Köves Slomó színháza

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a zsidóknak egy bizonyos szempontból kitüntetett szerepük van. Mivel Közép-Európában – az Orbán rendszer által is gyakorolt – antidemokratikus nacionalizmus hagyományosan együtt jár az antiszemitizmussal, mindez pedig – az arra érzékenyekben – a fasizmus és a Holokauszt rémképét idézi föl, a zsidók optimális helyzetben vannak, hogy a nyugat felé az ilyen interpretációkat cáfolják. Aki erre vállalkozik, a hatalom kitüntetett figyelmére számíthat.

Orbán Viktor kormányfõ fogadja David Laut, Izrael állam askenázi fõrabbiját (b, takarásban) a Karmelita kolostor teraszán 2019. november 18-án. Mellettük Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Köves Slomó, az EMIH vezetõ rabbija. (MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)

 

Az önvizsgálat kultúrája

A mai nyugati világban, főleg Nyugat-Európában elterjedt felfogás szerint a fasizmus és antiszemitizmus megbízható ellenszere a demokratikus, multikulturális, befogadó, kisebbségeket és a másságot jól toleráló politikai kultúra, ismert nevén a nyílt társadalom.

Az Orbán-rendszer azonban mindezt a hanyatló nyugat ismérvének nevezi, és ennek ellenkezőjeként reklámozza magát: nem multikulturális és pluralista, hanem kimondottan nemzeti és keresztény. (A „keresztény” szó itt nem vallási, hanem politikai-ideológiai terminus: az 1938 előtti, változásoktól nem érintett világot jelenti.) Nem befogadó, mert távol tartja az idegeneket, és mert éppen csak eltűri, de nem bátorítja a másságot. Bezárkózás a Horthy-korszak hagyományaiba – amelynek szellemiségét az önkormányzati választási vereségek óta egyre nyíltabban, sőt agresszívabban hirdetik és ápolják.

Ami azonban ezt a rendszert – és a posztszovjet EU tagországokat – mindenekelőtt elválasztja a nyugati demokráciáktól, az az önvizsgálat kultúrájának egyre nyilvánvalóbb visszaszorulása. Ehelyett az Orbán-rendszer az utóbbi hónapokban az ellenkező irányba indult el, és az agresszív ellenségkeresésben jeleskedik. (Lásd Kövér László beszédét e Nemzeti Vértanúk Emlékművénél, évértékelő írását a Magyar Nemzetben, stb.) Az 1918 utáni magyar nacionalista hagyományok szerint az ellenségképből a zsidók nem maradhatnak ki és a fent említett beszéd (meg az utána következő kormányközeli nyilatkozatok) tartalmaznak is ilyen, nem nyíltan kimondott, de azért egyértelmű utalásokat.

Az önreflexió és az empátia kultúrája az 1945 utáni (Nyugat-)Európa legnagyobb vívmánya. Mindenekelőtt ez tette lehetővé, hogy Európa országai immár 75 éve békében élnek egymással. radikálisan visszaszorult az ellenségkeresés kultúrája, érdekütközések esetén nem a másik felet hibáztatják automatikusan, hanem képesek magukba nézni, és a másik fél iránt empátiát érezni. Ez megnöveli a konfliktusok békés rendezésének esélyét, így rendkívüli módon megkönnyíti az együttműködést.

Az önvizsgálat parancsa persze évezredes erkölcsi szabály – gondoljunk a delphoi jósda legendás feliratára, a bibliai prófétákra vagy az újszövetségi szálka és gerenda hasonlatra. De alighanem most fordult elő a történelemben első ízben, hogy meghatározóvá válik egy erős, gazdag közösség, egy világhatalom – az Európai Unió politikai kultúrájában.

