Intőbeszéd a sófárfúvás előtt

Grünwald Manó rabbi

הרב מנחם גרינוואלד זצוק״ל – Menáchem Grünwald

(1843 – 1929)

A Soproni Autonóm Ortodox Izraelita hitközség hajdani főrabbija Cece községében született 1843 körül. Tanulmányait gyermekkorában Günz Mózes cecei rabbinál kezdte, majd Székesfehérváron dr. Guggenheimer József és Kiskunhalason Szoffer rabbiknál folytatta. Az 1860-as évek elején a pozsonyi jesivában tanult, ahol Keszav Szófer tanítványa volt. Szónoki képességeire Fischmann Fülöp rabbi és hitszónok volt hatással. Pozsonyban megházasodott, és az ottani Talmud-egylet előadó rabbi állását foglalta el. Innen hívta el 1872-ban a soproni hitközség, majd 1873-ban, 30 éves korában nevezték ki rabbinak Sopronban.

1874-től Talmud Tóra iskolát működtettek, 1911-től saját mikvét és pászkaházat tartottak fenn, 1912-től pedig külön, ortodox temetőt létesítettek közvetlenül a neológ temető mellett. Grünwald rabbi idejében a már meglévő Chevra Kadisa mellett Nőegylet, Bikur Cholim betegsegélyező egylet, Tiferesz Bachurim héber kulturális egyesület és a felnőttek talmudi és bibliaoktatására szolgáló Sász Chevra is alakult, melyben Müller Lajos rabbi volt segítségére. 1916-ban vezetésével a soproni közösség 300, nagyrészt rokkant zsidó katona számára rendezett széderestét a tornacsarnokban. Izraelita hittant tanított a katolikus és evangélikus gimnáziumokban a zsidó tanulóknak.

1922-ben a Soproni Ortodox Izraelita Hitközség és a Soproni Neológ Hitközség együtt ünnepelték Grünwald rabbi 50 éves jubileumi működését a városban.

Grünwald Manó 1929. október 29-én, 86 éves korában hunyt el az őszi nagyünnepeket követően, melyeket a hívek szerint még töretlen áhítattal ünnepelt végig. Grünwald rabbi 56 évig volt a soproni ortodox közösség rabbija, de kerülte a nyilvánosságot, inkább a Tóra tanulmányozásának, hitközsége vezetésének szentelte idejét. 11 gyermeke született.

Grünwald halálának első évfordulóján két, Budapesten tanító fia ösztöndíjalapítványt létesített olyan diákok támogatására, akik a Zsidó Gimnáziumba jártak, és zsidó tanulmányaikat tovább kívánták folytatni.

Grünwald rabbi unokája, Smuel Jáári rabbi kalandos körülmények között hozzájutott nagyapja fennmaradt, hajdani beszédeinek német nyelvű kézirataihoz, amelyek héber fordításán most dolgozik. Az alábbi, 1881-ban elhangzott prédikáció most olvasható először magyar fordításban, magyarázó lábjegyzetekkel kiegészítve.

Bevezető, fordítás és lábjegyzetek: Büchler András, a Soproni Zsidó Hitközség elnöke, a Mazsihisz vezetőségi tagja.

Grünwald Menáchem (Manó) rabbi:

Intőbeszéd a sófárfúvás előtt[1]

Ros hásáná

5642 – 1881

Sopron

 

 „A hegyek felé emelem szemeimet: honnan jön segítségem?

Segítségem az Örökkévalótól, ki égnek és földnek teremtője.” [2]

 

Olyan ima ez, amelyet az élet különféle súlyos fordulataiban azok szoktak elmondani, akiket még mélyen áthat a hit: mi nem vagyunk a vak véletlenre bízva, hanem az egyéni gondviselés[3] – Isten megkülönböztetett gondoskodása – oltalma alatt állunk. Mindaz, ami az emberrel életében történik, felülről, a Szenttől – áldott legyen Ő – ered; attól, aki jó, és mindenkivel jót tesz, aki javunkat akarja, s ha próbára tesz és megfenyít bennünket, azt is csakis javunkra teszi: „…amint oktatja az ember a fiát, úgy oktat téged az Örökkévaló, a te Istened.”[4] Miként a Siralmak költője mondja: „Mert nem vet el örökre az Úr. Mert ha bút okozott, majd irgalmaz nagy szeretete szerint. Mert nem szíve szerint gyötri és búsítja az ember fiait.”[5] Nem azért fenyíti az embert, hogy gyötörje és kínozza, hanem azért, hogy „lába alá törje”[6]: hogy uralma alá hajtson, parancsolatai megtartására ösztönözzön bennünket – mindazokat, akik még a földi mivoltukhoz láncolva léteznek, és csak az anyagi világ tevékenységeinek éltek.

