Parázs a hamu alatt – a miskolci lincselés

 Lincselésbe torkolló munkástüntetések Miskolcon

Az 1946. július 30-án és augusztus elsején a borsodi megyeszékhelyen lezajlott események az 1945 áprilisában, új politikai feltételek között folytatódó, és a holokauszt túlélői ellen irányuló politikai kampány legsúlyosabb epizódjai voltak. Figyelemre méltó tény, hogy az újjáéledő antiszemitizmus jelenségét alaposan elemző Bibó István Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című, 1948 végén a Válasz című folyóiratban közölt terjedelmes tanulmányában egyetlen mondatot szentel csak Miskolcnak, ugyanúgy, mint az azt megelőző, másik tragikus megmozdulásnak, a kunmadarasi pogromnak is. Ennek legfőbb oka, hogy még Bibó sem tudott túllépni azon a korabeli kommunista ideológiából eredő alaptételen, mely az agresszióba torkolló zsidógyűlöletet a „keresztény-úri középosztályhoz” kötötte, és eleve elutasította, hogy az antiszemitizmus a parasztok és munkások között is széles körben népszerű volt. Ez a dogmatikus felfogás egészen az 1989-90-es rendszerváltásig uralkodott a magyar értelmiségi közvéleményben, sőt, ma is tartja magát. Ennek jele, hogy „Zsidókérdés” és magyar társadalom 1938-1956 című tavaly megjelent könyvemnek csak a zsidó sajtóban (így a Szombatban) volt érdemi visszhangja, a „mainstream” értelmiségi orgánumokban nem is reagáltak rá.

Pedig az, ami 1946 nyarán Miskolcon történt, jóval több volt „zsidó ügynél”. Igyekszem röviden összefoglalni a történteket, bár ez távolról sem egyszerű feladat.

A holokauszt Miskolc zsidóságának túlnyomó részét, 1944-es lakosságának mintegy négyötödét pusztította el.

A német megszállás után felállított antiszemita kormányzat, és a vele készségesen együttműködő helyi vezetés a város nem-zsidó lakóit bűnrészessé tette. Részben úgy, hogy a deportáltak lakásaival és vagyontárgyaival „lekenyerezte” őket, de úgy is, hogy a front átvonulása előtt önkéntes jelentkezőket keresett és talált a közelben tartózkodó zsidó munkaszolgálatosok kivégzéséhez.

A front átvonulása után ezt az „eredendő bűnt” használta fel saját céljaira és manipulálta a kommunista párt és a politikai rendőrség. Kezdettől fogva működtette a „kollektív elfojtás” mechanizmusát, ideológiai ködösítéssel, antifasiszta demagógiával élt. Akadályozta a háborús és népellenes bűncselekmények kivizsgálását, tetteseinek felelősségre vonását. Közben uszított a „feketézéssel és spekulációval” vádolt, visszatérő zsidók, a holokauszt túlélői ellen. Olyan szörnyű provokációkkal gerjesztette a feszültséget, mint az 1946. május 2-án rendezett létrástetői „exhumálás”.

Abban, hogy Miskolcon a második világháborúfrontjának átvonulása 1944. december 3-án viszonylag kevés emberi és anyagi áldozattal járt, komoly érdeme volt a miskolci ellenállóknak, a MOKAN-komité fegyvereseinek. Miután a németek elhagyták, a szovjet hadsereg komolyabb harcok nélkül foglalta el a várost. Nyomban ezután a volt ellenállókból, Kecskés Ferenc vezetésével megalakult az államrendőrség politikai osztálya, mely szoros kapcsolatot tartott fenn a Miskolcon regionális központot létesítő szovjet titkosszolgálati kirendeltséggel, az NKDV-vel, melynek főnöke főnöke Glusak őrnagy volt.

A borsodi megyeszékhelyen 1945 tavaszától, ahogy az egész országban, fokozatosan romlott a közellátás. A háborút soha nem látott gazdasági válság követte, a közbiztonság katasztrofálissá vált. Elszabadult az infláció, kiéleződtek a szociális feszültségek, a bérek elértéktelenedtek. A zsidó származású kommunista, Nógrádi Sándor 1945. május elsején beszédet mondott Diósgyőrben az MKP gyűlésén melyről a Szabad Magyarország közölt beszámolót. A párt teljhatalmú megbízottja célzott a feketepiac „vallási hátterére”. Hasonló hangot ütött meg a kommunista lap másik szerzője, Vajda Gábor a május 15-i számban: „A zsidó nagytőkének nincs tér az új társadalomban, de a zsidó proletárt támogatja az új kormányzat.” „A visszatértek gyászoljanak, mint azok a többiek, akiknek a fasizmus elpusztította a hozzátartozóit, de a veszteség nem lesz mentség, ha nem állnak be dolgozni, hanem feketéznek.”

