Válasz Nagy Boldizsárnak

A nemzetközi jog erkölcsi abszolutizálásáról, intézményi vakságáról és politikai instrumentalizálásáról.

Mindenekelőtt köszönet illeti Nagy Boldizsárt azért, hogy vitát kezdeményezett. A vita – különösen, ha nem személyeskedő, hanem elvi természetű – a gondolkodás egyik legtermékenyebb formája. Lehetővé teszi, hogy az álláspontok ne pusztán ütközzenek, hanem reflektálódjanak: hogy az implicit előfeltevések explicitté váljanak, és hogy a gondolatmenetek saját határaikkal is szembesüljenek.

Egy dolgot már az elején szeretnék világossá tenni. Nagy Boldizsárral szemben nem vagyok nemzetközi jogász. Ezt azonban nem hiányként, hanem – paradox módon – előnyként érzékelem. Nem azért, mert a jogászi szakértelem ne volna nélkülözhetetlen, hanem mert minden diszciplína hajlamos saját normarendszerét természetesnek, önmagát pedig végső mércének tekinteni. A kívülállás – ha nem tudatlanságból, hanem filozófiai, történeti és erkölcsi reflexióból fakad – olykor éppen azt teszi láthatóvá, ami belülről már magától értetődőnek, s ezért megkérdőjelezhetetlennek tűnik.

A történelem és az eszmetörténet számos példát kínál arra, hogy egy-egy gondolkodási területet olykor nem belülről, hanem bizonyos távolságból lehet a legélesebben szemügyre venni. Tocqueville nem amerikai alkotmányjogászként, hanem kívülálló megfigyelőként ragadta meg a demokrácia működésének belső feszültségeit. Hannah Arendt nem jogdogmatikai elemzéseken keresztül, hanem politikai gondolkodóként mutatta meg, miként képes a modern jog nyelve elfedni a totalitárius hatalom működését. Kafka pedig – jogi képzettsége ellenére – éppen nem a jog racionalitását, hanem annak önjáró, személytelen logikáját tette láthatóvá. Ezek a példák nem személyes párhuzamként szolgálnak, hanem arra emlékeztetnek, hogy a kívülről nézés nem szükségképpen tudatlanság, hanem olykor módszertani előny: olyan kritikai távolság, amely észrevehetővé teszi azt is, ami a belső használat során magától értetődővé, s így láthatatlanná válik.

I. A vita valódi tárgya: nem a „beavatkozás”, hanem a jog erkölcsi státusa

Az én állításom nem az, hogy a nemzetközi jog lehetővé teszi-e vagy megkövetelhet-e egy adott beavatkozást (Venezuelában vagy máshol). Az én állításom radikálisabb és kényelmetlenebb: a nemzetközi jog nem semleges, nem politikamentes, és nem erkölcsileg ártatlan normarendszer, hanem szelektíven alkalmazott, intézményileg torzult és politikailag instrumentalizált hatalomtechnika, amelyet különösen következetesen használnak egyes államok – manapság mindenekelőtt Izrael – delegitimálására, miközben más esetekben látványosan tehetetlen marad.

A vita tehát nem jogtechnikai, hanem erkölcsfilozófiai és politikai természetű: vajon indokolt-e a nemzetközi jogot erkölcsi abszolútumként kezelni, miközben empirikusan igazolható módon képtelen fellépni a legsúlyosabb agressziókkal és tömeges jogsértésekkel szemben.

II. A nemzetközi jog mint világi vallás

Az egyik alapvető különbség Nagy Boldizsár és köztem az, hogy ő a nemzetközi jogot elsősorban eszközként kezeli, míg én világnézeti jelenségként is vizsgálom. Meggyőződésem szerint ugyanis a nemzetközi jog mára nem pusztán normarendszer, hanem kvázi-vallási funkciót tölt be a nyugati liberális demokráciák gondolkodásában.

