A terrorpropaganda és a mártírkultusz ellen

Beszéd a Herzl Tivadar téren, augusztus 21-én.

Köszönetnyilvánítás

Szívből köszönöm minden barátnak, ismerősnek és támogatónak, aki eljött, hogy jelenlétével erősítette közös kiállásunkat. Ugyanilyen hálás vagyok azoknak, akik személyesen nem tudtak velünk lenni, de szervezéssel vagy bármilyen más módon segítettek bennünket.

Külön köszönöm Maya Kadosh nagykövet asszonynak és Izrael Állam Nagykövetségének a támogatást. Hálás vagyok a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH), Az Élet Menete Alapítvány, valamint a TEV, a Kol Israel, a Szombat és a Neokohn magazin támogatásáért.

Külön megtiszteltetést és fontos megerősítést jelentett számunkra prof. dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke, valamint Mester Tamás, a BZSH elnöke és a Mazsihisz alelnöke személyes jelenléte. Köszönöm, hogy velünk voltak!

Köszönöm a sajtó jelenlévő képviselőinek, az újságíróknak és fotóriportereknek is, hogy munkájukkal hírt adnak a rendezvényről.

Kedves barátaim, tisztelt jelenlévők!

Keserűen jelképes helyzet

Eredetileg a Vámház körúton, a másik demonstráció közelében szerettünk volna tiltakozni. A rendőrség azonban közölte, hogy ott nem tudja garantálni a résztvevők biztonságát. Így kerültünk a Dohány utcai zsinagóga elé, a Herzl Tivadar nevét viselő térre.

Van ebben valami keserűen jelképes.

Budapest szívében megtartható egy demonstráció, amely „dicsőséget” hirdet a dzsihád mártírjainak, különbségtétel nélkül követel szabadságot minden palesztin fogolynak, köztük terrortámadások elkövetőinek is, központi alakjává pedig a Hamasz egyik ezredesét teszi. Akik ez ellen békésen tiltakoznak, azokat távolabb küldik, mert a biztonságuk nem garantálható.

Különös „zéró tolerancia” ez. Mintha a zéró nem a toleranciára, hanem az állami elszántságra vonatkozna.

Az állam nem ott erős, ahol a jogosan tiltakozó polgárait zavarja arrébb, hanem ott, ahol a fenyegetést szorítja korlátok közé.

A terror dicsőítése nem vélemény

Aki a palesztin civilek szenvedése láttán felemeli a szavát, tárgyalásokat és békét követel, annak ehhez vitathatatlan joga van. Akkor is, ha világképét korrupt politikusok, hitelüket vesztett nemzetközi intézmények, elfogult híradások, a közösségi médiában terjedő hazugságok, valamint a mindent elárasztó Izrael-ellenes és antiszemita propaganda formálta, és ezért a palesztinok minden szenvedéséért kizárólag Izraelt teszi felelőssé.

Ezzel lehet vitatkozni, de ez önmagában még nem a terror támogatása. A tévedéshez, még a súlyos tévedéshez is, mindenkinek joga van. A terror dicsőítéséhez nincs.

Ott azonban ezt hirdetik: „Dicsőség a mártíroknak! Szabadság a foglyoknak!” Abban az ideológiai és politikai közegben, amely mártírként ünnepli a fegyveres terroristát és az öngyilkos merénylőt, ezek nem ártatlan jelszavak.

A bűn és a hősiesség közötti határ eltörlésével a fogalmak tudatos kiforgatását szolgálják; a gyilkost hőssé, a terroristát példaképpé avatják.

A fehér köpeny nem ártatlansági bizonyítvány

A rendezvényük központi alakja, Hussam Abu Safiya valóban orvos és kórházigazgató volt. Ez azonban nem a teljes életrajza.

A Hamasz katonai szárnya, az al-Kasszám Brigádok, valamint palesztin sajtóforrások is ezredesként hivatkoztak rá. Egy 2016-os fényképen Hamasz-egyenruhában, magas rangú tisztek között látható.