Az önvizsgálat kultúráját Európában mindenekelőtt a Holokauszt kényszerítette ki: a mások (a zsidók) hibáztatásának szörnyű következményei olyan nyilvánvalóak voltak, hogy nagyon nehéz volt előlük elbújni. És (Nyugat-)Európában volt annyi intellektuális és morális potenciál, ami ahhoz kellett, hogy elinduljanak a felelősséggel való szembenézés útján. Ez rendkívül hosszú folyamat volt – Franciaország például hivatalosan csak 1995-ben jutott el oda, hogy köztársasági elnöke elismerje az ország felelősségét az 1942 évi deportálásokért (Rafle du Vél’d’Hiv).

Az önvizsgálat nyugati kultúrájában tehát a zsidóknak – noha nem akarták – kulcsszerep jutott. Annak, hogy az európai civilizáció az önismeret magasabb fokára lépett, mindenekelőtt ők fizették meg az árát. Ez persze Európa és a zsidók viszonyát mérhetetlen módon megterhelte.

Az önvizsgálat kultúrája a nyugati társadalmak korábbi legitimációját felrobbantotta. A 60-as évekig a nyugati-európai civilizáció úgy tekintett magára, mint amelyik minden tekintetben élenjáró, s a világ többi része hozzá igazodik. A Holokauszt bűneivel való szembesülés 1968, majd főleg 1989 után (a kommunista ellenségkép eltűnésével) ezt az önbizalmat lerombolta. Rá kellett ébredniük, hogy a nyugati civilizáció egyedülálló teljesítményei mellett (vagy részben éppen ezért) egyedülálló bűnökre is képes. Ez súlyos önazonosság válsághoz vezetett, melynek nyomán a nyugati demokráciák (Németország mindenekelőtt) saját történelmi, kulturális örökségük minden darabkáját szigorú vizsgálat alá vették: mi az, ami ebből menthető és mi az, ami elvetendő, mert szerepet játszott a 20. századi tragikus erkölcsi bukásban.

Úgy tűnik, a nacionalizmus, amelynek kulcsszerepe volt az ellenségkereső gyűlölet felgerjesztésében, a nehezen menthető elemek közé kerül. Súlyos csapást szenvedett a kereszténység: a keresztény egyházak a Hitler által uralt Európa számos országában alkalmazkodtak a fasizmushoz. Számos elkötelezett keresztény önfeláldozó módon segítette az üldözött zsidókat, de ők inkább kivételek voltak – az egyházi hierarchia számos országban nem felelt meg a tőle elvárható szerepnek, nem viselkedett erkölcsileg iránymutató módon. Ennek következtében (is) a kereszténység befolyása – az amúgy is erősen szekuláris – Nyugat-Európában minden korábbinál alacsonyabb szintre csökkent. A kereszténység első számú szimbolikus alakja, a római pápa „átállt a másik táborba”: a fennálló rend támaszának (jobboldal) szerepéből a fennálló rend korholójának prófétai szerepére (baloldal) váltott át, s a nyugati politikusokat és közvéleményt korholja, amiért azok nem nyitják meg szívüket az elesettek felé – például nem készek befogadni a menekülők/migránsok tömegeit.

A hagyományos identitáselemek helyett Nyugat-Európa öntudatát ma a demokratikus intézményekbe vetett hit, s a kisebbségek, a másság felkarolása adja. A nyugati demokráciák nem nemzetre és istenre hivatkoznak, hanem demokratikus teljesítményükre és toleráns, be- és elfogadó politikájukra büszkék, ez legitimitásuk elsődleges forrása.

 

A k-európai változat

Közép-Kelet-Európa demokratikus útra lépett népei ezen az úton elindultak ugyan, de látva a következményeket, többségében megtorpantak, sőt, úgy tűnik, visszafordultak. Joggal félnek: az ő identitásuk alapja – 40 év kommunista uralom után – változatlanul a nacionalizmus és a kereszténység. Ha az önvizsgálat útján tovább haladnak és széles rétegek előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a nemzetre és kereszténységre hivatkozó politikusok, egyházi férfiak, közemberek mennyire összesározták magukat a Holokauszt idején, a rendszer egész legitimitása meginog és a következmények kiszámíthatatlanok lehetnek. Jobb lenne az egész ügyet nem bolygatni – ez a keresztény-nemzeti elit konklúziója, amely megpróbálkozott a szembenézéssel, de az egész más eredményeket hozott, mint remélte. (Lásd a Jedwabne és a nemzeti felelősség körüli vitát Lengyelországban.)

