Holokauszt-túlélők Izrael-kritikus leszármazottja

Az új brit külügyminiszter, Ed Miliband és Izrael kapcsolata

 

Amikor 1987-ben elterjedt a hír, hogy Margaret Thatcher külügyminiszterré akarja kinevezni a pénzügyi tárca vezetőjét, Nigel Lawsont, néhány konzervatív képviselő morgolódott: Nagy-Britannia fődiplomatája nem lehet zsidó. Ma, amikor a brit antiszemitizmus történelmi magasságokban jár, egy kis fényt jelenthet a sötétben, hogy Ed Miliband kinevezése nem váltott ki hasonló reakciót.

Azonban Miliband – aki 2010 és 2015 között az ellenzéki Munkáspártot vezette – és a brit zsidó közösség kapcsolata nem mindig volt problémamentes. A munkáspárti vezetőként róla kialakult kép alapján elképzelhető, hogy Izraellel is feszült lesz a viszonya.

Miliband a kinevezését követően azonnal utalt a származására: „Szüleim zsidó menekültekként érkeztek Nagy-Britanniába a nácik elől. Számukra Nagy-Britannia menedék és remény volt a fasizmus elleni globális küzdelemben. Szüleim hitét ebben a brit szellemben viszem tovább, amikor országunkat képviselem.”

Anyai nagyapját Lengyelországban ölték meg, az anyja azonban elkerülte a deportálást, apácák bújtatták el Czestochowában. Apja 16 évesen, amikor a németek megszállták Belgiumot, az utolsó hajóval menekült Ostendéből Nagy-Britanniába.

Edet és bátyját, Davidet nem nevelték zsidónak. Ahogy egy 2012-es esszéjében írta, szülei (az apa marxista szociológus volt) „nem a zsidóságukkal, hanem a politikájukkal határozták meg magukat”.

A politizálás mindkét fiú vérében benne volt. David fiatalon Tony Blair segítője volt, 2001-ben parlamenti képviselő, később miniszter lett. Ed a centrális Új Munkáspárt másik építőjéhez, Gordon Brownhoz csatlakozott. Amikor Brown 1997-ben pénzügyminiszter lett, Ed az egyik tanácsadója lett, majd 2005-ben bátyját követve a parlamentbe is bejutott.

 

A pártelnök

Amikor Brown 2007-ben miniszterelnök lett, mindkét testvért kinevezte a kormányába. David a Külügyminisztériumba került, a fiatalabb és „baloldalibb” Ed energiaügyi miniszter lett. Brown 2010-es választási vereségét követő lemondása után Ed meglepetésre elindult a pártelnöki posztert, és szűk különbséggel legyőzte bátyját.

Ed Miliband megválasztása változást hozott ahhoz az irányhoz képest, amelyet néhány hónappal korábban még odaadóan szolgált. Első pártelnöki beszédében elítélte a Blair által 2003-ban támogatott iraki háborút. Ugyancsak 2010-ben jelezte, hogy feladja az Új Munkáspártra jellemző, határozottan Izrael-barát vonalat. „A gázai blokádot fel kell oldani, és minden erőnket latba kell vetnünk, hogy ez megtörténjen” – mondta.

Szavai jelentőségét az is növelte, hogy nem említette a Hamászt, sem azokat a rakétatámadásokat, amelyek az izraeli határ menti közösségeket érték, és amelyek a blokádhoz vezettek. Ráadásul a beszédében Izraelen és Irakon kívül semmilyen egyéb külpolitikai kérdésről nem beszélt.

Miliband pártelnöki időszakának legvitatottabb lépése 2013 augusztusában történt, amikor Bassár el-Aszad szíriai diktátor szarin gázzal támadta Damaszkusz lázadó külvárosait, legalább 1400 civilt megölve. A rendkívüli helyzet miatt ekkor összehívták a nyári szüneten lévő parlamentet. A miniszterelnök, David Cameron felhatalmazást kért, hogy Nagy-Britannia csatlakozhasson a tervezett amerikai csapásokhoz. Az iraki háború előtti hírszerzési kudarcokra hivatkozva Miliband „meggyőző bizonyítékot” követelt arról, hogy Aszad áll a támadások mögött. Aszad bűnössége – aki a következő öt évben további vegyifegyver-támadásokat hajtott végre – soha nem volt kétséges, Miliband azonban kitartott álláspontja mellett, frakcióját a brit katonai beavatkozás ellen szavaztatta, és a kormánypárti lázadásnak köszönhetően megalázó vereséget mért Cameronra.