Abu Safiya magas rangú Hamasz-tagként a Kamal Adwan Kórház erőforrásait a terrorszervezet katonai tevékenységének szolgálatába állította. Az izraeli Legfelsőbb Bíróság a hírszerzési anyagok megvizsgálása után fenntartotta fogva tartását és elutasította szabadon bocsátási kérelmét.

Vagyis nem egy „üldözött orvosról” van szó, aki csupán betegeket gyógyított. A fehér köpeny nem ártatlansági bizonyítvány, a kórházigazgatói cím pedig nem teszi semmissé sem a Hamasz kötelékében viselt rangját, sem az abból fakadó felelősségét.

Kórház és terror

Ha már a gázai kórházakról beszélünk, idézzük fel azt is, mi történt az övezet egyik legnagyobb egészségügyi intézményében, a Sifa Kórházban.

A tizenkilenc éves Noa Marcianót 2023. október 7-én élve hurcolták el Nahal Ozból. November 9-én, már több mint egy hónapja a Hamasz fogságában volt, amikor egy izraeli légicsapás megölte fogvatartóját, őt pedig megsebesítette.

A kórbonctani vizsgálat szerint sérülése nem volt életveszélyes. A Sifa Kórházba vitték, ahol nem megmentették, hanem meggyilkolták. Édesapja, Avi Marciano későbbi beszámolója szerint a kórház egyik orvosa levegőt fecskendezett Noa vénájába. A Hamasz által közzétett propagandafelvétel Telegramon jutott el az apjához: Noa még az életéért könyörgött rajta, a végén azonban már holtan volt látható.

Emily Damarit a kezén és a lábán is meglőtték, majd a Sifa Kórházba vitték. Az operáló orvos így mutatkozott be: „Dr. Hamasz.”

A lövések következtében Emily két ujját elveszítette; a műtét során kezének idegeit és két épen maradt ujját egymáshoz varrták, lábsebét pedig nyitva hagyták. Ezután hónapokra visszavitték a gázai alagutakba, ahol megfelelő orvosi ellátás nélkül tartották. Sebe elfertőződött és négy hónapon át nem gyógyult, a szakszerűtlen beavatkozások pedig szüntelen, kínzó fájdalmat okoztak.

Mia Schemet egy állatorvos operálta meg. Magának kellett kötöznie szétlőtt karját és kitalálnia a rehabilitációs gyakorlatokat, hogy ne bénuljon le. A műtét másnapján már Hamasz-propagandavideóban kellett azt mondania, hogy jól van és megfelelően gondoskodnak róla.

Eliya Cohen testéből érzéstelenítés nélkül távolították el a lövedékeket. Más túszokat éheztettek, megvertek, láncon tartottak és megerőszakoltak.

Ezek nem véletlen hibák, hanem annak a következményei, hogy a Hamasz eltörölte a határt kórház és katonai infrastruktúra, orvoslás és terror között.

A Sifa Kórház biztonsági felvételein fegyveres terroristák visznek túszokat az épületbe. A kórház alatt katonai alagutat, az intézményben fegyvereket és felszerelést tároltak. A Hamasz polgári intézményekben rejtett el fegyvereket, tartott fogva túszokat és fedezte katonai tevékenységét.

Nem azt állítom, hogy minden gázai orvos terrorista. Azt állítom, hogy a Hamasz a fehér köpenyt, az iskolaépületet, a mentőautót, a segélyszállítmányt és a kamerát egyaránt a hadviselés szolgálatába állítja.

Világosan látszik, miként használja fel a Hamasz saját lakosságát: életükben tudatosan veszélybe sodorja és emberi pajzsként kezeli őket, halálukban „mártírokká” emeli, tragédiájukból pedig a nyugati sajtó készséges közreműködésével propagandaanyagot gyárt.