A nyugati világban meggyökerezett Holokauszt-emlékezet kultúrájának légkörében azonban a mozdulatlanság többé nem lehetséges. A nyugati és helybéli véleményformálók, a helybéli és a nemzetközi zsidó közösségek ezt a hozzáállást nem fogadják el.

A közép-kelet-európai a rendszerek ezért nagyon sürgetőnek érzik a kiegyezést a Holokauszt kérdésében. Szeretnének egy olyan holokauszt-narratívát intézményesíteni, amely nemzet és egyház imázsát – kisebb-nagyobb engedményekkel – működképesen megőrzi. Ha ezek bedőlnek, az uralkodó elit elveszti hatalma ideológiai bázisát. Identitásválság lép fel, mert a demokratikus, kisebbségvédő attitűd a többség számára idegen, ezért nem biztos alapja egy újfajta legitimációnak. Nemzet és vallás – vagy halál. Ez a k-európai nacionalista elitek alapérzülete.

A Holokauszt emlékezetének, így tehát a zsidó közösségnek, tetszik, nem tetszik, kulcsszerep jut ebben a legitimációs játszmában. Ezek a rendszerek még igyekeznek jó kapcsolatot tartani az erre fogékony zsidókkal, mert így remélik pozitív nemzeti önképük megőrzését.

Nyugat-Európában ebben már nem reménykednek, mert az intézményesült Holokauszt-kultúra nyomán a régifajta nemzeti önkép jóvátehetetlen károkat szenvedett. (Éppen ezért persze ott igen nagyok az elfojtott indulatok, kialakult, elsősorban a baloldalon egy igen erős, „Izrael-kritikus” politikai kultúra, amely azt állítja magáról, hogy csak a palesztinok emberi jogai iránti aggodalom vezérli. A fősodrú zsidó közösségek ezt persze nem hiszik el.)

A nyugaton bekövetkezett fejlemények, mint Damoklész kardja lebegnek a k-európai nemzeti elitek által kimunkált önkép felett. Itt a vezető réteg még őrzi a reményt, hogy országukban a nemzet és vallás megmenekül a Holokauszt emlékezet mindent elsöprő hullámaitól.

 

A „megmentő”

Itt lép be a magyar politikai képbe egy ember, aki éppen ezzel kecsegteti a jobboldali elitet. Aki jó politikai érzékkel felismerte az ügy jelentőségét és a megfelelő pillanatban lépett. Így szinte egy személyben letéteményesévé vált az egész nemzetmentő vállalkozásnak – vagyis egy olyan Holokauszt narratívának, amelyből a magyar keresztények és nacionalisták alapvetően jól jönnek ki.

Köves Slomó tudja, mekkora tétje van az általa átvett Sorsok Háza vállalkozásnak. Tudja, milyen jelentősége van annak, hogy a magyar kormányt ortodox zsidó körökkel – ha kell, az izraeli askenáz főrabbival – hozza össze, ami, ugye, mindenféle antiszemitizmus vádak élő cáfolata. Köves egyedülálló játszmát folytat a hatalommal, a magyar zsidókkal és a történelemmel. Abszolút kulcspozícióba manőverezte magát. Ő adja a kósersági pecsétet, immár nemcsak az aktuális magyar politikára, hanem a magyar nemzeti önképre és a történelemre is.