Midrásunk bölcsei szerint már Jákob ősatyánk is ezt az imát mondta, amikor idegenbe űzetett, s még azt a keveset is elvették tőle, ami nála volt. Magára maradt, minden barátjától és rokonától elhagyatva állt az idegen világban, és csupán arra az egyetlen Barátra támaszkodhatott, aki mindannyiunké: mennyei Atyánkra. „Mert atyám s anyám elhagytak, de az Örökkévaló befogad engem.”[7] – mert az Ő mindent átölelő szeretete és határtalan irgalma végtelen. Jákob ezért fölfelé emelte tekintetét, és sírva kiáltott kétségbeesett helyzetében: „A hegyek felé emelem szemeimet”[8] – vagy, a midrás szójátékával[9]: „szüleimre, tanítóimra és formálóimra” –, „honnan jön segítségem?” Ám nyomban erőt vett magán, és így szólt: „Talán elveszíteném reményemet Teremtőmben? Távol álljon tőlem! Nem veszítem el reményemet Teremtőmben, mert segítségem az Örökkévalótól jön, ég és föld Alkotójától.”[10]

Mi is, tisztelt barátaim, akik ma összegyűltünk itt, Isten nagy és félelmetes Ítéletnapjának ünnepi áhítatára, hogy áhítatos, buzgó imáinkat küldjük önmagunkért, feleségeinkért és gyermekeinkért a Királyok Királyához, a Szenthez – áldott legyen Ő –, hogy mindent átölelő szeretetében könyörüljön a legközelebbi hozzátartozóinkon; hogy még igen sokáig megadassék nekünk, hogy szeretteink körében időzhessünk; mi is csak a mi mennybéli Atyánkra támaszkodunk, aki a sófár által hirdetteti meg velünk e pillanat komolyságát; hogy amennyiben valóban megtérők leszünk, meghallgatja imáinkat és megbocsátja bűneinket. Ezért mi is, mindnyájan egyenként, kiálthatjuk Dávid királlyal: „Fölemelem szemeimet a hegyek felé, honnét jön az én segítségem? Segítségemet az Örökkévalótól várom, az ég és a föld teremtőjétől. Ne engedje meginogni lábadat, ne szunnyadjon őriződ.”[11]

Az év folyamán teljesített parancsolatainkra és jó cselekedeteinkre alig támaszkodhatunk abban a reményben, hogy azok szószólóink és védelmezőink lesznek az Ítélet Napján. Mert akkor a mindent látó isteni tekintet előtt feltárul minden tettünk, még az is, amelyet titokban követtünk el; és nemcsak cselekedeteink felett ítélkeznek, hanem a tiltott szavaink felett is, amelyeket kimondtunk, s amelyektől csak ritkán marad teljesen tiszta az ember. Az Ítélet Napján a királyok Királya, a világ Ura és Bírája ül törvényt, amint a próféta mondja: „…készülj Istened elé, Izraél! Mert íme, aki hegyeket alkot és szelet teremt, aki megjelenti az embernek, mi az ő gondolata, aki hajnalt homállyá tesz és jár a föld magaslatain: Örökkévaló, a seregek Istene az ő neve.”[12] Bizony, nem egy ember akad, aki, ha visszatekintene az elmúlt esztendőre és arra, miként élte le, Dávid királlyal kiálthatná: „Megemlékezem Istenről és nyugtalankodom, elmélkedem és elcsügged szellemem. […] Tartod szemem őrzőit, nyugtalankodom s nem beszélhetek. Elgondolom a hajdankor napjait, az ősidőknek éveit.”[13]

