A demokratikus jobboldal felnevelte és dédelgette azokat a szalonképtelen figurákat, akik most látványosan a fejére nőttek. Nem tett különbséget antiszemitizmussal, rasszizmussal joggal és jogtalanul, okkal és ok nélkül vádoltak között. A demokratikus baloldal pedig nem volt képes belátni: attól, hogy egy problémát általánosító, uszító hangon tálalnak, az még nagyon is létezik.
 

A gyermeki lelket nála jobban senki nem ismeri. Talán, mert az ő lelke is valamelyest gyermeki. Mondják róla: minden családban elkelne egy ilyen nagypapa, hiszen legendás tévé­műsorából, könyveiből nemzedékek tanulták, hogyan kell gyereket nevelni. A hetvennégy éves dr. Ranschburg Jenő ma is dolgozik. És még mindig nem hiszi el, hogy december elején Prima Primissima Díjat kapott.
 

Először is engedjék meg nekem és feleségemnek, Marionnak, hogy kifejezzük őszinte hálánkat, amiért erre a rendkívüli ülésre meghívót kaphattunk, amely a magyar Chábád Lubavics mozgalom 20 éves működésének tiszteletére ült össze.

Zsidók és szamaritánusok évezredeken át vitatkoztak azon, hogy a szamáriaiak mennyire tekinthetők zsidónak. Most a genetika úgy tűnik, eldöntötte a kérdést. A ma élő pár száz szamaritánus férfiágon kohanita, tehát a legelőkelőbb zsidó papi réteghez tartozik genetikailag, női ágon viszont nem zsidókról van szó.

Temetés

A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,

               Orbán Ottó

Keserű, hogy minden rohad, ami itt van,

                          Orbán Ottó

ezek a próbálkozások, nem tudom, mire jók.

a koporsó is a … Tovább »

A kifejezés problémáját Kafka nem absztrakt, egyetemes módon veti fel, hanem a kisebbséginek nevezett irodalmakkal kapcsolatban – ilyen például a varsói vagy prágai zsidó irodalom. A kisebbségi irodalom [littérature mineure] nem egy kisebbségi nyelv irodalma, hanem olyan irodalom, amelyet a kisebbség a többség nyelvén ír.
 

A mai Magyarországon mindenki valamilyen kulturális vagy történeti mintát keres magának, hagyományt, melybe belekapaszkodhat vagy hozzákötheti magát, elődöket, akikre feltétel nélkül büszke lehet. A szocialista évtizedek megakasztották a szerves társadalmi fejlődést (direkt nem „haladást” írok) hogy aztán maguk is szervesüljenek valahogyan a történelembe, de mielőtt távozott volna a korszak, azért meggyökereztetett számos szokást és gondolkodásmódot. A hagyományok utáni keresgélés nagyobb méretekben is folyt, a viszonyítási pontok felkutatása főleg a rendszerváltás után indult meg s sokáig a polgárosodás fogalma uralkodott egyes történetírói és közírói szférákban (a másik ilyen mindenre csodaszerként használt pszedudofogalom a  civil társadalom volt).
 

A 20. században az aktuális másik szerepébe, az általános és elvont felebarát helyébe a zsidó lépett. Az üldöztetés idején bebizonyosodott, hogy az asszimiláció útja kudarccal végződött. A magyar zsidóság hagyománya megtört, felhalmozott szellemi értékei pusztulásnak indultak. Nem tudom, de újraépítésük csak a többségi társadalom bátorító, elfogadó figyelme mellett lehetséges.

„Vannak, akik tagadják, hogy egy-egy népközösség tagjaiban nagyjából ugyanaz a lélek él. Főleg zsidók szoktak elutasítani minden faj-elméletet, ösztönösen érezve, hogy ezekből fonják nyakukra az antiszemitizmus kötelét. Mások a tudományos exaktság nevében vonják kétségbe a faji elméletek valóban gyakran könnyelmű és pontatlan tételeit. Sem ezekkel, sem azokkal nem vitatkozom;

Nincs igaza Sólyom Lászlónak, amikor a 2011-es népszámlásba beemelné a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdéseket is – állították a lapunk által megkérdezett szakemberek. Az államfő ugyanis visszaküldte a parlamentnek megfontolásra a népszámlálási törvényt, mivel hiányolta belőle a termékenységre, az egészségi állapotra és fogyatékosságra, valamint a vallásra, illetve a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó adatot. Éppen ezekkel a szenzitívnek nevezett adatokkal lehet visszaélni.
 