Az 1946. május nyolcadikán a Budapesten, a Teleki téri piacon fellángolt és országszerte visszhangot keltett vérvád eljutott Miskolcra is. A Szabad Magyarország írta meg, hogy nyolc nappal a kunmadarasi pogrom után „dr. Ágoston Pál népügyész elvtárs arra lett figyelmes, hogy egy asszony nagyban magyarázza a járókelőknek, hogy a zsidók összeszedik és megeszik a keresztény gyermekeket”. A helyi lap szerint „az otromba rémhírnek számos hallgatója akadt”. A „notórius rémhírterjesztőket” a kommunista sajtó a „reakció ügynökeinek” bélyegezte, és „osztályalapon” vette fel velük a harcot. A kommunista napilap június 18-i száma tudósított arról, hogy két nemesbüki lakost tartóztattak le „a vérvádmese terjesztése miatt”.

Közben az MKP agitációja 1945 májusától kezdve felhasználta a szociális demagógiába ágyazott antiszemitizmust. A párt plakátjain, lapjaiban közölt karikatúrákon, melyek feketézőket és spekulánsokat ábrázoltak, egyértelműek voltak a zsidó vonások. A közellátási nehézségek főként az egyszerű embereket, a munkásokat sújtották. „A Búza téri piacról hazatérő, gondoktól megviselt vasgyári asszonyokból áradt a panasz. Átkozták az infláció okozóit, szidták annak vámszedőit, a feketézőket, őket okolták azért, hogy a fizetésekből már a legminimálisabb élelemre sem telt”, emlékezett egy kortárs.

A rendőrség ekkor már figyelte a miskolci malmokat, különösen a legnagyobbak egyikét, a Flórián malmot, melynek zsidó tulajdonosa volt, Rejtő Sándor.

„Családja Miskolc gazdasági elitjéhez tartozott. Apja Rothmann Mór nem csupán a malom tulajdonosa volt, de rendelkezett molnáripari és lisztkereskedői engedéllyel, egy lakással és egy házzal Miskolcon, illetve birtokosa volt hat hold szőlőnek a tokaji borvidéken, Tolcsván. A Rothmann családnak még saját gépkocsija is volt. amellyel Rejtő Sándor 1935-ben nagy port kavart, címplapra kerülő balesetet szenvedett. Rejtő (Rottmann) Sándor, a Flórián-malom tulajdonosának fia autójával 100 kilométeres sebességgel nekirohant egy országúti fának. Jungreisz Ernő szintén a család tagja, Rejtő unokatestvére volt. Jungreisz maga is jómódú volt, a háború előtt apjával közösen 600 holdon gazdálkodott a Miskolchoz közeli Ládbesenyőn” – írja Apor Péter Forradalom a hátsó udvarban című könyvében.

Kecskés Ferenc, a rendőrség politikai osztályának vezetője tudta, hogy Rejtő Sándor látja el liszttel a Szabad Magyarországot, a kommunista pártlapot előállító nyomda dolgozóit, és a Flórián malom élelmezi az MKP városi és megyei vezetőit is. Ezek a szállítások, ahogy ezt Balányi Károlyné, a malom könyvelője elmondta nekem, „kivételes jellegűek” voltak. Vagyis Rejtőék, hogy biztonságban legyenek, lekenyerezték a vezető pártmunkásokat, akik elfogadták a juttatást.

1946 júniusában az MKP országos vezetői sorra utaztak le a munkásvárosba, s ott kirohantak a spekulánsok ellen. Gerő Ernő egy beszédében Miskolcon tette fel a szónoki kérdést: „Miért nem kötöttek fel eddig egyetlen nagyfeketézőt sem?” Farkas Mihály, aki azért jött, hogy felmutassa az első forintos érmét, ugyanott jelentette ki: „Aki a forintot rontja, pusztuljon!” Nógrádi Sándor a Szabad Magyarország július 9-i számában már „megelőlegezte” Rákosi nevezetes beszédét a Népkertben: „Aki a forintot alá akarja ásni – s máris lelketlen ügyletekkel kísérleteznek az új pénz rontására – annak lógnia kell!” Ilyen előzmények után látogatott Miskolcra július 21-én Rákosi Mátyás.