A nyugati civilizáció erkölcsi és társadalmi alapjai történetileg a bibliai–zsidó-keresztény hagyományból nőttek ki. Az elmúlt évtizedekben azonban e hagyományt egyre inkább felváltotta egy szekuláris univerzalizmus, amely saját normatív centrumát immár nem transzcendens erkölcsi forrásokban, hanem a nemzetközi jog feltétlen tiszteletében jelölte ki. E folyamat során – különösen a második világháborút követően, majd a hidegháború lezárulása után felgyorsulva – a nemzetközi jog fokozatosan valláspótló szerepbe került: olyan erkölcsi abszolútummá vált, amelyet nem értelmezni, hanem tisztelni kell.

Ebben az új vallási struktúrában a jog már nem vita tárgya, hanem szentély; nem eszköz, hanem katekizmus. Saját papsága van – nemzetközi bíróságok, ENSZ-szervek, NGO-hálózatok formájában –, saját eretnekfogalma, és saját erkölcsi hierarchiája is kialakult. A legitim és az illegitim, a jó és a rossz közötti határvonalat nem nyílt erkölcsi érvelés, hanem jogi hivatkozás jelöli ki.

Ez a jogfelfogás éppen valláspótló jellege miatt nem reflektál saját intézményi kudarcaira, hanem azokat morális felsőbbrendűséggel leplezi. A „be nem avatkozás” ebben az értelemben nem semleges pozíció, hanem lelkiismereti felmentés: nem én vagyok felelős, hanem a szabály; nem erkölcsi döntés születik, hanem rituális engedelmesség.

Ehhez járul egy további, ritkán kimondott, ám alapvető körülmény: ez a jog nem rendelkezik valódi szuverén tekintéllyel. Nem demokratikus közösségek által alkotott, kikényszeríthető normákból áll, hanem államok közötti megállapodások laza, történetileg rétegzett hálózata. Nincs egységes demosza, nincs alkotmányos alapja, és nincs olyan végső autoritása sem, amelyhez az elszámoltathatóság visszavezethető volna. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – sokan erkölcsi abszolútumként tekintenek rá, és kritikátlanul fogadják el az általa közvetített ítéleteket, mintha azok egy demokratikusan legitimált, koherens jogrendből fakadnának.

III. A „szabályokon alapuló rend” empirikus összeomlása

Nagy Boldizsár érvelése szerint a nemzetközi jog „felhalmozott tapasztalat”, amely éppen azért utasítja el az erkölcsi kivételezést, mert a történelem során a „morálisan helyesnek vélt” beavatkozások gyakran vezettek katasztrófához. Ez igaz – de csak az érem egyik oldala.

A másik oldal az, hogy a nemzetközi jog rendszerszinten kudarcot vallott ott, ahol a valódi gonosszal kellett volna szembenéznie.

Így például nem akadályozta meg Vlagyimir Putyint Grúzia megszállásában, a Krím annektálásában és Ukrajna megtámadásában – miközben éppen ő az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja. Vagy például nem akadályozta meg Bassár el-Aszadot abban, hogy félmillió saját állampolgárát lemészárolja, elgázosítsa. Ugyancsak nem akadályozta meg az iráni rezsimet abban, hogy évtizedeken át proxyháborút, terrortámadásokat folytasson, legfőképp dezintegrációs céllal, Európával szemben, és ugyancsak nem akadályozta meg a theokratikus berendezkedésű hatalmat abban, hogy a belső felkeléseket vérbe fojtsa. Végül aligha van esélye arra, hogy megakadályozza Kínát abban, hogy Tajvan ellen öntse a rézágyút, pontosan azért, mert Peking joggal feltételezi: a jog nem jelent valódi kockázatot.

Ez tehát nem valamiféle értékkel telített „semlegesség”, sokkal inkább strukturális tehetetlenség, amely jó ideje az agresszorokat jutalmazza, az áldozatokat pedig magukra hagyja.

A fenti lista persze korántsem teljes. A nemzetközi jog kudarcának klasszikus példája Ruanda (1994), ahol a népirtás hónapokon át zajlott a nemzetközi közösség szeme láttára. Az ENSZ békefenntartó erői jelen voltak, jelentések készültek, a „genocídium” szó azonban politikai okokból kerülendőnek bizonyult. A jog itt nem egyszerűen tévedett, hanem cinkosan és cinikusan hallgatott. Ez a hallgatás mindamellett nyolcszázezer ember életébe került.

