Tuvia Tennenboim 1994-ben alapította a New York-i Zsidó Színházat, melynek azóta rendezője és igazgatója. Az utolsó zsidó Európában című darabját május 28-án és 29-én mutatták be a Tűzraktérben, saját rendezésében, a radikális Szabadidő Színház és a Budapesti Zsidó Színházból Salto Mor(t)ale társulattá vált színházi csapattal. Az interjú is itt készült.

2010. április 30-án “Türelmetlenség – Hatalom – Történelem” címmel zajlik a Történeti Kollégium és a Romaversitas Alapítvány konferenciája, ahol az érdeklődők a toleranciáról, a cigánykérdés egykori kezeléséről és a miskolci gettóügyről is hallhatnak előadásokat.
 

A mai Magyarországon mindenki valamilyen kulturális vagy történeti mintát keres magának, hagyományt, melybe belekapaszkodhat vagy hozzákötheti magát, elődöket, akikre feltétel nélkül büszke lehet. A szocialista évtizedek megakasztották a szerves társadalmi fejlődést (direkt nem „haladást” írok) hogy aztán maguk is szervesüljenek valahogyan a történelembe, de mielőtt távozott volna a korszak, azért meggyökereztetett számos szokást és gondolkodásmódot. A hagyományok utáni keresgélés nagyobb méretekben is folyt, a viszonyítási pontok felkutatása főleg a rendszerváltás után indult meg s sokáig a polgárosodás fogalma uralkodott egyes történetírói és közírói szférákban (a másik ilyen mindenre csodaszerként használt pszedudofogalom a  civil társadalom volt).
 

Futótűzként terjed az interneten egy Budapestről szóló imidzsvideó. A kisfilm körül rengeteg a találgatás, forrnak az indulatok, többségben mégis a kitörően lelkes vélemények vannak. A magyar reakciók arról árulkodnak, hogy az ország végletesen ki van éhezve a pozitív énképre, az önbecsülésre.
 

„Nyilván nagy hűhót csapna a szociálliberális kurzus az aradi vértanúk körül, ha a holokausztban haltak volna meg, vagy valamelyik cigánysoron lövik le őket az ügynökök.” (Sinkovics Ferenc: Miért?, Magyar Hírlap)

Ismét díjazták a legjobb magyarországi blogokat, miközben már kétmillió magyar olvas blogokat. A magyar ember szórakozni vagy anyázni akar, ha blogot olvas, megizmosodott az internetes panaszkultúra, egyes blogokat már nem csak a készítőik, hanem a ”hivatalos szervek” is komolyan vesznek. Mindennek ára is van: a sok zsidózástól már nehéz online vitákat folytatni a blogok kommentfalán.

Harminc éve halt meg Örkény István, a huszadik század egyik legnagyobb magyar… estébé. Tankönyvízű méltatás helyett üzenjen most ő, egy perc erejéig a palackból, hátha meghalljuk az éjszaka sűrű sötétjében, a zuhogó esőben.

Az Európai Néppárt, így a konzervatív vonal további megerősödését hozta az európai parlamenti választás. A győztesek közé sorolhatja magát a Zöld párt és a liberálisok is, ha utóbbiak nem is tudták növelni mandátumaik számát. Európai trendnek tűnik továbbá, hogy a szocialista, szociáldemokrata vonal nem tudott profitálni a gazdasági válság „kínálta” lehetőségekből.

„Nem azért jöttem Magyarországra, hogy a Turullal dolgozzak. Véletlenül vettem észre a szobrot, amikor busszal a Budai hegyekbe tartottunk.
 

Nagy vihart keltett a szocialisták és a Mazsihisz által támogatott javaslat, mely szerint a holokauszt tagadása ellen büntetőjogi eszközökkel is fel kellene lépni. Az európai demokráciákban nem szokatlan az ilyen típusú törvénykezés, főleg azokban, amelyeket közvetlenül is érintett a náci múlt. Németországban, Ausztriában és Svájcban törvény tiltja meg a vészkorszak politikájának tagadását, Franciaországban pedig a népirtások relativizálását büntetik általában (az örmény genocídium tagadása miatt is született már ítélet). Több más országban (Csehország, Lengyelország, Spanyolország stb.) is vannak ilyen típusú, a szólásszabadságot az emberi méltóság jegyében korlátozó törvények. Ezek az államok semmilyen sztenderd szerint sem sorolhatók a diktatúrák sorába.