Az MKP főtitkárát a város lakosságát meghaladó közönség várta Miskolcon. Az óriási tömeg tíz megyéből érkezett, különvonatokkal. „A gyűlést Budapestről irányított, óriási szervező munkával készítettük elő”. Amikor aztán elérkezett július 21-e, körülbelül 300 000 ember várta Rákosi Mátyást, aki Rajk László belügyminiszter és Szkladán Ágoston, az MKP megyei ­titkára társaságában érkezett meg a gyűlés helyszínére, a miskolci Népkertbe.

Részlet Rákosi népkerti beszédéből: „Hallottuk már szerte az országban, hogy bár a jó pénz még meg sem született, máris vannak, akik spekulálnak vele. A mi véleményünk az, hogy aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára.

(Úgy van, úgy van!)”. Rákosi miskolci látogatása után alakultak meg országszerte az MKP helyi forintvédő bizottságai. A helyi kommunista vezetők július 21-ét követően „elvi döntést” hoztak a forintvédő demonstráció megszervezéséről, de még nem tudták pontosan, hogy ki ellen tüntessenek. Néhány hónappal azelőtt rossz tapasztalatokat szereztek. Az MKP márciusi tüntetései a „koalíció védelmében” több helyen is elfajultak, erőszakba torkolltak. Az akkori „rögtönzött népítéleteket” nem akarták megismételni. Ezért úgy döntöttek, hogy ezúttal irányítják, konkrétan megnevezett ellenség ellen fordítják a proletárok indulatait. A rendőrség már hónapok óta figyelte a Flórián malmot, a tulajdonosait feketézéssel gyanúsította. Ezért logikus volt, hogy a „forintvédő tüntetés” a malmosok ellen irányuljon. Július utolsó hetében a vasgyár sportpályáján a helyi kommunista szervezet gyűlést tartott. Itt Oszip István kommunista főispán és egy Laboda György nevű pártaktivista konkrétan meg is nevezte, kik azok, akik „el akarják rontani az új pénzt”.

Ezek után a politikai rendőrség és a pártvezetés igyekezett bizonyítani a feketézés vádját a malmosok ellen. Steiner Dezső, a Kultúra Rt., vagyis a pártnyomda zsidó származású, kommunista igazgatója csapdába csalta Rejtőt. Előre elkészített, „árdrágító garancialevelet”, akart aláíratni vele liszt szállításáról a pártnyomda számára. De Rejtő gyanút fogott, és széttépte a 4800 forintról szóló „boont”.

Steiner mellett egy másik zsidó származású MKP-tag, a politikai rendőrség helyettes vezetője is belekeveredett az ügybe. Ő Fogarasi Artúr rendőr főhadnagy volt, az augusztus elsejei, második lincselés áldozata. Ő ellenezte a malmosok letartóztatását és internálását, mert tudta, hogy nincs bizonyíték a feketézésre, és észlelte a fokozódó feszültséget. Kecskés Ferenc azonban, aki előzőleg a szovjet titkosszolgálatot is beavatta a terveibe, a helyettese, Fogarasi egyetértése nélkül is „mozgásba hozta a gépezetet”.

Július 29-én a két malmost a miskolci államrendőrség 1856/1946 és 1857/1946 sz. véghatározatával internálta.

Július 30-án reggel aláírás nélküli, terjedelmes cikk jelent meg a Szabad Magyarország című, helyi kommunista lapban, „Az MKP miskolci Forintvédő Bizottsága leleplezte a Flórián-malom forintrontó lisztfeketézését” címmel. Egyidejűleg, kora reggel a diósgyőri vasgyár faliújságjaira a kommunista aktivisták legalább tíz példányban kifüggesztették a „piros levelet”, a tüntetésre szóló felhívást, melyet Dudás Alfréd kommunista aktivista fogalmazott. Ennek hangneme már kifejezetten vérszomjas volt, hiszen „fasiszta gazembereknek” nevezte Rejtőt és Jungreiszet, és előre vetítette a sorsukat is. A felhívásban benne rejtett a lehetőség, hogy a meghirdetett demonstráció lincseléssé fajulhat.

