A kóser bagel nem pótolja a kolbászt és a szalámit

 A Zsilip Közösségi Központban, az EMIH évekkel ezelőtt indított, de csak mostanság meglendülő kezdeményezésében nyitott Brooklyn Bagel 12 féle tejes és parve, zöldséges vagy halas bagelt kínál az Újlipótvárosban.

Fotó: Brooklyn Bagel

A bageleket fagyasztva hozzák Hamburgból, minden mást a helyi kóser és hagyományos üzletekből szereznek be. Izraeli sütemények, desszertek, üdítők, kávéféleségek, valamint szeszes italok egyaránt megtalálhatóak a kóser reggeliző és brunch étteremben.

Az EMIH új létesítményét a Carmel éttermet és a Tel Aviv Cafét már üzemeltető Co Sharing Trade Kft. működteti. Az EMIH-Magyar Zsidó Szövetség létesítményében zsinagóga és játszóház is működik, és eseti színielőadásokat is tartanak a könnyebb műfaj kedvelőinek.

*

Az ötletes névvel indított új bagelező szépséghibája, hogy éppen annak a közönségnek a gondját nem oldja meg, mely célzottan kósert fogyaszt(ana) Budapesten. E közönség legnagyobb nehézsége nem a tejes és halas szendvicsek hiánya, és nem is a kóser gyufa nélkülözése, mely a Mazsihisz szegedi taghitközsége és egy helyi cég innovációja. Valódi gondjuk a frissen vágott, nem fagyasztva, tömbökben, külföldről érkező hús elérése, és különösen fájó hiány az elmúlt években, hogy megszűnt a hazai kóser felvágott gyártás (lásd Húsba vágó kérdés című cikkünket), kizárólag drága import felvágottak juthatnak a hazai fogyasztók asztalára, és ezzel ők súlyos anyagi és kulináris, az intézményrendszer pedig eszmei jelentőséggel is bíró veszteséget szenved el.

Fogalmazzunk világosan: szégyen, hogy a hazai vallásos zsidó szervezetek a covid kezdete óta nem képesek megoldani, hogy az azt megelőző időszakhoz hasonlóan újra helyben gyártsanak felvágottat, füstölt termékeket, elsősorban a helyi specialitást, magyaros paprikás kóser kolbászt és szalámit, amit a kevés, de biztos fogyasztó az évtizedek során megszokott, és alapvető élelmiszernek számított a kóser háztartásokban. Bár vannak ígéretek, hogy a helyben vágás kérdése megoldódhat, a füstölt termékek gyártásának jövője bizonytalan.

Lehet, hogy az izraeli import felvágottak mindennapos fogyasztása, a Chabad-EMIH hechserrel működő hamburgerező és schwarma büfé, és az új Brooklyn Bagel árai elérhetőek a Chabad-EMIH céghálózat nyújtotta fizetésekből, vagy a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség vezetőinek a náluk kapható, tízezer forint/kiló felé tendáló áron kapható bécsi import virslik, felvágottak, és az egekbe szökő áron forgalmazott külföldi marhahús, de a hazai átlagjövedelemből nemigen. És nincs alternatíva, mert a Mazsihisz boltjában is csak az izraeli import felvágottak találhatók.

Ezek a szervezetek nem látják el alapvető feladatuk egy részét: nem szolgálják ki a hazai vallásos zsidóság alapvető igényeit, nem biztosítják elérhető áron a teljes kóser húsellátást, melynek elengedhetetlen része a feldolgozott húsáru.

Vagy olyan kevesen fogyasztanak már kósert, hogy ez nem is szempont? Nem is kalkulálnak azzal, hogy bővülni fog a vevőkör, ezért nem törekszenek érdemi megoldásra?

Nem akarunk ünneprontók lenni, csak tárgyilagosak. Fagyasztott csirke, még marha is van, ha az ember rendszeresen körbejár a három hitközség három boltjában. A bagelező pedig divatos színfolt lehet, de miközben megy a harc a zsidó lelkekért, a közösségek fenntartásáért és gyarapításáért (vagy legalább szinten tartásáért), mert a Covid idején veszteségeket szenvedett el a rendszeres zsinagógalátogatók köre is, inkább látvány-beruházásások történnek.

Az EMIH egyetemének költségvetését most emelte több mint kétszeresére az állam, bár hozzáadott zsidó értéket keveset termel, nem ez a főprofilja, ám maga a fizetős egyetem bevételt generál. Néhány éve színház létrehozását harangozták be (haszid elődeik csak meresztgetnék a szemüket, hogy ilyen is van), 1.8 milliárd forintot kaptak hozzá az államtól, bár egy-két haknijellegű előadáson kívül egyelőre nem sok látszik működésükből, mindenesetre nagy ingatlan-beruházással járó terveik akadnak hozzá.

Intézményalapítási láz van, de a zsinagógajárók nemigen szaporodnak, és a közösséghez tartozók elkötelezettsége, adakozási hajlandósága sem nő egyelőre, ami pedig kulcskérdése lenne a zsidó lét szuverenitásának, még akkor is, ha a vészkorszak hatása nem heverhető ki. Párhuzamos intézményrendszerek jöttek létre az EMIH–Mazsihisz versenyben, de a funkcionalitásuk, minőségük és a befektetések hasznosulása igen kérdéses, habár a szervezeteket erősíti, állásokat, lehetőségeket teremt, a növekedés benyomását kelti. Valami eredményt fel kell mutatni, ha már a vallásos életben nemigen lehet.

Tessék nagyon pontosan érteni e mondatokat: nem az irónia, hanem az aggodalom mondatja velünk.

Egy paradoxon foglya a zsidó intézményrendszer: a zsidó közösségi élettől és az adakozástól elszokott hívek azt hiszik, hogy az állam eltartja a zsidó intézményeket, ezért nem adakoznak, és mert nem adakoznak, a hitközségek részben kiszolgáltatottak az állami finanszírozásnak és a politikai viszontszívességek rendszerének.

Az egyetlen remény, hogy állami támogatásból létrejövő új intézményeik egy része majd piaci alapokon is képes megállni a lábán, és a hitközségek működéséhez hozzájárulva növelheti öntudatukat, függetlenségüket addig is, amíg a hitközségek is, és híveik is ráébrednek: a hívek aktív személyes hozzájárulása (közösség és adakozás) nélkül nincs felemelt fejű, autonóm, teljes zsidó élet.

Az EMIH politikai lojalitását a kormány addig is meghálálja, és alternatív intézményrendszert segít megteremteni. Egyes döntéshozók és vallási vezetők elképzelése szerint talán leválthatják egy idő után a Mazsihiszt. A zsidó közösség tömegei azonban nem döngetik az EMIH intézményeinek kapuit sem, bár a bagelező kulináris színfoltként lehet, hogy divatba jön, amihez sok sikert kívánunk.

Minden tisztelet az innovációknak, melyek alkalmazkodnak a nehéz terephez, és a szekuláris, asszimilálódott zsidóság igényeire is érzékenyen próbálják visszacsalogatni őket a zsidó élet berkeibe. Nem ártana azonban megóvni és folytatni azt, ami az elmúlt évtizedekben még működött, jó volt, és a zsidó közösség és vallási hagyomány folytatásának elemi érdeke.

Ceterum censeo: helyben gyártott, magyaros ízesítésű, kóser paprikás szalámit és kolbászt akarunk.

Vagy legalább azt is.