Hasonló módon vallott kudarcot a nemzetközi jog Boszniában. Srebrenica „biztonságos övezet” volt – jogilag. Erkölcsileg és katonailag azonban védtelen. A jogi státusz nem akadályozta meg a tömeggyilkosságot, viszont utólag hivatkozási alapként szolgált arra, hogy „mindent megtettünk, amit lehetett”.

Kambodzsa esetében a vörös khmerek uralma alatt több mint másfél millió ember pusztult el, miközben a rezsim évekig ENSZ-tagságot élvezett. A jogi elismerés nemcsak hogy nem védte az áldozatokat, hanem legitimációs burkot vont az elkövetők köré.

Ugyanez a minta figyelhető meg Darfúrban, Mianmarban a rohingyák esetében, Srí Lankán a tamil lakosság elleni hadjárat során, vagy Etiópiában Tigré tartományban. A jog mindegyik esetben jelen volt – dokumentált, jelentett, aggodalmaskodott –, de nem cselekedett.

A „be nem avatkozás” mint erkölcsi önfelmentés különösen élesen látható Latin-Amerikában a 20. század második felében. Argentína, Chile, Uruguay, Brazília, Guatemala, El Salvador és más államok katonai diktatúrái hosszú éveken át működtettek eltüntetéseken, kínzásokon és politikai gyilkosságokon alapuló rendszereket. A térségben elvileg hivatott regionális intézmény, az Amerikai Államok Szervezete (OAS) pedig sok esetben a szuverenitás és a be nem avatkozás elvére hivatkozva maradt erőtlen vagy késedelmes.

Argentína „piszkos háborújában” az eltűntek tömege és a titkos fogvatartási helyek rendszere nem volt titok: civil szervezetek, egyházi szereplők, túlélők és családtagok folyamatosan jelezték. A jogi nyelv – jelentések, vizsgálatok, aggodalmak – jelen volt, de a formalizált szuverenitás védelme gyakran megelőzte az áldozatok tényleges védelmét. A nemzetközi jog itt nem egyszerűen „nem tudott”, hanem intézményes működésmódja szerint nem akart áttörni azon a küszöbön, ahol a jog már tényleges felelősséget követelt volna.

Chile esetében a katonai rezsim működése, a politikai üldözés és a rendszeres jogsértések ugyanígy hosszú ideig együtt éltek a nemzetközi rend formális elismerésével. A be nem avatkozás doktrínája ebben a történeti mezőben nem a béke biztosítéka volt, hanem gyakran a félelem, a cinikus stabilitás és a geopolitikai kalkulus jogi nyelve.

Ez a tapasztalat azért fontos a jelen vitában, mert megmutatja: a nemzetközi jog „semlegessége” sok esetben nem értékmentesség, hanem a fennálló erőviszonyok erkölcsi konzerválása.

IV. Izrael mint kivételes jogi célpont

Ebben a kontextusban különösen feltűnő Izrael kezelése. Miközben a nemzetközi jog tehetetlen autoriter és genocidális rezsimekkel szemben, rendkívül aktív és kreatív, amikor Izraelről van szó. Az „apartheid” vádja például olyan fogalmi torzítás, amely figyelmen kívül hagyja a folyamatos terrorfenyegetést, a területek vitatott jogi státusát és azt a tényt, hogy az izraeli intézkedések nem faji, hanem biztonsági alapúak.

A Nemzetközi Büntetőbíróság 2024-es elfogatóparancsai Benjamin Netanjahu és Joáv Galant ellen nem a jog diadalát, hanem eljárási visszaélést testesítettek meg. Az ügy olyan NGO-k anyagaira épült, amelyek az ENSZ körül egy Izrael-ellenes ideológiai visszhangkamrát alkotnak. Az Izraeli Ügyvédek Szövetsége szerint a főügyész, Karim Ahmad Khan arra kérte a bíróságot, hogy hagyjon figyelmen kívül minden olyan bizonyítékot, amely nem illeszkedik az előre rögzített narratívába – megsértve a bíróság saját szabályait is.