Ám hogy mindezen javítsunk, az új esztendő könnyek és jámbor elhatározások, imádság és megbánás, önmagunk megjobbítása és bűnbánat közepette köszöntsön ránk; hogy valóra váljék rajtunk bölcseink alapelve: „Egy olyan év, amely kezdetén szegény, a végére meggazdagszik.”[14] Tehát a komolysággal megnyitott év örömteli befejezés felé halad. Ez az alapelv arra int bennünket, hogy az esztendő küszöbén ne üres kívánságokkal és reményekkel foglalatoskodjunk, hanem azzal, ami jóval kevésbé kellemes számunkra: a megtéréssel és a jó cselekedetekkel, a bűnbánattal és a jó tettekkel. A Szentírás szavával röviden így fejezhetjük ki: az új esztendővel együtt mi magunk is újjá akarunk válni. Aki minden új évvel mindinkább megújul Isten előtt, aki mintegy újra és újra megszületik, az kezdi meg az új időszakot a legméltóbban. Hiszen erre utal az Írás szóhasználata is: míg minden más áldozatnál azt olvassuk, hogy „mutassátok be”, Ros hásáná áldozatánál ez áll: „készítsetek”.[15] Mintha Isten azt jelezné: ha Ros hásánákor ítéletre járultok elém, és azt szerencsésen elkerülitek, úgy tekintek rátok, mintha most teremtett, új lények volnátok.[16] És éppen most, amikor felharsan a felriasztó sófár, össze kellene rezzenünk, reszketnünk és megremegnünk saját semmiségünk lesújtó tudatában; mert „megfuvatik-e harsona a városban s a nép nem ijed meg?”[17] És meg kell bánnunk elkövetett vétkeinket, hogy az új esztendővel együtt mi magunk is újjá legyünk Isten előtt. Ugyanis csak a sófárfúvás idején szabad Ros hásánákor megvallani vétkeinket.[18] Mert csak az lehet bizonyos abban, hogy Isten elfogadja megtérését, és az ítélet napja az ő számára a bűnei engesztelésének napjává lesz, akit a sófár szent borzongással és félelemmel tölt el; aki visszatekint az eltelt időre, mérlegeli, miként élte le, milyen csekély mértékben tett eleget szent kötelességeinek, és elhatározza, hogy ezentúl más, jámborabb és vallásosabb életet él.

Ugyan nem önmagában a sófár mint olyan az, ami képes lenne ilyen hatalmas benyomást tenni ránk. A hétköznapi ember egyáltalán nem reszket tőle. Ám e hangok mögött valami finomabb, mondhatni szellemi valóság rejlik, amit sajnálatos módon nem mindenki érzékel, csak a kifinomultabb ember. Ez mélyebben megrendít, mint amennyire a leghíresebb művész bármily erélyes hangja képes lenne. Az angyal ugyanis nem a bűn miatt reszket, hanem az ítélet közelsége miatt, mert tisztán látja mindazt, ami az ítélet napjain végbemegy. A „nagy sófár” jelzője nem a hangszer fizikai nagyságára utal, hanem az igaz, valóban hatásos sófárt jelenti. Ugyanezen finom hang helyes megértése annyit tesz, mint éppen a finomabbat, a nem mindenki számára érthetőt, a sófárban inkább rejtve maradót megérteni. Minél inkább felfogja ezt valaki, annál kevésbé jelent számára a sófár egy közönséges fúvást, és annál kevésbé tud azzal szemben közönyös maradni. Ellenkezőleg: sokkal inkább megremeg tőle.

Ezzel szemben a „mint juhok, úgy vonulnak el”[19] fordulat a dolog meg nem értését, a közönyös érintetlenséget jelöli – szöges ellentétét az Ítélet Napja által kiváltott, imént leírt mély megrendülésnek. Ezt mondja az említett pijjut[20] szerzője is: Az égben egy nagy sófárt fújnak. Ott a sófár több annál, mint ami számunkra itt, a földön. Nekünk csekélységnek látszik, odafenn azonban a sófárfúvásban csendes, finom hangot érzékelnek.  Többet hallanak a puszta, nyers hangoknál: megértik a sófár mélyebb értelmét. Éppen ezért riadnak meg az angyalok, s rettennek meg. Az ítéletet – az isteni igazságot – elevenen átérezve, mintegy kézzel mutatnak rá, és így szólnak: „Íme, az ítélet napja!”

