Egy év hallgatás, 25 perc taps

Ari Folman, Netanjahu-kritikus izraeli filmrendezőnek a svájci zsidó tachles.ch portálon publikált elemzése a NAZA című dokumentumfilmről az alkotás körüli reakciókra és a gázai háborúval kapcsolatos izraeli közbeszédre reflektál. Ebből szemlézünk néhány részletet.

Közvetlenül  2023. október 7. után és 2024 folyamán az izraeli zsidók több mint nyolcvan százaléka támogatta a Gázai övezet teljes megsemmisítését. A felmérések szerint úgy vélték, hogy Izraelnek nem kötelessége betartania a nemzetközi jogot – jelen összefüggésben a hágai egyezményeket –, és a többség úgy látta, hogy Izrael nem alkalmaz elégséges katonai erőt Gázában.

Ugyanebben az időszakban izraeli miniszterek olyan nyilatkozatokat tettek, amelyek szerint Izraelnek „atombombát kellene dobnia a Gázára”, és hogy „Gázában nincsenek ártatlan emberek; mindenki a Nukhba terrorszervezet tagja, beleértve a csecsemőket és az egyéves gyermekeket is”.

2025 folyamán ez az arány az izraeli zsidók 67 százalékára csökkent, ennyien mondták azt, hogy Gázát „földig kell rombolni”.

A háború ideje alatt az izraeliek nem szembesültek azzal, mi történik Gázában, hacsak nem kerestek rá szándékosan az Al Jazeera vagy a közösségi média tudósításaira. Az izraeliek túlnyomó többsége ezt nem tette meg, és csekély érdeklődést mutatott az izraeli hadsereg ténykedése iránt.

Vitathatatlan tény, hogy a 7,5 millió izraeli zsidó túlnyomó többsége nem kapott tájékoztatást az izraeli hadsereg gázai tevékenységéről. A legnézettebb televíziós csatornák – a közszolgálati 11-es, a kereskedelmi 12-es és 13-as, iletve természetesen a kormányközeli 14-es – következetesen megtagadták az olyan felvételek bemutatását és az olyan adatok közlését, amelyek dokumentálták volna a gázai tömeges haláleseteket. Viszont több ezer órányi filmes anyagot sugároztak az október 7-i atrocitásokról, a gyilkosságokról, nemi erőszakokról és fosztogatásokról, szinte végtelen és időnként elviselhetetlen mértékben, ami természetesen tovább táplálta a bosszúvágyat.

Körülbelül egy évvel ezelőtt, még az utolsó túszok szabadon bocsátása előtt nyilvánosságra került egy WhatsApp-csoportban zajló belső beszélgetés, amelyben az ország legnézettebb heti közéleti műsorának (Ulpan Sisi, 12-es csatorna) újságírói vettek részt. Egyikük azt javasolta, hogy kezdjék el bemutatni azt is, mi történik Gázában: az izraeli hadsereg olyan emberekre lőtt, akik humanitárius segélyre vártak sorban. A szerkesztő azonnal és egyértelműen elutasította a javaslatot: „Tudjuk, mi történik Gázában, de miután hallottuk, mit tettek a túszokkal, nem látom értelmét és indokát annak, hogy erről tudósítsunk.”

*

Szinte minden, amit a NAZA című film feltárt, már több mint egy évvel korábban nyilvánosságra került az egyik rendező, Juval Abraham révén a Sikha Mekomit („Helyi Hívás”) független hírportál podcastjában.

A NAZA-ban megszólaló személyek mind a 8200-as egység tagjai voltak. Ez egy hírszerző alakulat, valószínűleg az Izraeli Védelmi Erők (IDF) legnagyobb egysége, amely elit alakulatként él az izraeli köztudatban; rendkívül intelligens és tehetséges fiatalokból áll, akik nehéz kiválasztási vizsgákon jutottak át.

Nem Gáza sarában kúsznak, és nem romba dőlt épületek alól emelnek ki holttesteket. Légkondicionált irodákban ülnek Tel-Aviv környékén, és az értelmük, valamint a mesterséges intelligencia segítségével gyakorolják a hatalmukat.

Ha valaki Izraelben dicsekedni akar a gyermekével, azt mondja: „A gyermekem a 8200-as egységnél szolgál.” Közismert az is, hogy számos jelentős izraeli startupot és üzleti sikert a 8200-as egység volt tagjai indítottak el.

Az a tény, hogy a filmben megszólalók a 8200-as elit egységhez tartoztak, a filmet övező példátlanul heves és aránytalan reakciók egyik kiváltó oka.

Hogyan lehetséges, hogy ennek az elit alakulatnak a tagjai részt vehettek mindabban, amit a film bemutat? És hogyan lehet, hogy gyermekeink legjobbjai hajlandóak voltak ilyen titkokat nyilvánosságra hozni?

Már maga a gondolat is elképzelhetetlen.