A hatás azonnali és messzemenő volt. Barack Obama akkori amerikai elnök – megszegve saját, a szíriai vegyifegyver-használat elleni „vörös vonalát” – a brit álláspontváltozásra reagálva leállította az amerikai csapások tervét. Elemzők szerint a Nyugat tétlensége bátorította Aszad szövetségesét, Vlagyimir Putyint, ami hozzájárult ahhoz, hogy 2014-ben megtámadja Ukrajnát. EZ már a 2022-es, teljes körű invázió előjátéka volt. Miliband azonban nem bánta meg döntését: a 2015-ös választási kampányban azzal dicsekedett, hogy „a szabad világ vezetőjével” is szembeszállt, amikor nem támogatta Szíria bombázását.

 

Izrael a „családi történelmem része”

Tíz hónappal később Miliband, ritka külföldi útjai egyikén, Izraelbe utazott. Találkozott Benjámin Netanjahu miniszterelnökkel, Jichák Herzog akkori ellenzéki vezetővel és Mahmúd Abbász palesztin elnökkel is, és jóval árnyaltabb, barátságosabb hangot ütött meg, mint 2010-es pártkongresszusi beszédében. A hosszú ideje a Hamász rakétatámadásainak célpontjává vált déli városban, Szderótban például elismerte: „Megértem, miért érzi Izrael annyira veszélyeztetve a biztonságát, és szerintem ez nagyon fontos a megoldások megtalálásához.”

Bár figyelmeztetett, hogy a telepítésépítés veszélyeztetheti az Obama-kormányzat törékeny békefolyamatát, elítélte a BDS (bojkott, tőkekivonás és szankció) mozgalmat, és azt mondta, el szeretné vinni két kisfiát „a zsidó nép hazájába”, mert „ez annyira része a családi történelmemnek”. Mondandóját nyomatékosítva, irodája képeket adott ki arról, amint szombati vacsorára érkezik nagy-nagynénjéhez a Nahson kibucban.

 

„Izrael barátja”

A zsidó közösséggel való kapcsolatának talán a csúcspontja nem sokkal az izraeli út után következett, amikor a Labour Friends of Israel 2014-es éves bankettjén beszélt. A választásokig kevesebb, mint egy év volt hátra. Ha miniszterelnök lesz, mondta, erős kapcsolatra törekszik majd Izraellel, és dicsérte a zsidó államot, a „csodálatos gazdasági erőművet”. „Biztosítanunk kell Izrael biztonságát és önvédelmi jogát”, mondta, elítélte Iránt és terrorproxyait, a Hamászt és a Hezbollahot. A beszéd emellett rendkívül személyes is volt. „Izrael különleges jelentéssel bír számomra, és különleges helyet foglal el a szívemben” – mondta, felidézve, hogyan szedett narancsot a gyerekkori látogatásai során, és meghatottan beszélt arról, hogy a Jad Vasemben új információkat kapott nagyapja haláláról. A holokauszt-múzeum és -emlékmű meglátogatása emlékeztette arra, hogyan vált Izrael „az élet csodálatos erődjévé”.

Aggodalmát fejezte ki Naftali Frenkel, Gilad Szaár és Ejal Jifrah, a három elrabolt izraeli tinédzser sorsa miatt, akiket később a Hamász meggyilkolt, ami a 2014-es gázai háborúhoz vezetett.

A konfliktus idején azonban Miliband hangvétele Izraellel szemben elítélő volt, és merőben eltért Blairétől, aki a 2006-os libanoni háború idején következetesen elutasította a Hezbollahnak kedvező tűzszünet követelését.

Miliband ezzel szemben „érthetetlennek” nevezte Cameron „hallgatását a több száz ártatlan palesztin civil megöléséről”, és a zsidó állam cselekedeteit „elfogadhatatlannak és indokolhatatlannak” bélyegezte.

A két legnagyobb brit zsidó közösségi szervezet, a Board of Deputies of British Jews („Brit Zsidók Képviselőtestülete”) és a Jewish Leadership Council („Zsidó Vezetői Tanács”) erre úgy reagált, hogy a Munkáspárt vezetése „sajnos figyelmen kívül hagyja a Hamász ideológiáját, a Hamász pszichológiáját, a Hamász tetteit, és ezzel azt a valóságot, amellyel Izrael szembesül”.

Sokak számára a közösségben még nagyobb haragot és zavarodottságot okozott, hogy a Munkáspárt négy hónapig hallgatott, miközben a konfliktus nyomán megduplázódott az antiszemita incidensek száma Nagy-Britanniában.

 

Amikor azt hittük, nem lehet rosszabb

A Miliband és a brit zsidó közösség közötti szakadék 2014 őszén tovább mélyült, amikor a Munkáspárt bejelentette, hogy támogatja a palesztin állam egyoldalú elismerését. Ezzel feladta azt a Blair és Brown idején, 13 éven át fenntartott politikát, amely szerint első a tárgyalások útján elért kétállami megoldás, az elismerés pedig csak a megállapodás után következhet. Miliband ritka lépésként frakcióját egy addig jelentéktelen képviselő, Grahame Morris indítványának támogatására kényszerítette.

