Budapest végnapjai – Kémek, nácik, embermentők és ellenállók, 1940–1945

A kötetet, amelyből részletet közlünk az alábbiakban, Bus András fordította, és a Helikon Kiadónál jelent meg.

Lichtenstein Róbert mélyen aludt, amikor elkezdődött az üvöltözés. A tizenhárom éves fiú cserkésztáborban volt a barátaival vidéken – noha a 311. Vörösmarty Cserkészcsapatot a zsidótörvények miatt kizárták a Magyar Cserkészszövetségből, a tagok továbbra is minden héten találkoztak Budán, a Frankel Leó úti zsinagógában, és szervezték a kirándulásokat, többnapos túrákat. A fiúkat most azzal ébresztették teljesen váratlanul, hogy fussanak, mert jönnek a csendőrök. Ez a szó önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy félelmet ébresszen: a csendőrség gyakran brutális eszközökhöz folyamodó rendfenntartó szerv volt Magyarországon. Robiék gyorsan felöltöztek és szétszóródtak. Valójában azonban nem jöttek a csendőrök. A riasztás menekülési gyakorlat volt – azt tesztelték és fejlesztették vele, hogy mennyire képesek nyomás alatt teljesíteni a cserkészek. A vezetőik még arról is megbizonyosodtak, hogy a közvetlen környezetük elég nehéz terep-e, nehogy egyszerű legyen eliszkolni a fiúknak.

Magyarországon egyelőre nyugalom honolt. De rosszabb idők közelegtek – és a cserkészismeretek segítségével könnyebben át lehetett vészelni őket. Robi és a barátai megtanultak morzekóddal kommunikálni, terepen mozogni és tájékozódni, és a megfigyelőképességüket is trenírozták memóriajátékokkal. A csapatparancsnok ilyenkor tárgyakat helyezett egy asztalra, majd a fiúk kaptak egy kis időt, hogy megjegyezzék, mit látnak, és mi hol van. Ezután a tárgyakat letakarták, a cserkészeknek pedig le kellett írniuk őket, és meg kellett mondaniuk a pontos elhelyezkedésüket. A vidéki túrák egyre nehezebbé váltak: Robiék megtanultak nehéz terepen átkelni, kevés élelemmel és vízzel boldogulni, nehéz hátizsákot cipelni. Némelyik cserkészvezető beszélt az antifasiszta ellenálláshoz való csatlakozásról is. „Ilyesmi eszetekbe se jusson – mondta az egyikük, aki ismert egy minisztériumi tisztviselőt. – Az egész csapatotokkal együtt letartóztatnának.”

A Lichtenstein család kényelmes életet élt Újlipótvárosban, a Váci út 18. szám alatt. Robi az édesapjával, Fülöppel, az édesanyjával, Erzsébettel, a nagymamájával, Katalinnal és a húgával, Zsuzsával élt egy barátságos, központi fűtéses lakásban, és tartozott a háztartáshoz egy cselédlány is. Szüleinek üzlete volt nem messze, a Váci út 10.-ben, ahol méterárut és divatcikkeket árultak, anyja pedig még egy kis szabóságot is vezetett. A család minden évben nyaralt fenn a Római-parton vagy a Balatonnál. Amikor nagymamája heti egyszer vásárolni ment a közeli Ferdinánd téren működő piacra, általában a kis Robi is vele tartott. A fiú szenvedélyesen szeretett olvasni, mindenféle könyvet falt Iszaak Babel Lovashadseregétől a krimikig, és az igen jó hírű Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt, amely akkor még a Markó utcában működött. Ez volt az egyik utolsó iskola, ahol tanulhattak zsidó gyerekek, habár csak szegregáltan, az úgynevezett „B” osztályokban – az órákon kívül viszont nem választották külön őket a többiektől, és gyakran a tanáraik is ugyanazok voltak. Tízéves kora óta szombatonként Lichtenstein Robi a szülei üzletében dolgozott. Szeretett a vásárlókkal foglalkozni, és a vevők is szerették, hogy a fürge észjárású, barátságos kisfiú szolgálja ki őket.