*

A NAZA körüli heves vita során szinte egyáltalán nem esett szó arról az erkölcsi sérülésről, amelyet a háborúban részt vevő katonák elszenvedtek.

A becslések szerint több mint 100 000 katona – férfiak, nők, Gázából visszatért tartalékosok – szenved poszttraumás tünetektől. Tízezrek hordoznak erkölcsi sérülést, amely a legegyszerűbben így fogalmazható meg: „Részt vettem valamiben, amit erkölcsileg nem tudok összeegyeztetni a saját értékeimmel és meggyőződésemmel.”

Ezek a sebek egy héttel a háború után vagy akár harminc évvel később is felszínre kerülhetnek. Ehhez nem szükséges gyalogosként a frontvonalban harcolónak lenni. Lehet valaki drónpilóta, aki több száz ember arcát látta a bomba becsapódásáig. Lehet algoritmuskezelő vagy kutató a 8200-as egységnél, aki a leszerelése után egy évvel döbben rá arra, hogy részt vett valamiben, amellyel – enyhébb esetben – nem tud együtt élni, súlyosabb esetben pedig mélységesen szégyelli magát miatta.

És akkor az ember beszélni kezd.

Van, aki a pszichológusával beszél. Van, aki a szüleivel. És vannak, akik úgy döntenek, hogy Juval Abrahamnak és Rachel Szornak nyilatkoznak.

A hadsereg alig ismeri el az erkölcsi sérülések létezését, és az érintettek kevés, vagy semmilyen kezelést nem kapnak. Számos, bár meg nem erősített beszámoló szól olyan öngyilkosságokról, amelyek a gázai háború utáni erkölcsi sérülésekhez vezethetők vissza.

Igen, ezek az emberek átélték október 7. borzalmait. Látták a Nova fesztiválon és a Gázai övezet körüli kibucokban végrehajtott tömegmészárlást. Magukba szívták mindazt, ami történt. De ez nem teszi őket automatikusan olyan háborús gépekké, akik ártatlan emberek megölésére törekednek.

Ők jobbnak tartják magukat azoknál a Nukhba-terroristáknál, akik megtámadták őket.

Ez okozza az erkölcsi sérülést, és innen ered a beszéd kényszere.

*

A mesterséges intelligencia korában számítani kell arra a viharra, amely akkor tör ki, ha egy filmben az interjúalanyok arca rejtve marad, a hangjukat pedig eltorzítják. Az interjúalanyok ezzel saját magukat védték, a filmesek pedig őket, így azonban teret adtak a film hitelességét kétségbe vonó szkepticizmusnak.

Ha egy filmest meg akarnak ölni azért, mert elkészített egy filmet, amelyben hisz, akkor azt is meg kell értenie, hogy sokan kitalációnak fogják mondani a láthatatlan arccal és eltorzított hangon elmondott történetet. Ez szinte felkérés a példátlan támadásra.

*

A NAZA producerei, Jonathan Glazer és James Wilson készítették The Voice of Hind Rajab című filmet is, amely tavaly Velencében Ezüst Oroszlán-díjat nyert.

Glazer zseniális filmrendező, egyedi filmes nyelvezettel. Ugyanakkor a The Zone of Interest című filmje Oscar-díjának átvételekor elmondott köszönő beszéde volt az egyik legostobább, amit valaha hallottam.

Azt állította, hogy Izrael nem használhatja fel a holokauszt emlékét egy másik nép elleni népirtás igazolására.

Ez egy észak-londoni zsidó beszéde volt, aki csak kevéssé értette meg az izraeli belpolitikát. Ha értette volna, tudná, hogy Benjamin Netanjahu, Itamar Ben-Gvir és Becalel Szmotrics kormánya nem a holokauszt tanulságaiból kiindulva támogatta Gáza lerombolását, hanem – különösen Ben-Gvir és Szmotrics esetében – egy messianisztikus, bibliai alapú Nagy-Izrael-vízióból. Ennek semmi köze a holokauszthoz, a Netanjahu-kormányban nincs érdemi kapcsolat a holokauszt emlékezete és a megszállás között.

Egy 80 perces film az egész országot felforgatta, és a közélet központi vitatémájává vált – a miniszterelnöktől kezdve azokig a politikusokig, akik a film által kiváltott hullámot próbálták meglovagolni a következő választások közeledtével.

A NAZA által kiváltott, szinte felfoghatatlan erejű visszhang ritka, és talán egyszeri alkalmat adott a filmművészetben dolgozóknak arra, hogy elhiggyék: léteznek olyan filmek, amelyek képesek megváltoztatni a valóságot.

Az az 1800 izraeli művész, aki petíciót írt alá Rachel Szor és Juval Abraham támogatására, azt jelzi, hogy Izraelben még nincs minden veszve. Talán lehetséges lesz újrakezdeni, amikor a jelenlegi kormány végül a történelem szemetesládájába kerül.

tachles.ch