Ez pedig – s merem hinni, ebben Nagy Boldizsár, a kiváló nemzetközi jogász is egyetért velem – korántsem joguralom, sokkal inkább jogi fegyverhasználat.

Érdemes összevetni Izrael helyzetét például Törökország kurd politikájával, Oroszország csecsen háborúival, vagy Kína tibeti és hszincsiangi gyakorlatával. Ezekben az esetekben a nemzetközi jog legfeljebb aggályokat fogalmaz meg, határozatokat ritkán, jogi eljárásokat szinte soha. A szelektivitás ebben az értelemben nem magyarázható pusztán eseti megfontolásokkal; inkább a rendszer belső logikájára utal, arra a struktúrára, amely meghatározza, mi válik láthatóvá, és mi marad következetesen a látómezőn kívül.

A nemzetközi jog Izraellel szembeni működése nem érthető meg pusztán jogtechnikai kategóriákban. Kulturális és eszmetörténeti dimenziója is van, amelyet nem lehet kikerülni. A zsidó állam aránytalan és megszállott tematizálása – ENSZ-határozatok, különleges jelentéstevők, állandó vizsgálóbizottságok – olyan mértéket öltött, amely túlmegy a „normális” nemzetközi jogi figyelmen.

Ez nem azt jelenti, hogy Izrael ne volna kritizálható, vagy hogy a nemzetközi jogi kritika önmagában antiszemitizmus volna. A metszéspont abban áll, hogy a klasszikus antijudaizmus egyik alapmechanizmusa – a kivételesítés, a morális túlterhelés, az örök vádlott szerepének kiosztása – könnyen visszatérhet modern, jogi-nyelvi formában is. Amikor egy állam nem egyszerűen vitatott szereplő, hanem a globális rossz szimbóluma lesz, akkor a jogi diskurzus kulturális szimbolikába csúszik át. Ilyenkor már nem a konkrét cselekmények mérlegelése, hanem egy szimbolikus teheráthelyezés történik: a világ konfliktusai és bűnei „rárendeződnek” egyetlen politikai testre.

A diszproporció – az azonos vagy súlyosabb jogsértésekhez mérten aránytalan intézményi figyelem – ezért nem magyarázható pusztán tényekkel. Itt a modern univerzalizmus saját erkölcsi önképének működését is látni kell: a „lelkiismeret” szerepét betöltő intézményrendszernek szüksége van állandó, jól felismerhető vádlottakra.

Ebben az összefüggésben külön említést érdemel az önrendelkezés fogalmának alkalmazása. A modern palesztin identitás történetileg nem organikus nemzetfejlődés eredménye, hanem a 20. század második felében kialakított politikai konstrukció, amely kifejezetten Izrael felszámolásának stratégiájaként jött létre. Ez az identitás nem felel meg annak a történeti és jogelméleti értelemben vett „nép”-fogalomnak, amelyre az önrendelkezési jog klasszikusan épül. A jogi diskurzus mégis kész tényként kezeli, miközben elhallgatja e konstrukció genezisét és deklarált céljait.

V. Az ENSZ mint erkölcsi fikció

Nagy Boldizsár hivatkozik az ENSZ-re mint a globális konszenzus letéteményesére. Ez azonban empirikusan tarthatatlan.

Az ENSZ Közgyűlését döntően diktatúrák, kleptokráciák és súlyos jogsértéseket elkövető rezsimek uralják. Oroszország és Kína vétójoga a Biztonsági Tanácsban az elszámoltathatóság strukturális akadálya. Egy adott évben a Közgyűlés egyetlen alkalommal sem ítélte el Kubát, Katart, Szaúd-Arábiát, Kínát, Szudánt, Törökországot, a Hamászt, Szomáliát, Pakisztánt vagy Venezuelát. Izraelt viszont tizenötször!