A gyerek apja a háború első éveit nagyrészt munkaszolgálaton töltötte, de őt szerencsére nem a keleti frontra küldték, hanem Budapest mellé, Gödöllőre, és hazajárhatott látogatóba. A fiának mindenesetre hamar fel kellett nőnie, és magára kellett vállalnia a bolt vezetésével kapcsolatos feladatok jelentős részét, ugyanis jobb üzleti érzékkel rendelkezett, mint az édesanyja. Mivel hamarosan ő egyezkedett a nagykereskedőkkel és a beszállítókkal, sokszor kimaradt az iskolából, de nem átlagos idők jártak, és létfontosságú volt, hogy a családi vállalkozás zökkenőmentesen működjön. A fiú alkudta ki a beszerzési árat, és ő határozta meg azt is, mennyibe kerül majd a boltban az áru, ami nagy felelősség volt, de Robi kiválóan helytállt. Az iskolában nagy ügy lett a hiányzásaiból, de mindig is az engedetlen, lázadó gyerekek közé tartozott, és gyakran megszegte a szabályokat. Az ezután következő időszakban ezek a tulajdonságai mentették meg az életét, ahogy a húgáét is.

(…)

Október második felére úgy tűnt, hogy Lichtenstein Robit elhagyta a szerencséje. Néhány nappal a nyilas hatalomátvétel után hajnali ötkor csendőrök, rendőrök és pártszolgálatosok rohanták le a Kresz Géza utcai csillagos házat, ahol a fiú családja élt, és gyülekezőt rendeltek el minden 16 és 60 év közötti zsidó férfinak, majd felszólították őket, hogy egy óra múlva legyenek indulásra készek, és hozzanak magukkal ennivalót. Az elhurcoltakat munkaszolgálatos századokba akarták szervezni, hogy aztán árkot ássanak és erődítési munkákat végezzenek Dél-Budapesten, amerre az oroszok tartottak. Robit a város északi részén álló újpesti stadionba vitték a Lichtenstein család barátjával és szomszédjával, Schwarz Artúrral együtt. A hatóságoknak jó erőben lévő, egészséges, fizikai munkára alkalmas férfiak kellettek – ehhez képest Robi még mindig csak tizennégy éves volt, Schwarz Artúr pedig idős és sánta. A támadókat azonban ez nem érdekelte. Robiék zsidók voltak, és férfiak, a többi nem számított.

A csendőrök és a nyilasok barbár módon bántak a foglyaikkal. Elszabadult a pokol, és a fővárosban is megismétlődtek a nyár eleji vidéki deportálásokat kísérő kegyetlenségek: az őrök lövöldöztek, üvöltöztek és ütlegelték az embereket. Egyúttal viszont kaotikus is volt a helyzet az újpesti stadionban, ami a rabok malmára hajtotta a vizet. Robi és Artúr egymás mellett ültek, miközben leszállt az éj. Az idős szomszéd azt mondta a fiúnak, hogy várja ki a megfelelő pillanatot, aztán fusson, ahogy csak tud. Robi készenlétben is állt, amíg valami el nem terelte az őrök figyelmét, amikor pedig elfordították a fejüket, elköszönt Artúrtól, és nekiiramodott. Úgy rohant, mint még soha életében, és sikerült is kijutnia – majd annak ellenére, hogy a stadion gyalog több mint egy órára volt a Kresz Géza utcai csillagos háztól, és addigra már éjszaka lett, vagyis rég érvénybe lépett a kijárási tilalom, valahogyan hazakeveredett a családjához is. Mindenkinek könnybe lábadt a szeme a megkönnyebbüléstől, amikor bekopogott az ajtón. Másnap ráadásul csodával határos módon Schwarz Artúr is hazatért – elengedték a rossz lába miatt.