Nem így azonban a föld lakói. Ők figyelmetlenül, a jelentőségéről mit sem tudva haladnak el e nagy pillanat mellett, mint a juhok, nem is sejtik, milyen nagy dolgok mennek ott végbe. Aki azonban tudja, mit jelent ez a szent idő, aki megsejtett valamit az Örökkévaló titkából, az megremeg, védelmet keres – és talál is. Aki ellenben minden megilletődés nélkül hagyja elmúlni ezt a komoly időszakot, és egyáltalán nem látja, milyen vétkek terhelik őt Isten Ítéletnapján, az valóban sajnálatra méltó. Így válik érthetővé magának a Gemárának a tanítása is: „Chizkijá mondta: mit jelent az Írás szava: »Az égből hallattad az ítéletet; a föld félt és elcsendesedett«? Ha félt, miért csendesedett el? Ha pedig elcsendesedett, miért félt? Hanem kezdetben félt, végül pedig elcsendesedett.”[21] Aki az esztendő kezdetén, Ros hásánákor fél, mert attól tart, hogy nem állhat egészen tisztán Isten előtt, és tettekre váltja a megtérést, az imát és az adakozást, az az egész esztendőn át nyugodt lehet, és nincs mitől félnie. Mert a komolysággal megnyitott év örömteli befejezés elé néz. „Szolgáljátok az Örökkévalót félelemmel” – szolgáljátok hát az Örökkévalót tiszteletteljes félelemmel, s akkor: „örvendezzetek reszketéssel!”[22] Örülni fogtok, hogy imádkozva és megremegve álltatok Isten elé az Ő nagy és félelmetes ítéletnapján, e „esztendőn fölül napok”[23] során, mert hiszen ezek azok a napok, amelyek meghatározzák boldogulásunkat az egész évre.

Rajta hát, gyertek, ne késlekedjünk, és ne várjuk meg, amíg túl késő lesz! „Adjátok az Örökkévalónak, a ti Istenteknek, tiszteletet, mielőtt besötétednék”; „…ha nem halljátok, rejtekben sír a lelkem a gőgössége miatt.”[24] Vessük le a bűn szennyes ruháit, és öltsük magunkra a tisztaság és ártatlanság ünnepi öltözetét! Miként Jákob ősatyánk mondta gyermekeinek: „Távolítsátok el az idegen isteneket, melyek közepettetek vannak, tisztuljatok meg és váltsatok ruhát, hogy fölkerekedjünk és fölmenjünk Bész-Élbe; és készítek ott oltárt az Istennek, aki meghallgatott engem szorultságom napján és velem volt az úton, melyen jártam.”[25] Mindenekelőtt ezt parancsolta nekik: „Távolítsátok el az idegen isteneket.” Mi az az idegen, amely az ember testében lakozik? Nem más, mint a rossz ösztön.[26] Ezután arra intette őket, hogy hozzák helyre hibáikat; hiszen a ruha a cselekedetekre utal, amint írva van: „Minden időben legyenek a te ruháid fehérek.”[27] Majd folytatja: „fölkerekedjünk és fölmenjünk Bész-Élbe” – mert nem léphet be a Király kapuján az, aki bűnnel és vétekkel bemocskolt ruhában van.

Nekünk is mindenekelőtt köszönetet kell mondanunk a múltért: „amiért életben tartottál és megtartottál bennünket”; és imádkoznunk kell a jövőért: „Így tarts életben bennünket, és tarts meg bennünket”.[28] Mivel azonban nem tudhatjuk, mit rejt számunkra a jövő, azért gyertek, s ne késlekedjetek a megtéréssel – a ti lelketekért, egész jövőtökért, elhunyt atyáitokért és anyáitokért, akik haláluk előtt megígértették veletek, hogy nyomdokaikban jártok majd. Igen, gondoljátok meg: családapák vagyunk, törékeny gyermekeink pedig a szívünkhöz vannak kötve. Azt kívánjuk, hogy éljenek, egészségüket veszély ne fenyegesse, mellettünk ne szenvedjenek szükséget, sőt örömet szerezzenek nekünk.

Ezért fohászkodjunk ma bensőségesen Istenhez, szívünk mélyéből fakadó bűnbánattal, hogy az új esztendő az élet és béke, az áldás és boldogság esztendeje lehessen számunkra, a megélhetés és gondoskodás, a megváltás és szabadulás esztendeje.

Ámen!

Jegyzetek

[1] A beszéd eredeti, német szövegének fordítása.

A bibliai idézeteknél az IMIT fordítást használjuk, bár az csak jóval később, 1898–1907 között jelent meg.

[2] Zsoltárok 121,1–2

[3] Hasgacha pratit: az Örökkévaló egyénre szabott, közvetlen és személyes gondviselését jelenti az ember mindennapi életében. A teológiai terminus technicus a középkori zsidó vallásfilozófiában alakult ki, hogy megkülönböztesse az egyéni, személyre szabott isteni törődést a természet törvényeit és a fajok fennmaradását igazgató általános gondviseléstől (Hasgacha klalit). A fogalom alapjait Maimonidész (Rambam) fektette le A tévelygők útmutatója című művében, ahol az egyéni gondviselést az ember szellemi-erkölcsi szintjével hozta összefüggésbe.