Ezekre az ígéretekre alapozva most szinte korlátlan hitele van a kormánynál. Nemrég sorolta a hatalom az általa vezetett felekezetet a legmagasabb kategóriába (korábban azt sem tudtuk, hogy ilyen kategóriák léteznek), most pedig színházi pályázaton (!) jutott majd kétmilliárd forinthoz.

A színházak világából nézve az EMIH-nek juttatott óriási összeg botrány, hiszen egy homályos és távoli ígéretre jóval több pénzt kapott, mint a mai magyar színházi világ ténylegesen létező műhelyei – pl. a Katona József vagy az Örkény Színház – amelyek már sokszor bizonyították szakmai színvonalukat.

Köves Slomót azonban a botrány nem érdekli, mint ahogy alapjában a színház sem érdekli – ő más pályán (ha úgy tetszik: más színházban) játszik. Számára a színházi pályázat csak egy költségvetési rubrika, amelyben ezt az összeget el kell számolni. Éppúgy jó lett volna, ha műszaki korszerűsítésre kapja a pénzt. Hogy ezzel részt vállalt a kormány játékában és közreműködött abban, hogy önérzetében megsértsék az egész színházi szakmát, az kínos, de végül is mellékes körülmény.

Ő nem ebben a közegben dolgozik tovább, nincs hozzájuk köze. Cinikusnak is mondhatnánk ezt a magatartást, hiszen tudatosan és nemtörődöm módon fittyet hány egy közösség alapvető értékrendjére, amelyet ismer. De neki nem sok köze van ehhez az értékrendhez.

A Baross utca 61. sz. alatti Kádár-kori épület, amelyben a színház kialakítására az EMIH 1.8 milliárd forintot kapott (Fotó: építészfórum)

Az ő feladata nem földi hatalom által van kijelölve: akkora intézményrendszert – templomot, iskolát, egyetemet, kutatóhelyet, kultúrközpontot kell kiépítenie, amiben lehetőleg az összes magyar zsidó elfér. Őket kell közelebb hozni, majd visszatéríteni a hagyományos zsidó életformához, a Tóra szelleméhez. Ez olyan magasrendű kötelesség, amely mellett érdektelen, hogy mit szól egy-két színházigazgató. Erre mondja Köves Slomó, hogy csakis a célon múlik, hogy a magatartása erkölcsösnek nevezhető-e. Ha a felújított épületben zajlik majd a zsidó élet és szárnyal a Tóra szelleme, akkor az eszközök is helyesek voltak.

Köves Slomó nem a liberális demokrácia értékei szerint cselekszik. Ismeri ezt a világot, tökéletesen beszéli annak nyelvét, ami megtévesztő lehet, de alapvetően nem ez az értékrend irányítja tetteit.

A Klubrádió és a 168 óra c. hetilap, ezen ízig-vérig balliberális médiumok támogatásával bizonyította, hogy tisztában van a pesti zsidók politikai kötődéseivel. Nem akarta ezeket a médiumokat átprogramozni, csupán arra használta őket, hogy rajtuk keresztül csatornát találjon célközönségéhez. Nem zavarta és nem zavarja őt ez a pikáns helyzet: balliberális médiumok (rész)tulajdonosaként kormányközeli politikát folytat és igazolja a kormány – zsidó közösség körében visszatetsző – lépéseit is. Majd megpróbálja ezt balliberális közönségének elmagyarázni.

Köves Slomó és a haszidok nem egy posztmodern, hanem egy messianisztikus világban élnek, s a messiási szempontok nyilván ütnek minden egyebet.

Megkérdezhetnénk tőle: valóban úgy gondolja, hogy részvétele a színházi szakma megalázásában majd feléje fordítja azokat a magyar zsidókat, akik élnek-halnak Pintér Béla társulatáért vagy a Katona József Színházért? Hétköznapi ésszel azt gondolhatnánk, ezzel csak maga ellen hergeli a liberális, kultúrafogyasztó pesti zsidók többségét. De a messianisztikus felfogás ilyen kételyeket nem ismer: lehetséges, hogy ez okoz majd némi gondot, de végül is a Messiás nyilvánvalóan üti Pintér Bélát vagy Ascher Tamást.