Dudás László, a diósgyőri MKP szervezet titkára ekkor már egy hete szervezte a munkások tüntetését. A demonstráció tervét egyeztette a gyár igazgatóságával, mely július 30-án elengedte a délutáni műszakot. Elkészültek a feliratos táblák is, megszervezték, hogy a kommunista R-gárda tartja fenn a rendet. Délután kettőkor, műszakváltáskor indult el a munkások menete, az előzetes terv szerint. A résztvevők létszámát 5-10 ezer főre becsülték. Bár a magukkal vitt, feliratos táblákon ez nem szerepelt,

nyomban követelték „a Flórián-malom tulajdonosainak, név szerint Rejtő Sándornak és Jungfreisz (!) Ernőnek a felakasztását.

Jeckel Géza százados, a miskolci Huszár-laktanyában berendezett internálótábor parancsnoka időközben egyeztetett Kecskés Ferenccel, a politikai rendőrség vezetőjével, és a két zsidó malmost a Baross-aknában végzendő fizikai munkára jelölte ki, és útnak indította munkahelyükre. Az internáltak déli egy óra tájban indultak el villamoson Diósgyőr felé, egy próbarendőr kíséretében. A vasgyári munkások tömege a miskolci villamos ú.n. Grosz-kitérőjében találkozott a két malmossal, és a társaságukban lévő, harmadik internálttal, egy volt csendőrrel, aki a jelek szerint a politikai rendőrség „beépített embere” volt. Nem ő volt ott az egyetlen. Ismeretlen alakok kisérték a tüntetőket, emlékezett egy résztvevő. aki a tömeg közepén haladt, kezében „Halál a forint ellenségeire!” feliratú táblával. „Hangadók is voltak, akik kívülről kísérték a menetet. Ezeket a huszonnyolc-harminc éves férfiakat senki sem ismerte, nem dolgoztak a vasgyárban, vagy vidékiek voltak, vagy pestiek. Nem voltak elegánsak, de jobban öltöztek, mint mi, és feltűnően izmosak voltak. Rögtön azután, hogy elindultunk, jelszavakat dobtak a tömegbe.

’Piszkos zsidók!’, ’Spekulálnak a zsidók, tönkreteszik a forintot!’, ’Megvédjük az új pénzt!’

, ilyesmiket kiabáltak. Emlékszem, mellettem többen helyeseltek nekik: ’Hallod? Az anyjuk úristenit! Hallod, hogy mit csinálnak a zsidók?’”

A tömeg és az internáltak sorsdöntő találkozásakor, a villamos Grosz-kitérőjében jelen voltak miskolci rendőrség nyomozói. Ez egyértelműen arra utal, hogy a forintvédő demonstráció „nagyjelenetét” jó előre megszervezték, pontosan időzítették.

Lévay Zoltán, a Magyar Szabadság Párt miskolci nemzetgyűlési képviselője 1946. augusztus elsejei parlamenti felszólalásában „előkészített, kifejezetten megszervezett és óramű pontossággal működő akcióról” beszélt. „Amikor (a tömeg) odaért a villamoshoz, a zárt munkásrendből néhány fiatalabb munkás kilépett, odament, és amikor Jungreiszt és Rejtőt meglátta, elordította magát: ’Itt vannak a feketézők!’ A tömegből ezután egy emberként fakadt felkiáltás: ’Meg kell büntetni őket!’ Pontosan nem lehet tudni, hogy mi történt ekkor, tény az, hogy néhány percnyi hangos tüntetés után Jungreiszt és Rejtőt a villamosról leszedték és elkezdték szitkozódva verni.”

A tömeg fokozatosan felismerte, hogy a kommunista vezetésnek nincs kifogása az ellen, hogy a zsidó spekulánsok fölött „ítéljen a nép”, csak nem kívánja vállalni érte a felelősséget. A munkások egyre agresszívebbek lettek. A dühös melósok egyike letépte a hátizsákot Jungreiszről, amit előzőleg egy erre felkészített provokátor, a harmadik internált ráakasztott. Valaki kockacukrot és a narancsot talált benne, és a tömeg közé szórta. Az emberek széttaposták, és erőt vett rajtuk a téboly”, emlékezett egy szemtanú. Asszonyok és suhancok kezdték a lincselést. Az ütlegek hatására Rejtő bőröndje, amit előzőleg a kezébe adtak, kibomlott. Szalámi, ementáli sajt, keksz, kolbász hullott ki belőle. Volt, aki csokoládét és svájci útlevelet is látott.

