„Egyáltalán nem érdekel a Hegedűs a háztetőn”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Tuvia Tennenboim 1994-ben alapította a New York-i Zsidó Színházat, melynek azóta rendezője és igazgatója. Az utolsó zsidó Európában című darabját május 28-án és 29-én mutatták be a Tűzraktérben, saját rendezésében, a radikális Szabadidő Színház és a Budapesti Zsidó Színházból Salto Mor(t)ale társulattá vált színházi csapattal. Az interjú is itt készült.

Tuvia Tennenboim web.JPG

Tuvia Tennenboim

–    Milyen hagyományai vannak a zsidó színháznak Amerikában?
–    Az amerikai jiddis színház a kelet-európai zsidó bevándorlást követő korszakban élte virágkorát New Yorkban, és a sikeresekről, a befutottakról mesélt a bevándorlóknak. Ebből a mai napig fennmaradt a Folksbine Theatre, de ma a zsidók közül már csak Williamsburg és Boro Park környéki jesiva-növendékek tudnak jiddisül, akik nem járnak színházba. A Folksbine színészei nem értik a jiddist, külön tanár tanítja be nekik a helyes kiejtést, a közönség pedig kivetítőn követi az angol szöveget – vicc az egész.    

A mi indulásunk évében működött még két másik angol nyelvű zsidó színház New Yorkban: a Jewish Rap Theater és az American Jewish Theater. Ma már csak mi vagyunk a színen a városban, illetve New York államban. Van még néhány zsidó színház Amerikában, ezek jóval sekélyesebbek: a Hegedűs a háztetőnt adják elő x-edik feldolgozásban meg hasonló folklorisztikus darabokat. Meg olyan sztorikat, hogy az apa orvos, az anya ügyvéd, a fiuk rendkívül tehetséges, de beleszeret egy sikszébe, ám a végén minden rendbe jön, és elköltöznek Miami Beachre. Borzasztó sekélyes. Mi politikai színházat csinálunk, amely rendkívül direkt módon szembesíti a nézőket aktuális kérdésekkel, anélkül, hogy mindenáron választ keresne rájuk. Nem kínál könnyű szórakozást, ebből a szempontból inkább az európai stílust követi. Az amerikai színház könnyed, szórakoztató, Broadway-stílusú. A mi színházunk szemlélete nagyon modern. És nagyon zsidó, amennyiben olyan kérdéseket feszeget, mint például az arab–izraeli konfliktus. Foglalkozunk a Hamasszal, a telepesekkel, néha még a nácik nézőpontját is bemutatjuk – hogy érthető legyen, miért tették, ami tettek.

–    Klasszikus darabokat is bemutatnak?
–    Nem, mi nagyon aktuális kérdésekkel foglalkozunk, mint például a modern technika az ultraortodoxoknál. A Kóser mobiltelefon című darabunk azt mutatja be, hogy ők a modern technológiát a tömegek ellenőrzésére használják, ami nem nyitottá, hanem egyre zártabbá teszi a közösségüket. De minden téma érdekel, ami fontos és lényeges a mai zsidó világban. Például a diaszpórabeli zsidó lét, a zsidók és feketék viszonya.

UZSE_matrica.jpg

A Tűzraktér reklámmatricája a darabhoz

–    Az előadott darabok javának Ön a szerzője is?
–    Igen, bár ne így lenne! Sok éve már, hogy felkértem szerzőket, írjanak számunkra, de nagyon gyatra darabok érkeztek. Szomorú, hogy zsidó színház számára csak ilyeneket írnak. Azt hiszik attól zsidó egy színdarab, hogy a főszereplőt Cohen-nek hívják. Egyáltalán nem érdekelnek az olyan sztorik, hogy egy szegény zsidó elindul Bloomingdale-ből, karriert csinál és házat vesz Miami Beach-en. Egyáltalán nem érdekel a Hegedűs a háztetőn – nincs vele semmi bajom, remek darab, de ezek az idők elmúltak. Nem akarok Neil Simon típusú énekeseket, nem hiszem, hogy a zsidóság túléléséhez ez elegendő. A színháznak haladnia kell a korral. Az új nemzedéknek új darabokra van szükségük.

–    Mennyire vannak benne a New York-i színházi élet sűrűjében? Az előadásaik ott vannak a trendi magazinok programjai között?
–    Persze hogy ott vannak, éppúgy, mint minden más színház programja. Mindenki tudja, hogy létezünk, hiszen már tizenhat éve a színen vagyunk. Már minden New York-i lapban készült velünk interjú, ismerem a legtöbb New York-i producert és kritikust. Nem nagy ügy, ennyi év után.

–    Van állandó helyiségük, ahol fellépnek?
–    Nincs, a színházat béreljük. Inkább a művészettel foglalkozunk, nem az üzlettel, a pénzt előadásokra költjük és nem ingatlanra. A New York-i színházak 95 százaléka ugyanígy van ezzel, beleértve a Broadway színházait is, mert az ingatlan roppant drága. Amerikában – Európával ellentétben – a kormány nagyon csekély mértékben támogatja a színházakat, ezért nincs saját épületük.