A Hamasz rendszere és ideológiája

2007 óta a Hamasz nem egyszerűen kormányozta, hanem uralta Gázát. A közigazgatástól a rendőrségen és az oktatáson át a társadalmi intézményekig az élet szinte minden területét az ellenőrzése alá vonta. Eltörölte a politikai pluralizmust, könyörtelenül leszámolt riválisaival, miközben az UNRWA tevékeny segédletével egész nemzedékeket nevelt a fegyveres harc és a mártírhalál kultuszára.

A nyugati politika, média és akadémiai világ újra és újra azt a hibát követi el, hogy önmaga tükörképét keresi a Hamaszban. Abból indul ki, hogy a konfliktus minden szereplője végső soron ugyanazt akarja: biztonságot, jólétet és kölcsönös engedményeken alapuló rendezést, az erőszakot pedig csupán a nyomásgyakorlás eszközének tekinti.

Ez kényelmes feltevés, csak éppen figyelmen kívül hagyja a Hamasz saját ideológiáját és nyíltan hirdetett céljait.

A béke nem egyoldalú műfaj. Nem elég, ha az egyik fél megegyezést keres; a másiknak is el kell fogadnia a kölcsönös létezés jogát.

A Hamasz 2017-es dokumentuma nem ismeri el Izrael létjogosultságát, a fegyveres „ellenállást” pedig stratégiai választásnak tekinti. Nem más határokat követel, hanem a zsidó önrendelkezést utasítja el: „From the river to the sea”, a Jordán folyótól a Földközi-tengerig.

Izrael békét kötött Egyiptommal és Jordániával, az Ábrahám-megállapodások pedig további arab államokkal teremtették meg a kapcsolatok rendezésének és az együttműködésnek az alapjait. Kompromisszum azonban csak ott lehetséges, ahol mindkét fél valódi, tartós békére törekszik.

A tűzszünet nem béke, ha az egyik fél csupán időnyerésre, újrafegyverkezésre és a következő háború előkészítésére használja.

A Hamasz nem felszabadította a palesztinokat, hanem túszul ejtette őket. Szenvedésüket egy vallási és totalitárius program üzemanyagává tette.

A szabadság törékeny vívmány

Az iszlamizmus és a szabad, pluralista társadalom közötti törésvonal nem a muszlimok és a nem muszlimok között húzódik. A valódi választóvonal két politikai felfogás között húzódik. Az egyik az egyenlő állampolgárságra, a vallás- és lelkiismereti szabadságra, a nők egyenjogúságára és a világi jogrend elsőbbségére épül. A másik egyetlen, kizárólagosnak hirdetett vallási igazságot akar kényszerrel mindenkire ráerőltetni.

A szabadság nem Európa örökre biztosított alapállapota, hanem törékeny civilizációs vívmány. Minden nemzedéknek újra meg kell védenie, különben éppen olyan könnyen elveszíti, amilyen természetességgel korábban adottnak tekintette.

A terror normalizálása nem a fegyvereknél, hanem a szavaknál kezdődik. Először azt mondják: ez csak egy jelszó. Aztán az erőszakból „érthető reakció”, a gyilkosból „ellenálló”, a túszejtőből „szabadságharcos” lesz. Végül már nem az elkövetőt kérdezik, miért támadt, hanem az áldozatot, mivel „provokálta ki” a saját sorsát.

Nyugat-Európa számos városában már jól felismerhető ez a folyamat. A fenyegetést rendszerint a zsidók érzik meg először: ők tanulják meg leghamarabb, mely utcákat, rendezvényeket vagy egyetemeket tanácsos elkerülniük. A megfélemlítés köre azonban szükségszerűen tágul, mert az iszlamizmus nem csupán egyetlen közösséggel áll szemben, hanem mindenkivel, aki nem hajlandó elfogadni kizárólagos uralmát. Sorra kerülnek a diktátumait elutasító muszlimok, az egyenjogúságukhoz ragaszkodó nők, a keresztények, a kisebbségek, a tanárok, az újságírók és végül mindazok, akik szabadon akarnak gondolkodni, beszélni és élni.

