi, munkaképesként a táborba került. Auschwitzból Stutthofba szállították. Ez a tábor mintegy 40 kilométerre volt Gdansktól, ahol vasutat építettek a foglyok. Bözsi tompa révületben élte át az egész szörnyűséget. Nem beszélt róla, talán nem is fogta fel, mi, mikor, hogyan történt. Csak az éltette, hogy újra láthassa a családját, magához ölelhesse a kislányát.

Aztán a szenvedések útjának következő állomásán, a Fekete-erdőben, Bruckhofban feküdt egy elhagyatott parasztgazdaság melléképületében, hol ébren, hol tífuszos lázálomban, amikor rátaláltak az oroszok. Innen Lengyelországba, Krakkóba szállították. A nemzetközi vöröskereszt segítségével feljutott egy Debrecenbe tartó tehervonatra. 1945. június 5-én ért Budapestre, kopaszon, 35 kilóra fogyva.

A Bethlen téren működött a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság. Bözsi itt találkozott unokaöccsével, Schön Öcsivel. Ezernyi kétely gyötörte, de ott, az éjszakai vonaton kitört belőle az élet öröme, és énekeltek, énekeltek végig az úton, egészen Bonyhádig.