Nem tudhatjuk persze, hogy Köves személy szerint hisz-e a Messiás közeli eljövetelében, de a közösség, amelyben szocializálódott, az ennek megfelelő rendkívül erős küldetéstudattal van átitatva. Ez a küldetéstudat magyarázza a lubavicsi rabbik rendkívüli vállalkozó szellemét, találékonyságát, kitartását.

Itt tehát a magyar zsidók többségét jellemző anything goes szelleme áll szemben egy messianisztikus haszid felfogással.

 

A másik messiás

Ugyanakkor az asszimilált, javarészt ateista, kultúrarajongó pesti zsidóknak is megvan a maguk (szekuláris) messiása. Ez pedig a nyílt társadalom: a demokrácia, a tolerancia, a befogadás, a másság tisztelete, a kirekesztés elutasítása. Ez hitük szerint a garancia arra, hogy a rettenetes 20. század nem tér vissza Európába – sem annak fasiszta, sem annak kommunista formájában. A honi hatalom – a fent ismertetett okokból – ezekre az eszmékre barátságtalanul tekint és inkább a 21. századi Európában vállalhatatlan Horthy-rendszer iránt mutat nosztalgiát. E politika ellenében tekintik a pesti zsidók erős váruknak és messiásuknak a másságot elfogadó, kirekesztést elutasító, toleráns nyugati demokráciát.

A be- és elfogadó, a másságot jól toleráló nyugati demokráciákat megalapozó gondolkozók azonban egy tényezőt kifelejtettek a számításból. Ők úgy képzelték, hogy – a fasizmust megtapasztalt – európai országokban értelemszerűen a többségnek kell toleránsnak lennie a kisebbség iránt. Ellenkező felállás nem szerepelt a humanista forgatókönyvekben. Hogy ti. a kisebbség is lehet intoleráns és ehhez éppen a kisebbségvédő eszmekör leegyszerűsített fogalmait használja lózungként.

Most éppen „a kirekesztés elleni küzdelem” nevében bélyegzik meg és rekesztik ki a zsidó államot a nemzetek közösségében, az ENSZ-ben – a palesztinok elnyomására és kirekesztésére hivatkozva. Ez a rituális gyűlölködés (lásd az ENSZ Közgyűlés évtizedek óta elfogadott, Izrael-ellenes határozatainak tömkelegét) hasonlít a sztálinista rendszer hisztérikus propagandakampányaira a „kozmopolitizmus”, vagy a „fehér köpenyes gyilkosok” ellen.

Ahogy a haladó nyugati értelmiség egy része a 30-as években, Hitler árnyékában nem akart tudomást venni a nagy ukrajnai éhínségről vagy a sztálini koncepciós perekről, úgy a mai haladó értelmiség is nagyon nehezen vesz tudomást venni azokról a – javarészt külföldön zajló –  fejleményekről, amelyek befogadó, kirekesztés-ellenes ideológiájukat megkérdőjelezik, kikezdik. A zsidó állam elleni lejárató kampány csak a jéghegy csúcsa. Ha egy eszmét a zsidók ellen fordítanak, biztosak lehetünk abban, hogy utánuk hamarosan mások következnek, mert az eszmét kiforgatták eredeti tartalmából.

Ez a légkör fenyegeti ma a Nyugat-Európában élő zsidókat, akik valamiféle baloldali – iszlámista szövetség árnyékában élnek. A rosszul integrált moszlim tömegek felől érkező fenyegetésnek a baloldal nyugat-ellenes, anticionista lózungjai adják meg az ideológiai szalonképességet. (A Jeremy Corbyn által irányított brit Munkáspárt a legjobb példa erre, bővebben lásd alább.)

