Vége az államépítésnek, ez csak átlagos politika – Választások Izraelben 2009’
A 2006-os izraeli választások után nem sokkal világossá vált, hogy új választásokat kell kiírni Izraelben, ahol a libanoni fiaskó, de főleg Ehud Olmert volt miniszterelnök Moshe Talansky amerikai zsidó üzletemberhez fűződő anyagi „viszonya” után, majd Olmert lemondása után Cipi Livni nem tudta megteremteni a zsidó állam politikai egységét.
A 2009. február 10-re kiírt választásokon – bár nem a Likud, hanem a Kadima győzött – a jobboldali Likud koalíciókötési potenciálja jóval magasabb, mint a Kadimáé, akinek a Munkapárt jutott, a maga 13 mandátumával, míg a Likudnak ott van a Jiszrael Beitenu (Izrael a Hazánk) 15, a Sasz, a keleti vallásosokat tömörítő szerveződés 11 mandátuma, valamint az Egyesült Tóra Zsidóság 4 mandátuma, de még a Nemzeti Unió is a rendelkezésére áll. Ha a Likud és szövetségesei ügyesek, megvan a kormányzóképességhez szükséges 61 mandátum, amely biztosítja azt, hogy a 120 tagú Kneszetben meglegyen a többségük. Mivel Izraelben a parlamenti küszöb a magyarénál alacsonyabb, a kormányzás meglehetősen instabil, így mindenkinek óriási kompromisszumokat kell kötnie, hogy kormányozni tudjon, ebből következnek a különféle egységkormányok, melyek működése ahhoz hasonló, minthogyha Magyarországon a Fidesz és az MSZP csakis együtt lennének képesek parlamenti többséget alkotni. Ez a rendszer a parlamenti és pártpolitikai konvergenciát erősíti a nagy pártok között, ugyanakkor a bal- és jobboldal szembenállása helyett a mainstream és a nem mainstream politika ellentétét erősíti meg, így világosan elkülönülnek a nagy pártok, a zsákmányra vágyó vallásos és egyéb kis tömörülések (Egyesült Tóra Zsidóság, Nemzeti Unió, Merec), illetve a senkinek nem kellő, a maguk különállását dacosan erősítő arab pártok (Hadas, Balad, Egyesült Arab Lista).
A Kadima számára csak és kizárólag akkor lesz kormányzati lehetőség, hogyha a Jiszrael Beitenu párttal ki tud egyezni, melyet Avigdor Lieberman moldáviai származású politikai extremista vezet, aki nem csak durva arabellenességéről híresült el, de pártja álláspontja is radikálisan jobboldali, szerinte az összes arab telepedjen le a környező arab államokban.
Ideológiai szempontból nincsen olyan nagy különbség a nagy pártok között, talán az arab országokhoz, a palesztinokhoz és az izraeli arabokhoz való kapcsolat különbözteti meg őket. A Likud ellenez minden területi engedményt, beleértve Jeruzsálem megosztását is, amelybe pedig a Kadima és a baloldali Munkapárt belemenne, legalább is erre utalnak Ehud Olmert távozó miniszterelnök megjegyzései. A Munkapárt leharcolta önmagát, mostani vezetője, Ehud Barak nem igazán csapatjátékos, nagy témáikat, úgymint kibucmozgalom és békefolyamat, elvitte az idő. Izrael (s tulajdonképpen ez Netanjahuék óta van így), piacgazdasággá változott, ugyanő tervszerűen vonta vissza a kibucoknak járó állami dotációt, melynek következtében sokuk tönkrement, míg mások virágoznak. A Likud ugyanakkor a biztonság kérdését helyezte elsősorban a középpontba, Netanjahu, akárcsak több, mint 10 éve, a biztonsággal kampányolt (Jiszrael batuach = Biztonságos Izrael/t) és azzal, hogy ebből a nézőpontból támadta riválisai elképzeléseit. Szerinte Jeruzsálem megosztása az iráni veszélyt hozza kézzelfogható közelségbe, amiben van igaza, hiszen semmi biztosíték nincsen arra, hogy nem a radikális Hamasz vagy az Iszlám Dzsihád szerezné meg – mégpedig legitim módon, azaz választásokon – a hatalmat egy majdani palesztin fennhatóság alá tartozó Kelet-Jeruzsálemben. A Kadima, ez a bal-és jobboldaliakból, Ariel Saron volt miniszterelnök kezdeményezésére létrehozott centrista tömörülés nem pusztán Olmertet veszítette el, de Cipi Livni osztatlan nimbusza is sokat tépázódott a gázai háború miatt, amelyet egyébként az izraeli közvélemény kimagasló mértékben támogatott.
Nagyon érdekes volt ismét látni az izraeli települések politikai megosztottságát. Míg Jeruzsálemben a Likud és a Sasz, Tel-Avivban a Kadima szerepelt jól s még a baloldali-liberális Merec is kapott szavazatokat. A megosztottság világos, a szegény, szefárd és vallásos Jeruzsálemre a szekuláris, és főleg askenázi, középosztálybeli Tel-Aviv felel, s nem véletlen, hogy Haifán is hasonló arányokat találunk, mint Tel-Avivban.
Akárki is lesz az új miniszterelnök – bár erre Netanjahunak van nagyobb esélye –, számolnia kell azzal, hogy az Obama-adminisztráció Közel-Kelettel foglalkozó új emberei már nem a John Bolton és Paul Wolfowitz-típusú ideológiai alapú neokonzervatívok, hanem pragmatikus realisták, akik ha nem is kifejezetten arab-barátok, de számításba veszik az arab érdekeket is, amellett persze, hogy Washingtonnak jól felfogott érdeke az, hogy ne hátráljon ki Izrael mögül.
Novák Attila