Jungreisz Ernőt, aki ekkor már az ütések következtében tucatnyi sebből vérzett, az egyik tüntető a nadrágszíjával a nyakánál fogva egy arra haladó stráfkocsi után kötötte.

Ezután a kocsi elindult, és a szerencsétlen fiatalembert mintegy hetven méteren át maga után vonszolta. Egy szemtanú úgy emlékezett, hogy Jungreisz nyaka mintegy fél méteresre nyúlt, az arca elkékült és kidülledt a szeme. Agóniája közben végig ütlegelték. Rejtő sorsa szerencsésebben alakult. A politikai osztály helyszínen maradt, félkarú nyomozója, Boruzs Lajos megmentette az életét, bevitte az az Erzsébet kórházba.

1946. július 30-án a lincselésbe torkolló „forintvédő” tüntetés feloszlásától kezdve Miskolcon felgyorsultak az események. Felszínre törtek az elfojtott, agresszív ösztönök és a lappangó zsidógyűlölet. Mivel a lincselésnél az egyenruhás rendőrök tétlenek maradtak, általános volt a felháborodás, amikor aznap este kiderült, hogy a „népítéletet” megtorlás követi. A vasgyáriak úgy érezték, hogy becsapták őket. Meg voltak győződve arról, hogy a társaik, akiket őrizetbe vettek a lincselésben való részvételük miatt, valójában áldozatok, akiket aljasul „beugrattak”. A munkásszolidaritás gyűlöletet ébresztett a zsidók és a rendőrség ellen.

A rendőrség vezetői, és az MKP vezető funkcionáriusai a július 30-i tüntetés feloszlása után nyomban összeültek, megtárgyalták a kialakult helyzetet. Itt jelentette Fogarasi főhadnagy, hogy távmondat érkezett Tömpe Andrástól, a vidéki rendőrkapitányság politikai osztályának vezetőjétől.

A fővárosból érkezett parancs arra utasította a miskolci rendőrséget, hogy tartóztassák le a lincselés tetteseit, valamint az összes rendőrt és tisztet, akik mulasztást követtek el.

Már aznap este és éjjel előállították a gyanúsítottakat és a Zsolcai kapuhoz, a városi rendőrség központjába vitték őket. Összesen tizenhat lincselőt tartóztattak le, és Fogarasi főhadnagy hallgatta ki őket.

Az indulatokat forrpontig hevítette, amikor elterjedt a hír, hogy a politikai osztályon „a zsidó Fogarasi” gyalázatosan veri és kínozza a fogvatartott munkásokat. A vasgyáriak a hírek hatására úgy érezték: működésbe lépett a „zsidó bosszú”, melynek a rémképét a nyilasok jóval azelőtt a falra festették, hogy Magyarország elvesztette a második világháborút. Az, hogy a lincselések ügyében épp a zsidó rendőrtiszt végzi a kihallgatásokat, tartalommal töltötte meg, aktivizálta ezt az antiszemita sztreotípiát, a hangulat hisztérikussá vált.

Ilyen körülmények között az MKP és a politikai rendőrség vezetői azonnali választásra kényszerültek: engedjenek-e az egyre agresszívabbá váló, hisztérikus tömegnek, vagy pedig szembe- szálljanak vele? A helyzet kulcsa Péter Gábor kezében volt. Ő ugyanis július 30-án este, de másnap reggel már bizonyosan Miskolcon tartózkodott, és egyeztette döntéseit a helyi szovjet parancsnoksággal, illetve az NKDV-kirendeltséggel. Lévay Zoltán miskolci képviselő augusztus elsejei, nemzetgyűlésii felszólalásában azt állította, hogy „a két bekövetkezett gyilkosság utána a diósgyőri munkásság szolidaritást vállalt a gyilkosokkal, és azt követelte, hogy a rendőrség bocsássa szabadon azokat a gyanúsítottakat, akiket Péter Gábor vezérőrnagy úr személyes irányításával a rendőrség őrizetbe vett a gyilkosság közvetlen elkövetése, illetve az abban való részesség, vagy felbujtás miatt.”

Az MKP kiadta a jelszót: „Engedjék szabadon a Miskolcról elhurcolt munkásfoglyokat!”.