Tamás Gáspár Miklós a rendszerváltás óta eltelt két évtized egyik legszínesebb figurája. Bár világnézetét úgy váltogatja, mint divatdrukker kedvenc focicsapatát, igaz, legalább nem pillanatnyi érdeke, hanem meggyőződése és lelkiismerete szerint. 

Teljes csendben, két évig húzódó tárgyalások után szenzációszámba menő kulturális hírről számolt be a napokban több hazai médium, illetve internetes portál. A világhírű, magyar származású fotóriporter, Robert Capa hagyatékából egy több mint ezer darabos kollekciót vásárolt a Magyar Nemzeti Múzeum a fotográfus hagyatékát kezelő, New York-i székhelyű International Center of Photography-tól (ICP) még tavaly decemberben. A vételár a hírek szerint  835 ezer dollár volt. A megvásárolt gyűjteményt ezen a héten már ki is csomagolták Budapesten. A következőkben megismerhetik Capa igencsak kalandos életútját.

Lehet a “mi a magyar” kérdésről posztkádárista lózungok és neoszittya szóvirágok nélkül is beszélni. Ez az üzenete a Kommentár folyóirat, illetve a Reakció, a Konzervatórium, és a Jobbklikk blogok által szervezett Konzílium nevű találkozónak. 

„Mi persze nyugatiak vagyunk (…). Történelmünk tele van, egészen napjaikig, tömeggyilkosságok sorozatával, de az ölésről lesütött szemmel és ájtatos, megrovó hangon beszélünk; nem tehetünk másként, ez a szerepünk.” (Márai Sándor, 1942)

Egyik félnek sem – így vélekedik legalábbis a magyar lakosság többsége. Nálunk jelenik meg először a magyar sajtóban a Nézőpont Intézet témával foglalkozó felmérése, amely ezer fő telefonos megkérdezésével készült január 7-e és 14-e között. Ez egyben premier is: hasábjainkon a jövőben rendszeresen találkozhattok majd közvélemény-kutatásokkal.

Szerda este a Reakció különítménye, Lelky Lola, Kínai Kálmán és Trágár Tóni ellátogatott a palesztin követséghez, ahova a Jobbik szervezett szimpátiatüntetést Gáza ostroma apropójából.
 

Sajtószemle napról-napra
2009. január 10.
Izrael- és palesztinbarát tüntetők véres összecsapása Oslóban
Hírszerző
Az ellentüntetők Molotov-koktélokkal, kövekkel és tojásokkal dobálták a zsidó állam támogatóit, izraeli zászlókat égettek. A helyi média szerint a nyolcvanas évek óta nem volt ilyen súlyos incidens a norvég fővárosban. Több tízezres, százezres tüntetések, tiltakozó akciók követték egymást az arab világban is.

Acsádi Aczél Endre Egy vérfürdőről című írása heves reakciókat váltott ki – legalábbis azok a jóérzésű, tisztességes emberek, akik érzékenyek az “anticionizmusnak” becézett szoftantiszemita klisékre és propagandára, érhetően felháborodtak Aczél sorain. 

Úgy másfél évvel ezelőtt felhagytam itt a blogolással; a neokon (vagy mi a szösz) urak véleményeit cigányügyben s rajongásukat az olyan ribancok iránt, mint Ann Coulter (vagy Ayn Rand) már nem találtam mulattatónak.
 

Budapesten, a Keleti pályaudvar oldalában, a Baross tér egészen otthonos mocskában található egy múlt rendszerből itt felejtett késdobáló, melynek működésképtelen neonja – lassan egyedüliként – emlékeztet arra hogy valaha virágzott ebben az országban a lovassportnak nevezett úri, burzsoá, kispolgári és reakciós foglalatosság, amely még a munkásosztályt is megrontotta bizonyos időszakokban.