–    Tehát a New York-i színházak állandóan vándorolnak?
–    A legtöbbje igen.

–    Hány néző fér be a színházukba?
–    Száz. A korábbi helyünkön száznegyven, de ez a különbség nem lényeges.

–    Mennyi ideig játszanak egy darabot?
–    Változó. A fent említett, Kóser telefon négy hónapja megy, Az utolsó zsidó Európában két éve.

–    Honnan fedezik a kiadásaikat?
–    Szerencsések vagyunk, a bevétel legnagyobb része a jegyeladásokból származik. Támogat bennünket New York állam és a város is, továbbá magánszemélyektől is érkeznek adományok. A legtöbb színháznál nem ez a helyzet, náluk a legfontosabb tételt az adományok jelentik.

 

utolsó Last_Jew_Hungary_foto gallo tita eloadasbol.JPG

Jelenet az előadásból (Fotó: tuzrakter.blogspot.hu) 

–    Profi vagy amatőr színészekkel dolgoznak?
–    Többnyire profikkal, de megesik – nagyon abszurd darabok esetén – hogy inkább amatőröket választok. Ez fejtetőre állított logika, de számomra könnyebb amatőröket betanítani egy nagyon abszurd darabra, mert őket kevésbé köti a rögzült szakmai rutin. Az amerikai színészek nem igazán kedvelik az abszurd színházat. Ha hagyományosabb darabról van szó, akkor inkább profi színészeket alkalmazok.

–    Melyik volt a legsikeresebb darabjuk?
–    Ha az előadások számát tekintjük, akkor Az utolsó zsidó Európában, ami két éve megy nálunk, Varsóban pedig az állami Teatr na Woli harmadik éve játssza. A Last Version című darab Németországban már öt éve megy különböző színházakban. Ez a Közel-Keletről szól, a Hamaszról meg a telepesekről. Minden darabnak megvan a maga külön élete. Az egyiknek a jogát megvásárolta egy filmproducer, azóta évről évre kapjuk a jogdíjat – ha tehát pénzben mérjük a sikert, ez van az első helyen.

–    Miről szól Az utolsó zsidó Európában?
–    Egy zsidó fiú feleségül akar venni egy lengyel katolikus lányt. A menyasszonyának az ottani légkörben nem beszél a származásáról, „keresztény ateistának” mondja magát. Két nappal az esküvő előtt egy mormon családkutató érkezik a városba, aki kideríti, hogy a zsidó fiú apja valójában náci volt, a lány pedig zsidó származású. Vajon mindennek ellenére összeházasodnak?

–    A lengyel közönség jól fogadta a darabot?
–    Igen, annak ellenére, hogy korábban az amerikai lengyel követség tiltakozott a bemutató ellen, mondván, hogy antiszemita hírben tünteti fel az országot. Az itteni lengyel konzulátussal is meg kellett harcolnunk. Egyszerűen nevetséges, mennyi küzdelem előzte meg a bemutatót. De most már három éve megy a darab Varsóban, és a lengyel közönség reakciója pozitív. Azt mondják: senki nem beszél nekünk arról, hogy mit csinálunk rosszul. A darab emlékeztet bennünket arra, mennyit kell még dolgoznunk, hogy leküzdjük a saját rasszizmusunkat és antiszemitizmusunkat.

–    Szóval a darab tükröt tart a lengyelek elé?
–    Igen, és ők elismerik: valóban, szeretünk szemet hunyni az antiszemitizmus láttán, azt mondjuk, ez csak a huligánok műve, de a darabban látjuk, hogy ezek a testvéreink, hogy ezek mi vagyunk. A darab talán felébreszti őket, és végre egyszer így szólnak majd: Elég, ami sok, az sok! Valamit tennünk kell.

–    A darab pesti bemutatója a Tűzraktérben lesz, ami nagyon alternatív színház.
–    Ez rendben is van, az alternatív színházak szabadszelleműek, nekik kell elkezdeni. New Yorkban is így megy ez: az új darabok az off-off Broadway-n indulnak és idővel elkerülnek a Broadway-re. A nagy színházak ódzkodnak az első lépéstől, csak a pénzen jár az eszük, örökké azt kérdik: Jó ez nekünk? Az alternatív színházak ilyesmivel sokkal kevesebbet törődnek. Ezért remélem, egy magyar színház is bemutatja majd a darabot, mert Magyarországon is probléma az antiszemitizmus, a Jobbik felemelkedése.

–    New Yorkban nem ez a helyzet, gondolom.
–    Nem, ha ott valaki horogkeresztet firkál a falra, kiszáll a rendőrség, nyomozást indít és a tettes börtönbe kerül. Ott ezzel nem tréfálnak.

–    Hogyan került kapcsolatba magyar színházi körökkel?
–    Valaki járt New Yorkban, látta a darabot, beszámolt róla az itteni kollégáinak és megtetszett nekik az ötlet.

–    Ugyanígy jutott el a másik darabjuk német színpadra?
–    Nem, ott egy színházi fesztivál hirdetett pályázatot és az amerikai pályázók közül az én darabomat választották ki. Itt én csupán szerző voltam, a darabot német színészek és német rendező vitték színre.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]