Az így kialakuló rend nem erkölcsi elvek következetes érvényesítését tükrözi, hanem egy olyan politikai konfigurációt, amelyben az ítélet és a figyelem eloszlását tartós hatalmi viszonyok, intézményi beidegződések és ideológiai reflexek alakítják; amelyben az igazságosság nyelve összefonódik a hatalom gyakorlati racionalitásával; amelynek belső arányait nem az elvek, hanem a pozíciók és érdekek határozzák meg, és ahol az erkölcsi következetességet, valamint az ítélet rendjét nem normatív mércék, hanem tartósan beágyazott hatalmi mintázatok szervezik.

A Biztonsági Tanács vétójoga a hidegháborúban intézményesítette azt a tételt, hogy a legnagyobb hatalmak felett nincs valós jogi elszámoltathatóság. A vétórendszer az erőegyensúly technikája volt, nem erkölcsi fórum. Következménye azonban morálfilozófiai: a jog ott bénul meg, ahol a hatalom érdeke megjelenik.

1956 Magyarországa, 1968 Csehszlovákiája, 1979 Afganisztánja vagy számos hidegháborús proxykonfliktus – Afrikától Latin-Amerikáig – azt mutatta, hogy az ENSZ a „világbéke” nyelvét beszéli, de a béke fogalmát a nagyhatalmi érdekek definiálják. A jogi keretek fennmaradtak, de a keretek közötti térben a politika döntött.

Ez a tapasztalat ma is élő struktúra. Ukrajna esetében, Szíriában, és a legkülönbözőbb válságokban újra meg újra látható: a jog nem egyszerűen „nem tud”, hanem a rendszer konstrukciója miatt nem lehet következetes.

A „nemzetközi jogra” való hivatkozás az elmúlt években a politikai és morális önigazolás egyik legkényelmesebb eszközévé vált. Politikusok, aktivisták és önjelölt szakértők magától értetődő tekintélyként beszélnek róla, mintha egy mindenki által elfogadott, egységes és demokratikusan legitimált jogrendről lenne szó. Valójában azonban a nemzetközi jog – különösen annak büntetőjogi formája – nem rendelkezik sem azzal a szuverenitással, sem azzal az alkotmányos megalapozottsággal, amely egy állam jogrendjét kötelezővé és kikényszeríthetővé teszi.

VI. Jog és erkölcs: Kant félreolvasása

Nagy Boldizsár Kant nevében beszél, amikor az általánosíthatóság követelményét kéri számon. Csakhogy Kant világosan elválasztotta a legalitást a moralitástól. A jog külső kényszer, az erkölcs belső kötelesség. A nemzetközi jog jelenlegi működése viszont erkölcsi abszolútumként lép fel, miközben nem vállal felelősséget saját következményeiért.

Így aztán ez nem kantiánus univerzalizmus, hanem erkölcsi formalizmus.

A vita mélyebb rétegében nemcsak arról van szó, hogy mit enged meg a jog, hanem arról is, hogyan működik a jog mint elbeszélés. Paul Ricoeur gondolkodása nyomán belátható, hogy a jog – akárcsak a történetírás – nem puszta tényközlés: értelmező keretet ad, cselekményeket rendez narratívába, okokat és felelősségeket oszt ki. A jog tehát nem egyszerűen „leírja” a világot, hanem részben „megalkotja” azt a jelentésszerkezetet, amelyben a világ cselekvései értelmet nyernek.

Ebben az értelemben beszélhetünk „narratív hazugságról” anélkül, hogy nyers hamisításra gondolnánk. A narratív hazugság sokszor nem az állítások tárgyi valótlansága, hanem az, hogy a keret, amelybe az állítások rendeződnek, elfedi a lényegi erkölcsi döntéseket. A „be nem avatkozás” narratívája például gyakran úgy jelenik meg, mint a béke és józanság története – miközben a háttérben valójában egy aktív döntés áll a status quo fenntartásáról.