A magyar származású Holokauszt túlélő, Elie Wiesel, béke Nobel díjas, világhírű író, a Holocaust óta először érkezik hivatalos látogatásra Budapestre, 2009. december 9-én. 

Életének 101. évében elhunyt Claude Lévi-Strauss francia szociológus, etnológus, antropológus – tudatta tegnap a párizsi Plon kiadó.

Mi újat mondhatunk vajon a modernkori magyar múlt egyik leggyakrabban ecsetelt kérdéséről? Vörös Károly máig érvényes módon határozta meg a „zsidó Budapest” és a „zsidós Budapest” számos érdemi vonását. Az elsőt illetően rámutatott, hogy az 1873-at követően a fővárosba áramló, majd ott tartósan gyökeret eresztő izraeliták társadalmi arculatát polgári jellegük adta.
 

„A magyar a választott nép”; „Jézus magyar volt”; „a zsidók kizsákmányolnak minket”; „radikális politikai megoldásokra van szükség” – mondják az ősmagyar hit követői.
 

A szociológusok nem bocsátkoznak jóslatokba. Vagy ha mégis, akkor ezt jó pénzért, tanácsadóként, szakértőként teszik, nem a sajtóban. Hogyan is kell jósolni? Lehetőleg úgy, hogy jóslatunk mindenképp beváljon. Amikor egy ún. nagytekintélyű (vagyis nagyhatalmú) tőzsdeguru szerint 5000 pont alá fog esni a Maciipari Vállalat részvényeinek árfolyama, mindenki lázasan szabadulni próbál részvényeitől…
 

Az utóbbi napokban egyre több ismerősöm hív fel és érdeklődik: „biztos, hogy itt lesz?”, „van már jegyed?”, „ugye ott leszel?”. Ami nagyjából természetes is, hiszen a legtöbbjük közös útjainkon, hosszabb autós, buszos kirándulásainkon vagy nyári kerti összejöveteleinken ismerkedett meg Leonard Cohennel.
 

Zsidó barátai őrültnek tartották, keresztény barátai elismerően tekintettek rá, amikor elvállalta a szegedi zsidó hitközség elnöki posztját. A feladatra a közösség idős vezetői kérték fel, azóta háromszor választották újjá. Lednitzky András, mint mondja, nem volt vallásos, ezt legfeljebb anyai ági nagyszüleiről mondhatja el, de Schindler József, Raj Tamás és Schőner Alfréd rabbisága idején látogatta a zsidó közösség kultúrprogramjait.

Pár napja a Népszabadság hátsó traktusában kis emlékezés jelent meg egy valamikor e lapnál dolgozó kollégáról, aki nyolcvanöt éves korában felhurcolkodott mostanság az égi szerkesztőségek valamelyikébe. A meleg hangú közlemény olvastán elmerenghetünk az újságírói munka mulandóságán; évtizedeken át gürcöl az ember, fésüli, rendezi, szuszakolja a lapba mások közleményeit, gondolatait, mondatait, szavait, néha maga is fabrikál híreket, nem sokat, pár ezret, tízezret talán csak – aztán jönnek a nyugdíjas évek. Újságot csinálni otthon, magunknak bajos, jön a kert, az unokák és a bosszankodás, hogy mit művelnek odabenn a többiek, akik persze soha többet nem veszik fel a telefont… Aztán azt a kis hírt betétetik a Robival, akinek örökös reszortja az öregek elbúcsúztatása. És aztán a feledés süket csöndje jön csak.

Ulickaja népszerűségének titkát kutatva mind az oroszországi, mind a magyarországi kritika az elismerések mellett többféle elmarasztalást is megfogalmazott. A bírálatokban látensen szinte kivétel nélkül ott van valamiféle ál-irodalmi gyanakvás: nem lehet igazán „míves” munka az, ami a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat. 

Eötvös József életműve, annak ellenére, hogy látszólag szilárd helyet foglal el a magyar közgondolkodásban, az újabb időkben egyre inkább háttérbe szorul. Valljuk be, kevesen olvassák, aminek oka ez esetben nem pusztán az általános műveltség oly sokat emlegetett hanyatlásában keresendő. Külön-külön is vaskos műveinek erősen retorizált stílusa, nehézkes, túlságosan is tudatos nyelvhasználata ma kevésbé élő, mint legtöbb hozzá mérhető kortársáé.