És itt lép be a képbe újfent a messianisztikus lubavicsi mozgalom, amely a szekuláris messiásban nem hisz, ezért e téren nincsenek illúziói, és a baloldali-emberjogi nyelven megszólaló zsidógyűlölettel felveszi a harcot. (Lásd az EMIH által alapított médiumokat.) Ugyanakkor a Chabad-EMIH a kormányoldal baljós üzeneteiről nemigen vesz tudomást, illetve próbálja azokat kimagyarázni.

A honi haladó értelmiség esetében éppen fordított a helyzet: a jobboldali antiszemitizmust vérlázítónak tartja, a baloldalit meg gyakorlatilag ignorálja.

Nem akármilyen fejlemény ez 21. századi világunkban: az antiszemitizmus – és így az ellene folytatott harc – kettészakadt. Lehet küzdeni a 19-20. századi antiszemitizmus ellen, mely régi, ismert nóta: a zsidó kommunisták, liberálisok, kozmopoliták uralmuk alá akarják hajtani a világot, az ő kezükben van a sajtó, a bankok, stb. Ennek egyes elemei ismerhetők fel a NER kommunikációjában, mindenek előtt a Soros-ellenes kampányban. És lehet küzdeni a 20-21. századi baloldali antiszemitizmus (az anticionizmus) ellen, mely szerint Izrael rasszista, népirtó politikát folytat, a cionizmus rasszista ideológia, stb. Ezt az ideológiát használják az iszlámisták is a nyugati világ felé. Ez az ideológia ismerhető fel az elmúlt évek Nyugat-Európában elkövetett antiszemita gyilkosságainak hátterében: a zsidók megérdemlik, amit kapnak, mert ők is ezt csinálják Izraelben a palesztinokkal.

Baloldal és jobboldal egyaránt felháborodottan mutogat a másik antiszemitizmusára, miközben a magáéról többnyire nem vesz tudomást. Szép példája ennek a honi kormánysajtó vezető publicistája, aki – a maga vulgáris stílusában persze – joggal hánytorgatta fel pár hónapja, hogy Franciaországban egy – bevándorló hátterű – antiszemita gyilkos megússza a felelősségre vonást. A szerző antiszemita múltja persze közismert. (A baloldali média nem írt a témáról.)

A másik oldalon említhetjük a brit munkáspárt vezérét, Jeremy Corbynt, akinek regnálása alatt a Munkáspárt antiszemita fészekké változott, ahonnan menekültek a zsidók. Példa nélküli módon, a brit zsidók központi lapja egyenesen felszólította a szavazókat, hogy ne voksoljanak Corbyn pártjára. Ugyanígy tett a brit főrabbi. Corbyn a maga részéről mindig elítélte az antiszemitizmust – amit persze a szélsőjobboldallal azonosított.

Hogy Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt vezére szidja a cionistákat, vagy Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke szidja a Lenin-fiúkat – ez ugyanannak az ordas indulatnak két különböző megjelenési formája, ideológiája. Fontos látni azonban, hogy ezek az ideológiák most valamiért szembe kerültek egymással.

Ez új helyzet, mert akár tíz éve még alapvetően az antiszemiták voltak az egyik oldalon, a velük szembenállók a másikon. Külön tanulmányban kell majd ennek az okait feltárni – itt most csak a jelenséggel tudunk foglalkozni.

Ez a nagy nemzetközi színjáték Köves Slomó valódi színháza. Neki van víziója erről a bonyolult felállásról és van is stratégiája – mint fentebb összefoglaltuk – ebben a helyzetben.

Az már csak véletlen, hogy nagy stratégiai húzásai során a magyar színházi világba is belekeveredett.

támogatás

Címkék:antiszemitizmus, Chabad-EMIH, Holokauszt-emlékezet, Iszlám, kereszténység, Köves Slomó, Messiás, Orbán Viktor, pályázat, színház