Ezután az országos apparátus nyomban hozzáfogott a második tüntetés szervezéséhez. Felhasználták a július 21-i, Miskolcon tartott Rákosi-gyűlés tapasztalatait, és telefonon mozgósították a borsodi üzemek és bányák dolgozóit. Egyes források szerint a különvonatok augusztus elsején reggel Csepelről, sőt, Győrből is hoztak munkásokat.

Nyilvánvaló, hogy a politikai rendőrség emberei ugyanúgy konkrét személyekre uszították rá a feldühödött munkásokat, mint július 30-án, amikor a két „feketézőt” vetették oda prédául. Honnan tudtak a tüntetők Fogarasi Artúr származásáról?

1946. augusztus elsején a miskolci utcákon nem volt rendőr, és a helyszínen lévő Péter Gábor azt is elintézte, hogy a szovjet hadsereg katonái se zavarják a munkások demonstrációját. De a kapitányság előtt álló őrséget nem vonták vissza, az túl feltűnő lett volna. A Zsolcai kapuhoz érkező tömeget így is meggyőzték arról, hogy ugyanúgy, mint július 30-án, az első lincseléskor, most is szabad folyást engedhet a dühének.

A tömeg dühét csillapítani szándékozó, erőtlen szónoklatok hangzottak el, majd megkezdődött a roham. Betörték a rendőrség épületének kapuját, és

elsősorban Fogarasit, „a zsidó rendőrt” keresték, vele akartak végezni.

Megtalálták az épület szenespincéjében, de elfogták, és a karjánál fogva kivezették. Az udvaron vascsővel fejbe ütötték, s amikor földre rogyott, bányászcsákányt vágtak a tarkójába. A karját ugyanezzel a szerszámmal egy stráfkocsihoz szegezték, mely időközben, a nyitott kapun át behajtott a rendőrség udvarára. A kocsi a tömeg őrjöngése közben mintegy hetven métert vonszolta, miközben ütlegelték. Vagyis szinte pontosan úgy halt meg, mint két nappal előtt Jungreisz.

A tüntetőket, miután meglincselték Fogarasit és feldúlták a rendőrkapitányságot, végül egy orosz őrjárat oszlatta szét. Alig fél tucat katona csinált rendet a Zsolcai kapunál: mintha a munkások tudták volna, hogy amikor megjelennek az oroszok, szét kell oszolniuk. Ekkor szedték fel a kövezetről Fogarasit, aki még élt, csak fél óra múlva, az Erzsébet kórházban halt bele a sebeibe.

A rendőrkapitányság elleni roham idején Jeckel Géza, a diósgyőri internálótábor parancsnoka szabadon engedte a foglyait, köztük szép számú volt nyilast. Valószínűleg ezúttal is parancsra cselekedett, ugyanis a második tüntetés szervezőinek érdekében állt, hogy a megmozdulás fasiszta jellegét kidomborítsák.

Fogarasi Artúrt végül díszsortűzzel, kommunista ceremóniával hantolták el.

Az MKP vezetői 1946 augusztusában még koncepciós pert terveztek a kettős lincselés résztvevői ellen, de végül 1947 februárjában, tárgyalás nélkül szabadon engedték őket.

Nógrádi Sándor két évtizeddel később írt, Új történet kezdődött című visszaemlékezéséből kibontakoznak a vádirat körvonalai is.

„Miskolcon és Diósgyőrben már napok óta folyt a suttogó propaganda és a nyílt agitáció az élelmezései korlátozások, a rendőrség és a kommunisták ellen. Ekkorra nem az 1945 novemberi hangulat volt, amikor még békés lefolyású tömegtüntetést lehetett szervezni. Ekkor már spontánul törtek a felszínre a visszafojtott indulatok a hallatlan ínség miatt. Ezt használta ki a reakció. Felszólították a diósgyőri munkásokat, hogy tüntessenek a rendőrség ellen és követeljenek élelmet. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy a reakció hírverőinek sikerült a diósgyőri üzemi pártszervezetet is félrevezetni és rávenni a tüntetés támogatására. A tüntetést megtartották, fasiszta provokátorok vegyültek a tömeg közé, akik demagóg jelszavakat kiáltoztak és véres leszámolást követeltek. Ezen a napon meglincselték Fogarasi kommunista rendőrtisztet, és egy volt feketéző malomtulajdonost. Ezzel köszöntötte a reakció a jó forint megjelenését.”