Hannah Arendt ehhez egy másik, rendkívül fontos perspektívát ad: a modern bürokratikus rendszerekben a felelősség elillan, mert a cselekvők a szabályokra hivatkoznak. „Én csak végrehajtottam” – ez Arendtnél nem pszichológiai mentegetőzés, hanem a modern gonosz egyik szerkezeti feltétele. A nemzetközi jog abszolutizálása pontosan ezt a felelősség-kiszervezést teszi globális normává: nem én döntöttem, nem én felelek, „a jog” így rendelkezik. A jog így nemcsak rendet teremt, hanem felmentést is oszt.

Ebből következik az a morális paradoxon, amely a jelen vitában a lényeg: a jog nyelvén gyakran úgy lehet erkölcsi fölényről beszélni, hogy közben a konkrét szenvedés érintetlen marad. A normatív absztrakció felmenti a konkrét elnyomást, mert a felelősség áthelyeződik a keretre, és senki nem marad, aki vállalja.

A vita valódi tétje nem az, hogy „jobb-e a jog, mint az erő”. A tét az, hogy elfogadjuk-e a jog erkölcsi vakságát mint erényt, vagy felismerjük, hogy a nemzetközi jog jelenlegi formájában nem az igazságosság csúcsa, hanem annak egyik akadálya.

A „be nem avatkozás” nem mindig semleges. Olykor cinkosság. Ezt kimondani nem keresztes gőg, hanem intellektuális kötelesség.

VII. A nemzetközi büntető igazságszolgáltatás paradoxona

A nemzetközi büntető igazságszolgáltatás eszméje eredetileg nemes célokat szolgált. A háborús borzalmak tapasztalata – a nürnbergi perek, majd később a ruandai, jugoszláv és sierra leone-i törvényszékek – azt az illúziót keltette, hogy létrehozható egy univerzális fórum, amely elrettenti a jövő tömeggyilkosait. A Nemzetközi Büntetőbíróság 2002-es megalakulása ebbe a gondolkodási hagyományba illeszkedett.

A probléma azonban nem a szándékkal, hanem a konstrukcióval van. A Római Statútum olyan hatásköröket ruház egyetlen ügyészre, amelyek a klasszikus jogállami elvek szerint elfogadhatatlanok. Egy állítólagosan független tisztviselő jogosult vizsgálatot indítani olyan államok polgárai ellen is, amelyek soha nem ratifikálták a Statútumot. Ez nem az elrettentés logikája, hanem a joghatósági expanzióé.

Nem véletlen, hogy még azok az amerikai elnökök is, akik elkötelezettek voltak a multilaterális együttműködés iránt, komoly fenntartásokat fogalmaztak meg. Bill Clinton felismerte, hogy megfelelő fékek és ellensúlyok hiányában a bíróság politikailag motivált eljárások eszközévé válhat. George W. Bush pedig nemcsak hogy nem ratifikálta a Római Statútumot, hanem formálisan vissza is vonta az aláírást, világossá téve: az Egyesült Államok nem veti alá katonáit és vezetőit olyan bíróságnak, amelynek joghatóságát nem ismeri el.

VIII. A joghatóság homálya mint hatalomtechnika

A joghatósági problémák különösen élesen mutatkoznak meg az úgynevezett „agresszió bűncselekményének” esetében. Míg a népirtás vagy az emberiség elleni bűncselekmények viszonylag pontosan körülhatárolhatók, az agresszió fogalma szándékosan homályos. Olyan gumiszabállyá vált, amely gyakorlatilag bármely állam ellen alkalmazható, amely valaha fegyveres konfliktusban vett részt. Ez a homály nem véletlen: a politikai manipuláció előfeltétele.

A nemzetközi jog ebben a formában nem a joguralom kiteljesedése, hanem annak paródiája. Egy olyan rendszer, amely jó szándékkal indult, de intézményes formájában elszakadt minden demokratikus kontrolltól. Nem az erőszak visszaszorítását szolgálja, hanem új hatalmi centrumokat hoz létre, amelyek sem választóknak, sem alkotmányoknak nem tartoznak felelősséggel.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy „tiszteljük-e a nemzetközi jogot”, hanem az, hogy hajlandók vagyunk-e feladni az alkotmányos önrendelkezést egy olyan jogi fikció kedvéért, amelynek erkölcsi tekintélye nagyobb, mint a tényleges legitimitása.