Nem sokkal a nyilas hatalomátvételt követően Lichtensteinéknek ismét költözni kellett: ezúttal a Palatinus-házakba vezényelték át őket. Ez a több épületből álló komplexum a Duna-part és a Pozsonyi út között húzódott, és ahhoz a nemzetközi gettónak nevezett környékhez tartozott, ahol számos társasház élvezte a svédek, a svájciak, a spanyolok és más semleges felek védelmét. Új lakóhelyén a család sokkal rosszabb körülmények között élt, mint az előző csillagos házban – heten zsúfolódtak össze egy két méter széles kis szobában, ugyanis időközben Robi apja a munkaszolgálatból megszökve hazajutott Budapestre, és meg kellett osztaniuk kevéske helyüket Schwarz Artúrral és a feleségével is. Lichtensteinék minden költözésükkel szegényebbek lettek: saját otthonukból a csillagos házba kerültek, majd ebbe az egyetlen szobába. Világuk folyamatosan szűkült – vagyis inkább folyamatosan szűkítették körülöttük. Az első háborús évek ügyes-bajos dolgai – Robi és Zsuzsa iskolai eredményei, a családi vállalkozások teljesítménye, a balatoni utak és a szombat esti éttermi vacsorák – most már egészen álomszerűnek tűntek; mintha egy másik életben történtek volna.

Addigra egyedül az számított, hogy legyen ennivaló – és Lichtenstein Robi feladata lett, hogy megszerezze. A fiúnak megvolt a magához való esze, és ismerte a kockázatokat: sokat csiszoltak az ösztönein mind a vidéki cserkésztáborok, ahol a vezetőik „Csendőrök!” kiáltással ébresztették őket az éjszaka közepén, mind a lebombázott épületek tetején töltött órák. Most a Váci útra kellett visszajutnia, ahol a háború elején élt a család. A 8-as szám alatt lakott egy keresztény házaspár, Szilágyiék, akik törzsvásárlók voltak Lichtensteinék boltjában, és gyermektelenek lévén mindig örültek, hogy a kis Robi szolgálja ki őket. A fiú apja most kivágott néhány szemet egy aranyláncból, amely maréknyi másik ékszerrel együtt a család birtokában maradt, és átadta Robinak, hogy cserélje el egy darab szalonnára Szilágyival. Lichtensteinéket dilemma elé állította, hogy áprilisban a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk az ékszereiket és az értéktárgyaikat. Ha semmiről nem mondanak le, azzal felhívják magukra a figyelmet, mert bár nem voltak különösebben gazdagok, szegénynek sem lehetett nevezni őket – ha viszont mindent leadnak, nem marad alkualapjuk ebben az egyre vészterhesebb időszakban. Április 27-én Lichtenstein Fülöp végül annyi holmitól vált meg pecséttel hitelesített hivatalos bizonylat ellenében, amennyiről úgy remélte, hogy elegendő lesz: egy aranygyűrűtől, egy aranyórától, egy pár aranyfoglalatos igazgyöngy fülbevalótól, hat kicsi, három-öt grammos aranydarabtól és még néhány tárgytól. Közben viszont a fiával elrejtettek egy doboznyi értéket a házuk pincéjében – és a háború végén vissza is szerezték a csomagot.

Robinak negyedórát kellett nyílegyenesen gyalogolni a Katona József utcán a Váci útig, és minden egyes lépés veszéllyel fenyegetett. Mint minden zsidó, ő is csak a kijelölt órákban tartózkodhatott odakint, ráadásul most úgy merészkedett ki, hogy nem volt ott a sárga csillag sem a kabátján. Ezzel rendkívül nagy kockázatot vállalt – ha megállítja egy nyilas járőrcsapat, és rájönnek, hogy zsidó, akár az is megtörténhetett volna, hogy ott helyben agyonlövik, vagy beviszik a Szent István körúti nyilasházba. És leselkedett rá egy másik veszély is: a Váci út 8. házmestere nyilas párttag volt. Robi egy iskolába járt a fiával, és már akkor is tartott tőle az egész család, amikor a közelben laktak, mostanra viszont a házfelügyelők még nagyobb hatalmat kaptak, és egyenesen úgy viselkedtek, mintha az államigazgatáshoz tartoznának. A fiú olyan gyorsan haladt végig a Katona József utcán, ahogy csak tudott. A korábban egyeztetett terv szerint egy kis kioszk előtt kellett találkoznia Szilágyival a Váci út sarkán. A férfi ott is volt, és nyélbe tudták ütni a csereügyletet, Lichtenstein Robi pedig hazajutott a szalonnával – sőt később meg is ismételte az utat.