Ez a képviselő a Labour Friends of Palestine and the Middle East egyik vezető hangja volt, aki hetekkel korábban az izraeli hadsereget az Iszlám Állam terrorcsoportjához hasonlította. A népszerű zsidó színésznő, Maureen Lipman a „nevetséges propagandára” válaszul nyilvános, éles kritikát fogalmazott meg Miliband ellen, és kijelentette, hogy a közelgő választásokon először nem fog a Munkáspártra szavazni.

Lipman nem az egyetlen brit zsidó volt, aki úgy érezte, a Munkáspárt gyakorlatilag választásra kényszeríti a párt vagy Izrael támogatása között. A versenyben a Munkáspárt alulmaradt. A Jewish Chronicle a 2015-ös választás előtti közvélemény-kutatása szerint a zsidók 73 százaléka mondta, hogy egy párt Izraelhez és a Közel-Kelethez való viszonya „nagyon” vagy „eléggé” fontos tényező, amikor eldöntik, hogy kire szavaznak. Ráadásul hatalmas, 55 pontos különbséggel ítélték jobbnak Cameron politikáját Milibandénál.

Ennek eredményeként Miliband alatt drámaian összeomlott a zsidók Munkáspárt iránti támogatása. 2010-ben nagyjából egyenlő arányban szavaztak a pártra és a konzervatívokra, de öt évvel később a konzervatívok a zsidó szavazatok 67 százalékát szerezték meg, a Munkáspárt pedig csak 15 százalékot. Amikor a szavazóhelyiségek bezártak, több észak-londoni, jelentős zsidó lakossággal rendelkező, kétesélyes körzet is határozottan Cameronnál maradt. Másnap a vesztes Miliband lemondott a pártelnöki posztról.

 

A hallgatás időszaka

Kritikusai szerint a Miliband által bevezetett, a pártelnökválasztás módját érintő változtatások, valamint az, hogy a Blair és Brown alatt háttérbe szorított kemény baloldali figurákat előtérbe helyezte, hozzájárultak Jeremy Corbyn 2015-ös meglepetésszerű győzelméhez.

A veterán pro-palesztin aktivista Corbyn vezetésével megugrott az antiszemitizmus a párton belül. Míg több zsidó és nem zsidó munkáspárti képviselő is többször felemelte a szavát Corbyn ügykezelése ellen, Miliband nagyrészt hallgatott, bár ellenállt a baloldal azon kísérleteknek, amelyek a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség (IHRA) antiszemitizmus-definíciójának teljes elfogadását akadályozták. (AZ IHRA definíció az anticionizmust is antiszemitizmusnak tekinti.) Miliband láthatóan a távolságtartásra törekedett, ellentétben elődeivel. Blair a párton belüli antiszemitizmust „előítéletnek és méregnek” nevezte, Brown pedig „nyílt sebből” beszélt.

 

Visszatérés a porondra

Keir Starmer pártelnöki megválasztásával Miliband visszatért a frontvonalba. A 2024 júliusi kormányalakítás után energia- és klímaügyi miniszterként széles körű népszerűséget élvezett a párttagok körében. A kormányon belül – állítólag – azok közé tartozott, akik rábeszélték a vonakodó Starmert, hogy tavaly nyáron formálisan elismerje a palesztin államot.

Miliband döntése, hogy szembefordul a volt miniszterelnökkel, sokak szerint hozzájárult Starmer mostani, korai távozásához. Sőt, szóba került utódjelöltként is, ha Burnham nem jutott volna vissza a parlamentbe egy időközi választáson. Bár segítette Burnhamet a Downing Streetbe vezető úton, az új miniszterelnök – attól tartva, hogy a tőzsdék megijednek – megtagadta Milibandtól a régóta áhított pénzügyminiszteri posztot.

Külügyminiszterként Miliband várhatóan követi majd Burnham irányvonalát, aki miniszterelnökké válása előestéjén kijelentette: Starmer nem volt elég kemény Izraellel szemben, és a párt túl lagymatagon követelte a gázai tűzszünetet. Az első jel a ciszjordániai településekkel kapcsolatos további lépés lehet: a kormány megerősítette, hogy import- és exporttilalom bevezetésén dolgozik. Ez azonban tovább nehezítené a London és Washington közötti kapcsolatokat. Ugyanezt eredményezné Miliband erős ellenállása is az Irán elleni amerikai katonai akcióban való brit részvétellel szemben.

A politikában ritkán van második felvonás, de Miliband, akit a választók 11 évvel ezelőtt elutasítottak miniszterelnök-jelöltként, és akitől e héten a Pénzügyminisztériumot is „megtagadták”, mégis Nagy-Britannia egyik legfontosabb állami hivatalát tölti be.

 

TOI