Intézményalapítási láz – de hol vannak a zsidók?

Ne kerteljünk: intézményalapítási lázban ég a két nagy zsidó felekezet, és szép sikereket érnek el ezen a téren. Kérdés csak az, bővül-e a közösség?

Egyre-másra hallja a zsidó közösségre figyelő médiafogyasztó a gyarapodásról szóló híreket.

Kóser vágóhidat létesít, nyugdíjasotthont, egyetemet vesz át és működtet, két tannyelvű iskolát hoz létre, zsinagógát nyit a budai várban, lapot alapít és gondját viselné a Sorsok Házának is az EMIH – bár a rég beharangozott Zsilip közösségi központ megnyitása erősen késlekedik az Újlipótvárosban.

A Mazsihisz felújítja és rövidesen új kiállítótérrel bővítve megnyitja a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát, a csodarabbik útjának vidéki fejlesztéseivel a vallási turisztikára is ráerősít, mi több, a Maccabi Játékok lendületével sporttelep létesítését is tervezi, bizonyára mérlegelve az igényeket.

Közben azonban a nemrég megjelent szociológiai kutatás szerint a zsidók kötődése nem igazán erősödött az utóbbi években sem a vallási élet intézményeihez, sem a szervezett zsidóság egyéb közösségeihez.

Például egy átlagos péntek este, egész Budapesten összesen 842 férfi és nő vesz részt a zsinagógai szombatfogadáson, az újévi (Ros Hasana) csúcs napján pedig 3462 fő. Ennyi embert szolgál a – roppant költségekkel fenntartott – 15 budapesti zsinagóga és az egész vallásos infrastruktúra. (A szociális ellátást és a temetőket többen anélkül is igénybe veszik, hogy egyébként a közösség aktív tagjai lennének. Az 1%-os adófelajánlásokért folytatott kampány mellett azonban – aminek eredményéből mindenki igyekszik messzemenő következtetéseket levonni – nincs látható, szisztematikus intézményi törekvés arra, hogy a zsidóság iránt érdeklődők nagyobb felelősséget is vállaljanak a közösségért.)

A szervezetek létét legitimálni hivatott nagyberuházások tehát vannak, állami támogatás is akad hozzájuk – munkalehetőség olykor már régebbről ismerős cégeknek, beszállítóknak –, csak a zsidók nem jönnek, az Istennek se – sem a közkeletű szólás, sem a mélyebb, vallási szólítás értelmében.

Nem szaporodik érdemben a zsinagógákba járók száma (nincs vallási reneszánsz), nem bővül jelentősen az elkötelezett adakozók száma, mely a zsidó közösség államtól való függetlenségét, öntudatát erősíthetné. Az államosított ingatlanokért törvényileg járó járadékból, közösségi jóvátételből, állami támogatásból él javarészt az egész zsidó intézményrendszer (a Mazsihisz saját bevételeit erősíti a turisztika, az EMIH-ét talán a kóser élelmiszerek exportja). És bár a zsidó iskolások száma összességében szerényen emelkedik, és élénkebb a zsidó társadalmi élet, a közösséghez tartozók száma, különösen azoké, akik a vallást gyakorolják és családi szinten is továbbadják gyermekeiknek, nem bővül érdemben.

Kérdés, hogy az intézményalapítási láz – mint a szervezetek működését és jelentőségét bizonyító tényező – helyettesítheti-e a szerves társadalmi építkezést, az identitás-erősödést, a vallási újjáéledést? Vajon ezek az újonnan létrehívott intézmények – melyek gyakran szélesebb közönségre céloznak – vonzóbbá teszik a szervezett zsidó közösséget, hosszútávon bővítik, vagy csupán úgy gyarapítják azt, hogy a hitközségek bővülő munkatársi köre és családjaik válnak elsősorban érdeklődővé, de legalábbis érdekeltté a zsidó közösség fennmaradásában és gyarapodásában.

Mert mindezek az intézmények felülről lefelé épülnek. A két nagy hitközség kihasználja az állami hátszelet, s hogy a kormányzat az antiszemitizmus gyanújától szabadulni próbálva, anyagilag kompenzál. Az EMIH dinamikusabban alkalmazkodik az autoriter rendszer szellemiségéhez, politikájához, mert ideológiailag is testhezállóbb számára a jelenlegi kormányzat, de legalábbis a gesztusokért nagyobb gesztusokat tesz.

Alulról jövő építkezés, valódi civil kezdeményezés, ha akad is itt-ott, eltörpül a nagyok intézményépítése mellett. Így egyszerűen nem lehet látni, hogy egy új intézmény mit szolgál inkább: a két hitközség önlegitimációját, a politikai befolyásnövelést vagy a közösség valódi igényeit.

És mi lesz, ha kialakul a teljes intézményrendszer, és nem lesz több alapítható intézmény?

Az egymással folytatott éles, maszkulin intézményi verseny stimuláló hatást gyakorol a szervezetek önmozgására, nyilvánosság előtti megjelenésére, de valódi társadalmi hatásuk kérdéses.

És akkor még a zsidó civil szféra kiszolgáltatott helyzetéről, magára hagyatottságáról, igazságtalan forráshiányáról nem is beszéltünk.