Nem maradunk csöndben, ha egy náci van az asztalnál

Beszéd a szentendrei Holokauszt-megemlékezésen.

Van egy gyakran idézett mondás, amelyet sokan német mondásként ismernek, mások Hannah Arendtnek, Regina Jacksonnak, vagy más antifasiszta szerzőknek tulajdonítanak. Angolul így hangzik:

“If there’s a Nazi at the table and ten other people sitting there talking to him, you got a table with eleven Nazis.”

Vagyis: „ha van egy náci az asztalnál, és tíz másik ember ott ül, beszélget vele, szó nélkül elfogadja a jelenlétét, akkor annál az asztalnál nem egy náci ül, hanem tizenegy.”

Nem az idézet pontos eredete a legfontosabb, hanem az igazsága. A holokauszt és a második világháború egyik legsúlyosabb tanulsága sűrűsödik benne: a gyűlölet nemcsak attól erősödhet meg, aki kimondja, hanem attól is, aki hallgatólagosan helyet ad neki.

Ha valaki származása, vallása, hovatartozása miatt támad egy másik embert, és mi ehhez semmit sem szólunk, akkor nem maradunk kívül az eseményen. A hallgatás ilyenkor nem semlegesség. A hallgatás ilyenkor asszisztálás. A csendes jelenlét legitimálja azt, amit el kellene utasítanunk.

Ezért a náci, antiszemita, rasszista, kirekesztő beszéddel szemben nincs kényelmes semlegesség. Vagy megállítjuk, vagy helyet adunk neki. Vagy nemet mondunk rá, vagy részei leszünk annak az asztaltársaságnak, amelyben a gyűlölet természetessé válhat.

Ma, amikor a szentendrei holokauszt áldozataira emlékezünk, ezt nagyon fontos kimondani.

Tudjuk, hogy vannak jó és rossz események is. Korunkra jellemző, hogy a rossz események gyakran nagyobb visszhangot kapnak. Jó esemény, nagyszerű és tiszteletreméltó döntés, hogy Szentendre városa — szeretett otthonunk — díszpolgári címet adományoz Krasznahorkai Lászlónak, a Nobel-díjjal elismert kiváló magyar írónak.

Rossz esemény, hogy mindez a sajtóban főleg azért kapott különös hangsúlyt, mert egy szélsőjobboldali önkormányzati képviselő az író zsidó származását kifogásolva, valamint egyik interjújából kiragadott mondatokkal próbált gyűlöletet kelteni. Kár, hogy az illető nem mélyedt el jobban az író életművében, sokmindent megértett volna a reménytelenségről, a gyűlöletről és a tudatlanságról, de persze könyveket olvasni, gondolkodni róluk, esetleg írni sokkal nehezebb, mint egy kiadósat zsidózni.

Itt és most szeretnénk világosan kimondani: nem maradunk csöndben, ha egy náci van az asztalnál. Nem tekintjük természetesnek a gyűlöletbeszédet. Nem fogadjuk el, hogy bárkit származása, vallása, hovatartozása miatt támadjanak.

Ugyanakkor azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy az eljövendő korok nem erre a gyűlöletre fognak emlékezni. Krasznahorkai Lászlóra és Szentendrére szeretettel és büszkeséggel fognak emlékezni, mert hosszú távon az számít, hogy kik azok, akik építenek, hozzáadnak, alkotnak, szeretnek.

Egy közösség civilizáltságát az mutatja meg, hogyan bánik a nőkkel, a gyerekekkel, az idősekkel, a betegekkel, a kiszolgáltatottakkal, a másmilyenekkel — a közösségünk értékét az mutatja, hogy hogyan bánunk egymással.

Egy közösség ellenálló-képességét pedig az mutatja meg, hogy képes-e felismerni, kezelni és – ha nincs más megoldás, mert van, hogy nincs más megoldás –: elhatárolódni a butaságtól, a haragtól és a gyűlölettől.

Bízom benne, hogy Szentendre tanult az elmúlt korokból, a rengeteg áldozatból, amelyet elődeink hoztak. Bízom benne, hogy Szentendre civilizált és ellenálló közösség lett. És bízom benne, hogy ma, amikor emlékezünk, nemcsak a halottak előtt hajtunk fejet, hanem az élők felelősségét is vállaljuk.

Szentendre, 2026. május 24.

A szerző költő, író, méhész és szentendrei polgár