Tamás Gáspár Miklós (1948) filozófus, publicista, a hazai szellemi élet sajátos alakja, aki hosszú ideig az SZDSZ-ben politikai pályát is magáénak mondhatott, ám ideológia-politikai útkeresése és a magyar valóság változása továbblendítette ennél. Újabban a magyar baloldali rendszerkritika egyik kimagasló képviselőjévé vált, ezért is beszélgettünk vele az úgynevezett antiglobalizációs mozgalmak krédójáról. 

“Nem gondolnám, hogy Európa alszik. Viszont hangsúlyozni kell, hogy a CIA jelentés, amely az iráni nukleáris fenyegetést minimalizálja, valójában egyáltalán nem ad okot megnyugvásra. A veszély épp akkora, mint volt. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA), főként annak vezetője, Mohamed el Baradei, viszont az iráni akta lezárására készül.
 

Érdekel a misztika. Három éven át Londonban éltem, ott tanultam
kabbalát. A szöveg, a nyelv lenyűgözött. A Zóhár, a Merkaba misztika.
Rengeteg inspirációt merítettem belőle. Az álomversek pedig valóban az
álmok és a versek rendkívüli hasonlóságán alapultak. Életünk
egyharmadát átalusszuk, de az életünk akkor is zajlik.
 
 

Pénteken este mutatják be Budapesten azt az antiszemita propagandafilmet, amely az európai zsidóság kiírtására tett kísérlet egyik legfontosabb ideológia alapját jelentette a náci Németországban. A jegytulajdonosokat SMS-ben tájékoztatták a titkos találkozó helyszínéről, hogy a „zsidók ne tudják megfúrni a vetítést”.

Torzításoktól és valótlan állításoktól hemzsegő írás jelent meg a Magyar Nemzet június 7-i számában. „Botrányos terv a zsidók kárpótlására” – ordít a cím az első oldalon, s a hangulatkeltő illetve valótlan állítások mindjárt a kétmondatos bevezetőben elkezdődnek. „Külföldre juttatnák a magyar adófizetők pénzéből a kormány által felajánlott legújabb holokauszt-kárpótlás nagy részét” – indul az írás.
 
 

Egyházi támogatás a náci propagandafilmnek Forrás: Hetek Online 2008. július 3. Pénteken este mutatják be Budapesten azt az antiszemita propagandafilmet, amely az európai zsidóság kiírtására tett kísérlet egyik legfontosabb ideológia alapját jelentette a náci Németországban. A jegytulajdonosokat … Tovább »

Örülhetünk, hogy a trianoni békeszerződés megszabadította Magyarországot a nemzeti kisebbségeitől, azaz újabb etnikai feszültséggócoktól. Történt pedig mindez abban a korban, amikor minden nép a saját államát a demográfiailag saját maga által lakott területekből akarta létrehozni.
 

Az Anschluss után az antiszemita magyar politikusok az antiszemita német politikusok kedvében (és széles magyar tömegek kedvében) is akartak járni és a Képviselőház elé terjesztették a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatot. Önálló magyar lépésről volt szó, 1938-ig a Harmadik Birodalom a zsidókérdésben nem próbált meg nyomást gyakorolni Magyarországra.

A félkörívben álló magyar történelmi személyiségek lábához is felkuporogtak a nézők-hallgatók vasárnap a Budapesti Búcsú alkalmával megrendezett ingyenes koncerten, ahol este fél héttől a Fesztiválzenekar, Fischer Iván vezényletével a – jó szokássá érlelt – papírszékes mulatságot szolgáltatta a még vakítóan erős napsütésben.

„Magyarország sajátos módon annyira félti demokráciáját, hogy megenged olyan antidemokratikus tevékenységet is, amelyet ősi demokráciák, mint Anglia, betiltanak, és közben nem félnek, hogy elvesztik demokratikus jellegüket. Sok magyar az alkotmányból a szólásszabadságot emeli ki, mint a legszentebb jogot mind között” – fogalmazott Tomi Lapid, Izrael volt miniszterelnök-helyettese a Szombatnak adott interjújában a tavasszal.
 
 

Évtizedek óta a hazai alternatív zenei élet emblematikus figurája. Zenekarairól (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) alighanem azok is hallottak már, akiknek egészen más a zenei ízlésük. A közvélemény elsősorban vele kapcsolta össze az időközben Közép-Európa legnagyobb fesztiváljává fejlődött Sziget elindítását. Sokoldalú személyiség.
 
