Vályogkunyhó és metropolisz

Révész Tamás fotóművész, egyetemi tanár, aktív fotós közéleti szervező 80 éves; a Műcsarnokban válogatás látható az életművéből, mely a korai szociografikus riportfotóktól a spontán, lírai utcai jeleneteken át az architektonikus és sejtelmes városi  terekig ível.

A vidéki élettől és a cigánysortól a felhőkarcolókig, a metropoliszok lelkéig juthatunk. Mint egy tarka, térképes útinapló –  Budapesttől New Yorkig – egzotikus tájakon kalauzolnak a képek.

A művész a 60-as évek végétől fotóriporterként és képszerkesztőként indult, pályáját a vidéki élettel foglalkozó Képes Újságnál kezdte, majd a Tükör és az Új Tükör munkatársa lett. Három évtizede aktív szervezője a magyarországi World Press Photo kiállításnak.

Révész híres színes felvétele, amit 1990-ben Körmenden az orosz hadtest magyarországi kivonulásáról fotózott, mint korszakzáró szimbolikus jelenet, a kiállítás központi tengelyén látható; e művéért 1991-ben World Press Photo Honorable mention díjat kapott.

Művészetében fordulópont jelentett a Tamás Ervinnel 1977-ben Búcsú a cigányteleptől című közösen létrehozott albuma, és a Néprajzi Múzemban rendezett kiállítása.

1997-ban Budapest könyvéért Pulitzer-emlékdíjat kapott.

1996-ban családjával New Yorkba költözött, ahol a városról lélegzetelállító fotósorozatot alkotott, felvételeiből 2000-ben New York címmel kötet jelent meg.

Ha végigpásztázunk a fotóciklusokon, láthatatlan életrajzi kronológia bontakozik ki a tematikus fotóesszéken, halk ritmusú, szemlélődő sorozatokon keresztül.

Révész Tamás tapintatos, empatikus megfigyelő. Fényképei nem harsogóak, sőt, könnyed, költői felvételek; sehol sincs különösebb dráma, inkább csendes vagy zajosabb hétköznapi pillanat. A létezés röpke kis csodái, a világ, a táj és a környezet, az emberi arcok szépségei és titkai úgy tárulnak fel, mintha észrevétlenül kapná lencsevégre. Jellemző, hogy kedveli a szokatlan beállításokat, imádja a geometriát, és mindezeken túl lebilincselő a szociális érzékenysége és a modelljei iránti szolidaritása.

Tizenéves korában érett művész volt: már korai portréi beszédesek (Mariska nagymamám), és ráérzett a meghökkentő pillanatokra (Léggömbfújó verseny), sőt, preferálta a geometrikus mintázatokat (Tetőablak csere)

Pályakezdőként a 60-as, 70-es években a vidéki életet és a városok perifériáján élőket dokumentálta kontrasztos fekete-fehér lírai riportfotóin, ezek meglepő varázsú társadalmi korlenyomatok.

Milyen lebegősen szép is egy fák szabdalta rónaságban egy fára mászó kisfiú. Milyen elegánsak a az árnyékukkal együtt lépő utcaseprők, a felülnézettől fényképezett Törökvészi úti majálisozó kertépítő csapat, vagy az elszürkült ipari tájba – a miskolci gyártelep ködös sziluettjébe –   komponált munkások csoportja. Kis sorozatot látunk az enyingi kocsma szesztestvéreiről vagy az egykori hírlapkiadó egykori páternoszterének feltűnő és eltűnő utasairól. Skanzenbe illő a máriapócsi búcsúról készült sorozat.

A nyomor fekete-fehér riportfotói, például az 1968-as Kiskunmajsa határán élő cigányokat bemutató sorozat minden szépsége ellenére megrázó: a tágra nyílt fekete szemű kisfiú portréja szuggesztív, a vályogviskó és körülötte a mezítlábas kisgyerek a roppanó és olvadó hóban elgondolkoztató.

A bélapátfalvai cementgyár bezárás előtt (1979) szinte reményteljes a kismadárral.

Felvételein az 1980-as, 1990-es évek Budapestjét sajátos szubkultúra jellemzi, identitása van a fővárosnak. Az Ecseri bolhapiac rendszerváltás előtti lelakott környezete, reménytelennek tűnő alakjai, vagy az 1995-ben fényképezett Váci utca padján ücsörgő, sejtelmes mosolyú zsibárus mintha ismerőseink lennének. A legérdekesebb kép az elsuttoghatatlan titkokat rejtő, pusztuló, foszló falú, romantikus bérház (Belvárosi körfolyosó, 1995) a gangon eltörpülő lakóival.

A várnegyed Mária Magdolna templomának épen maradt égbe törő gótikus mérműves ablakkeretén gyerekek mászkálnak. A felülnézetből lekapott Szabadsághíd fémszerkezetei és árnyékai háromszögeket alkotnak az átsuhanó autók között. Nosztalgikus és abszurd ez a város.

A válogatás másik nagyobb egysége nemzetközi kitekintés határtalan távlatokkal.

A 80-as évek Szicília-sorozatán a mediterrán tájak, sikátorok lakói élénken gesztikulálnak és vitatkoznak.. A legszebb felvételen egy palermói kapualjba kikötött lovat látunk, van valami nem evilági bája.

A színes Duna-delta (1990) útszéli fasort, tarlón ülő fejkendős asszonyokat bemutató fotóján ugyanúgy felvillan a néprajzi érdeklődés, ahogy az ecuadori őslakos kecsua indián közösség életét dokumentáló színgazdag pillanatképein (1999-ben az ENSZ megbízásából feleségével, Várkonyi Annával készített róluk riportot).

Az 1995-ös színes izraeli felvételeken a jeruzsálemi Via Dolorosán egy óriási graffiti uralja a falsíkot, és a tel-avivi tengerparti kávézóra geometrikus hálót vet a terasztetőről a napfény. A 2004-es tokiói képeken színárnyalatok és formák alakítják a kompozíciót.

Nagyléptékú egység a zömében fekete-fehér New York-sorozat a metropolisz intenzív igézetvel, e képeken az emberi jelenlét jelképessé zsugorodik, hiszen a bevándorló művészeknek örök alaptémája volt az amerikai nagyváros, mint ipari objektumok halmaza, egyfajta indusztriális szcéna és az emigráns ember magányélménye. A felhőkarcolók árnyékában szinte halljuk az óceán hullámainak csobbanását. A Central Park korcsolyapályája olyan, mint egy sziget a betonrengetegben, ám a Madison Park diszkréten finom, lágy vonalú. A vasbeton pillérek árnyéka szabdalta Brooklyn Bridge monumenális.

A World Trade Center New Jersey felől baljóslatúan zord. Ellis Island egykori, a bevándorlókat ellenőrző elhagyatott és romos állomása az üde zöld partja ellenére hátborzongató az épület méregzöld árnyalatú elhagyatott klausztrofóbiás belső terével.

A West Side a ködös Hudson folyón túl alig körvonalazódik; csendben úszik a ködben.

*

A Csend / A mindennapok költészete c. kiállítás a Műcsarnokban július 17. és október 11. között tekinthető meg. Kurátor: Tulipán Zsuzsanna