A zsidók ezért gyakran az első célpontok, de sohasem az utolsók. Biztonságuk nem valamiféle elkülönült „zsidó ügy”, hanem a szabad társadalom állapotának egyik legérzékenyebb jelzője. Ahol a zsidóknak már azt kell mérlegelniük, mely utcákon járhatnak biztonságban, ott nem csupán a zsidó szabadság került veszélybe. Ott maga a szabadság kezdett meghátrálni.

Miért állunk itt

Mi itt nem egy nép és nem is egy vallás ellen tiltakozunk.

Egy totalitárius ideológiával állunk szemben, amely zsidókat gyilkol, palesztinokat nyom el, gyermekeket a mártírhalál kultuszában nevel fel, majd saját áldozatainak szenvedését propagandafegyverként használja fel.

Azért emeljük fel a hangunkat, mert élni akarunk: szabadon és biztonságban.

Békét akarunk, de nem azt a hamis „békét”, amely Izraeltől fegyverletételt, a diaszpóra zsidó közösségeitől pedig hallgatást és az önvédelem feladását követeli, miközben a másik oldal tovább fenyeget, és már a következő célpontját keresi.

A védtelenség nem béke.

A magyar zsidók nem megtűrt vendégek a saját hazájukban. Nem ideiglenesen tartózkodunk itt, az állam védelme pedig nem kegy, amelyet a politikai széljárás vagy a hatóságok pillanatnyi elszántsága szerint osztanak.

Magyar állampolgárok vagyunk.

Jogunk van kipát vagy Dávid-csillagot viselni anélkül, hogy közben a menekülési útvonalat keresnénk. Jogunk van izraeli zászlóval megjelenni anélkül, hogy emiatt bárki „legitim” célpontnak tekintene bennünket.

Jogunk van elvárni, hogy az állam ne a terroristákat dicsőítő rendezvény zavartalanságát tekintse elsődlegesnek, hanem a törvényes rend és a megfenyegetett polgárok védelmét.

Itthon vagyunk

Mi nem fenyegetünk senkit, de hallgatni sem fogunk. Nem engedjük, hogy a terror áldozatait kitöröljék a közös emlékezetből, gyilkosaikat pedig hősként, mártírként és követendő példaként ünnepeljék.

A Budapesten született Herzl Tivadar egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a zsidó népnek nem mások együttérzésére, hanem politikai önrendelkezésre és az önvédelem képességére is szüksége van.

Ma az ő nevét viselő téren ugyanezt az elemi jogot védjük: a zsidó nép jogát ahhoz, hogy maga dönthessen a sorsáról és megvédhesse az életét.

Nem azért állunk Izrael mellett, mert hibátlannak vagy tévedhetetlennek tartjuk. Izrael kormányát és katonai döntéseit lehet bírálni, egy demokráciában kell is. A kritikának azonban tényeken kell alapulnia. A gyilkosok felmentése és az áldozatok hibáztatása nem kritika.

A szavak nem írják át a valóságot: a túszejtő nem válhat szabadságharcossá, a terrorista mártírrá, a Hamasz ezredese pedig ártatlan orvossá.

Nem fogadjuk el, hogy a terroristák dicsőítői zavartalanul birtokba vehessék a köztereket, miközben a zsidó közösségnek azt tanácsolják: húzódjon távolabb, ott könnyebb megvédeni.

Nem húzódunk félre.
Itthon vagyunk.

Kiállunk közösségünkért, Izrael létezéshez és önvédelemhez fűződő jogáért, valamint azért, hogy minden magyar állampolgár szabadon és félelem nélkül élhessen a saját hazájában.

Zárszó

A terrorpropaganda nem békevágy.

A mártírkultusz nem emberi jogi kiállás.

A terroristák dicsőítése nem ártatlan vélemény.

Budapest nem lesz a Hamasz európai PR-színpada. Ha ismét megpróbálják azzá tenni, a magyar államnak kell elsőként, következetesen és minden törvényes eszközzel fellépnie.

Mi pedig minden alkalommal itt leszünk, hogy ezt számon kérjük.

Nyíltan, büszkén, emelt fővel.