 

„Azután Trianon kapcsán is megmaradunk a siralmaknál, ami persze egy iszonyatos érvágás volt. Elszakították az egész gazdaság nyersanyagbázisát, meg a piacát. Ettől kezdve újra kellett kezdeni és meg tudták csinálni, na nem a politikusok, hanem az ország, az emberek. Ők fizették ki a számlát. 1945 után megint fel kellett építeni ezt az országot és ez is megtörtént, úgy ahogy, de sikerült.”
 
 

Bár a szimpóziumra meghívott vendégek között komoly nézetkülönbségek voltak, a Mazsihisz – melynek képviselői nem fogadták el a meghívást – szinte mindenkitől megkapta a magáét. A zsidó érdekképviseletről szóló, lapunk által szervezett eszmecserére május 11-én vasárnap került sor a Bálint Házban.
 
 

Fiala János tizenhárom évesen, teljesen véletlenül szerzett tudomást önnön zsidóságáról. Az ismert műsorvezető-szerkesztő a társadalom jövőjét illetően nem optimista. Magáról azt állítja: „Én vagyok az egyik legjobb műsorkészítő, ha nem a legjobb.”
 
 

“Az Egyesületet mi, zsidók kezdtük el megszervezni. De olyan szimpatikus volt maga a törekvés, ahogy kinyitottuk a magyar zsidó kulturális értékek és hagyományok kincsesládáját, hogy kezdettől nagyon sok ismert, nem-zsidó művész nevét adta a kezdeményezéshez. Segíteni és cselekedni akartak.”
 

A Szombat Yeshayahu Leibowitz (1903-1994) izraeli ortodox zsidó vallásfilozófusnak a zsidó–keresztény párbeszéd lehetetlenségéről szóló provokatív írásával szeretne teret adni épp e párbeszédnek. A Leibowitzét kísérő szöveg Vári György irodalomtörténész (a szöveg egyik fordítója) megjegyzéseit tartalmazza.

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont 2006 februárjában megnyílt állandó kiállítása több szempontból is ambivalenciáról árulkodik. Egyrészt, nagyon részletesen és kimerítően ábrázolja a magyarországi holokauszt nap-napi történéseit, ugyanakkor nem ágyazza be ezeket a szikár tényeket egy szélesebb összefüggésbe, nem ad részletes és kimerítő választ a miért kérdésére, ezért elbizonytalanítja a látogatókat is.

A mögöttünk álló évszázad szörnyű megpróbáltatásai közt akadt egy váratlan és örömteli fordulat is: a szovjet birodalom vértelen összeomlására gondolok, erre a megrendítő, nehezen felfogható eseményre, amely éppoly öntörvényűen zajlott le, akár a lenyűgöző természeti jelenségek, amelyeket rettegve vagy gyönyörködve bámulunk, befolyásolni őket azonban nem tudjuk. Mikor aztán összedőlt a nagy agyagvár, kigyúltak az örömtüzek, és Európa-szerte megkezdődött a gondtalan ünneplés. Csak az első eufória elmúltával gondoltak az örökségre is, a kimúlt óriás iszonyú hagyatékára, s a szorongás légkörében hirtelen megszületett az európai eszme.
 

Melyik az egyetlen hely ma Budapesten, ahol a szélsőjobboldali üvöltözők – köztéren – számottevő civil ellenállásba ütköznek, ahol a miniszterelnök nem ordításra hanem tapsra számíthat? Ez bizony az Újlipótváros, ahol a napokban kétszer néztek farkasszemet a fenyítő expedícióra érkező szélsőjobb hívei és az ellenükben felvonult antifasiszták.  Már a legutóbbi népszavazás idején is az egész országban egyedül itt múlta felül a nemek száma az igenekét néhány választókörzetben.
 

Április 7-én megvédtük Újlipótvárost, a pesti zsidóság fellegvárát. A Hollán Ernő utca sarkán megálljt parancsoltunk a fekete egyenruhásoknak. A félelmeiket, az „inkább ne csináljunk semmit!” mentalitást legyűrő antifasiszta civilek: pesti zsidók, liberálisok, baloldaliak, s néhány konzervatív szimpatizáns megszervezték magukat, és felkészülten várták a Lipótvárosba „jegyvásárlást” tervező szélsőségeseket. Az előzmények ismertek. Egy szélsőjobbos körökben honos leány összeszólalkozott az eladókkal a Hollán Ernő utcai Broadway jegyirodában.