[4] 5Mózes 8,5 (Grünwald  az idézetet magyarázva már a fenyít igét használja, nem az oktat szót. A különbség forrása a héber יָסַר – jászár ige jelentéstartománya: jelenthet oktatást, fegyelmezést, intést, fenyítést is. Az eredeti német beszéd itt a züchtigen igét használja, amely magyarul inkább megfenyít vagy fegyelmez. Az IMIT fordítói az enyhébb és inkább pedagógiai hangsúlyú oktat szó mellett döntöttek.)

[5] Jeremiás siralmai (Siralmak könyve) 3,31–33

[6] Jeremiás siralmai (Siralmak könyve) 3,34

[7] Zsoltárok 27,10

[8] Zsoltárok 121,1

[9] A Midrás (Jalkut Simoni, Zsoltárok 121) szójátéka a hegyek (hárim) kifejezést a „szülők, nevelők, formálók” (horim) szavakkal társítja. Ezen értelmezés szerint Jákob a szüleitől és tanítóitól kapott lelki örökségre tekintett, mielőtt magához az Örökkévalóhoz fordult volna segítségért.

[10] Berésit Rábbá 68,2. A חס ושלום (chász vesálom, avagy chász vesólajm) állandósult formula jelentése: „Isten ments” az eredeti kifejezésben azonban Isten neve nem szerepel.  A midrás a 121. zsoltár több versét is idézi és Jákob történetére alkalmazza, de nem közli folyamatosan a teljes zsoltárt.

[11] Zsoltárok 121,3

[12] Ámósz 4,12–13

[13] Zsoltárok 77,4–6 (az IMIT fordítás itt is szinte költői, nyersebben fogalmazva: Istenre emlékezem, és háborgok; eltűnődöm, és elcsügged a lelkem. […] Te tartod nyitva szemhéjamat; úgy megrendültem, hogy szólni sem tudok. A hajdani napokra gondolok, régmúlt esztendőkre.)

[14] Babilóniai Talmud, Ros Hásáná 16b.
Az idézet nem puszta jókívánság, hanem Rabbi Jichák következő mondására utal: „Minden olyan év, amely kezdetén szegény, végül meggazdagszik, amint írva van: »Az év kezdetétől« (5Mózes 11,12) — [a »kezdetétől« szó] hiányosan van írva — »egészen az év végéig«: vagyis olyan vége lesz, [amely gazdagságot hoz].” A magyarázat a bibliai szó sajátos írásmódjára épül. Az „év kezdetétől” jelentésű kifejezés teljes írásmódja מֵרֵאשִׁית הַשָּׁנָה (mérésit ha-sáná) volna, a maszoréta szövegben azonban a מֵרֵשִׁית הַשָּׁנָה alak szerepel: a mérésit szóból hiányzik az álef (א). Ez a hiányos írásmód teszi lehetővé, hogy a Talmud a szót a szegény, nincstelen jelentésű רָשׁ (rás) szóval kapcsolja össze. Így a szöveg rejtett olvasata így hangzik: „a szegénységből [indult év]”. Ez a szójáték adja az alapját a megállapítás mélyebb, spirituális tartalmának. A kommentárirodalom – élén Rásival – rámutat, hogy a „szegénység” és a „nyomorúság” itt nem csupán anyagi szűkösséget vagy világi megpróbáltatást jelöl. Sokkal inkább a Ros hásáná-i bűnbánat (tesuvá) által megkövetelt belső alázatot, az Örökkévaló előtti szellemi nincstelenség átérzését szimbolizálja. Ha a közösség az új év küszöbén levetkőzi a gőgöt, és érdemekkel nem rendelkező koldusként, szegényes lelkülettel áll az isteni Ítélet elé, az Örökkévaló könyörülete ezt a belső alázatot az év végére anyagi és szellemi áldássá, gazdagsággá formálja.

[15] 4Mózes 29,2 („És készítsetek égőáldozatot kellemes illatul az Örökkévalónak…”)

[16] Jeruzsálemi Talmud, Ros Hásáná 4,8

[17] Ámósz 3,6 (Az IMIT fordításban: „Avagy megfuvatik-e harsona a városban s a nép nem ijed meg?”, szabadabban: „Ha megfújják a sófárt a városban, nem riad-e meg a nép?”)

[18] Mágén Ávráhám, Orách Chájim 584,2 (A beszéd itt a Mágén Ávráhám álláspontját finoman sarkítva foglalja össze)

[19] Jesájá (Ézsajás) 53,6 – az IMIT fordításában: „mint a juhok tévelyegtünk”. A Ros hásáná-i ítéletben egyenként elvonuló juhok képe a Misnában is megjelenik: Ros hásánákor „a világ minden lakója” (kivné márón ) vonul el az örökkévaló előtt (Misna, Ros hásáná 1,2); a Talmud egyik értelmezése ezt a nyáj juhaira vonatkoztatja (Babilóniai Talmud, Ros hásáná 18a).

[20] Pijjut: jelentése liturgikus költemény, vers. Amire itt utalhat, az az Unetáne tokef (ונתנה תוקף), Ros hásáná és Jom kipur muszáf-liturgiájának egyik legismertebb pijjutja. Az itt felidézett szakaszban egymást követi a nagy sófár, a halk, suttogó hang, az angyalok megrendülése, az Ítélet Napja és az örökkévaló előtt juhnyájként elvonuló teremtmények képe.

[21] Babilóniai Talmud, Sábát 88a, idézve a Zsoltárok 76,9-et.

[22] Zsoltárok 2,11

[23] Ézsaiás 32,10. Az IMIT fordításában: „Esztendőn fölül napok múlva reszkettek, ti bizakodók…”A prófétai szöveg eredeti összefüggésében a fordulat nem kifejezetten Ros hásánára vagy az őszi nagyünnepekre utal: Ézsaiás a gondtalanul élőkhöz intézett figyelmeztetésében egy közelgő megpróbáltatás időpontját jelöli meg. Grünwald tehát a vers időhatározói fordulatát eredeti kontextusából kiemelve, homiletikusan alkalmazza Ros hásánára és az év sorsát meghatározó napokra.

[24] Jeremiás 13,16–17 (A teljes idézet az IMIT fordításban: Adjátok az Örökkévalónak, a ti Istenteknek, tiszteletet, mielőtt besötétednék és mielőtt megütköznének lábaitok az alkonyat hegyein és ti reméltek világosságot, de ő homállyá teszi, sűrű köddé fordítja. De ha nem halljátok, rejtekben sír a lelkem a gőgössége miatt: könnyezve könnyezik és könnytől szétfolyik szemem, mert fogságba került az Örökkévaló nyája.)

[25] 1Mózes 35,2–3

[26] Babilóniai Talmud, Sábát 105b

[27] Prédikátor (Kohelet) 9,8 (a teljes mondat az IMIT fordításban: Minden időben legyenek a te ruháid fehérek és olaj ne hiányozzék a fejeden.)

[28] Babilóniai Talmud, Szotá 40a. A talmudi szakasz tágabb összefüggésében a Papi Áldás (Birkat Kohanim) liturgikus rendjét is tárgyalja, de az itt idézett két mondat azonban a Modim Derábbánán szöveghagyományához tartozik: Amikor az előimádkozó [saliach cibur] azt mondja: Modim [„Hálát adunk”], mit mond a nép? Rav mondta: „Hálát adunk Neked, Örökkévaló, Istenünk, amiért hálát adhatunk Neked.” Smuel mondta: „Minden test Istene, amiért hálát adhatunk Neked.” Rabbi Szimái mondta: „A mi Formálónk, a Teremtés Formálója, amiért hálát adhatunk Neked.” Nehardea bölcsei mondják Rabbi Szimái nevében: „Áldás és dicséret a Te nagy nevednek, amiért életben tartottál és megtartottál bennünket – azért, hogy hálát adhatunk Neked.” Rav Achá bar Jáákov így fejezte be: „Így tarts életben bennünket, s mutass kegyelmet nekünk; gyűjts össze minket, és gyűjtsd egybe száműzöttjeinket a Te szent udvaraidba, hogy megtartsuk rendeléseidet, s teljesítsük akaratodat teljes szívvel – azért, hogy hálát adhatunk Neked. Rav Pappá mondta: Ezért mondjuk el mindegyiket!”.

Tehát Rav Pappá végül úgy rendelkezik, hogy valamennyi változatot együtt kell elmondani. Ezek összekapcsolásából alakult ki a liturgiában a ma az Ámidá részeként Modim Derábbánán néven ismert közösségi hálaadó ima. (Sulchán Áruch, Orách Chájim 127,1)