A hasznos idióta sirámai – Válasz Gábor Györgynek

A jótollú és termelékeny polihisztor, Gábor György közelmúltbeli cikkével („Az erkölcsi absztrakció felmenti a konkrét elnyomást”, Szombat, 2026. január 4.) szállok vitába.

A szerző arra hív fel, hogy a jog “literalista olvasata” helyett hódoljunk a „felszabadítás erkölcsi parancsának”, a „nemzetközi jog mantrázása” helyett, csapjunk oda felszabadító módon, eltakarítva az „idegen autoriter hatalmak előretolt műveleti terévé vált: szankciók kijátszásának terepévé, pénzmosási csomóponttá, fedőcégek és bűnözői hálózatok, valamint terrorista alakulatok együttműködésének színterévé” vált, illegitim vezetői révén önmagát megszállt országnak. Félreértést nem engedve jelenti ki: “A ‘be nem avatkozás’ ilyen helyzetben nem semleges álláspont, hanem aktív cinkosság és undort keltő cinizmus: konzerválja a brutalitást, miközben erkölcsi fölényről prédikál.”

Gábor György sajnos, nem érti a jog, s különösen a nemzetközi jog lényegét. Az unverzalista kantiánus-rawlsiánus etika helyett egy esszencialista mellett tör lándzsát, amelyben a „helyesről” és a „jóról” abszolút tudással bíró keresztes lovag, felszabadítja az elnyomottakat, a sötétségben élőket.

Az érdemi vita előtt takarítsuk el a felmerülő ellenvetést, amely szerint az USA beavatkozását elítélők Madurót védik. Nem, nem védjük. Címeres gazember, mint annyi államvezető. Ha egy harcias feminista kommandó elrabolná Donald Trumpot, hogy számon kérje viselt dolgait, azt is emberrablásnak tekintenénk, még akkor is, ha az igazságszolgáltatás pallosának hullását arany fürtjeire elégedetten figyelnénk.

Mi hát a nemzetközi jog lényege?

A nemzetközi jog a fennálló rendet (káoszt, akár), éppígylétében védi. Nem kötelez demokratikus választások megtartására és nem engedi meg, hogy az emberi jogok érvényesítése érdekében erőszakot alkalmazzon külső erő, azaz más állam, a NATO vagy bármely más katonai tömörülés, vagy maga az ENSZ.  Amikor az Egyesült Államok a nicaraguai baloldali (csöppet sem szeretetreméltó) rezsim ellen támadó kontrákat kiképzéssel, fegyverrel és a nicaraguai kikötők blokádjával segítette, akkor a Nemzetközi Bíróság a Katonai és félkatonai tevékenységek Nicaraguában és ellene ügyben 1986-ban kimondta, hogy “az emberi jogok védelme Nicaraguában nem nyújt jogi igazolást az Egyesült Államok magatartására” (268. pont).  2005-ben általánosabban is fogalmazott  a Kongói Demokratikus Köztársaság és Uganda vitájában, amikor – felidézve a Nicaragua ítéletet is – megerősítette, hogy  „a beavatkozás tilalma megtiltja egy államnak, hogy közvetve vagy közvetlenül fegyveres erővel vagy anélkül beavatkozzon egy másik állam belső ellenzékének támogatására” (Fegyveres tevékenység Kongó területén ügy, 2005, 164. pont).

A nemzetközi jog lényege tehát egy olyan politikasemleges pozíció, amely alól egyetlen kivételt tett 1945 után: megengedte, hogy a gyarmatok felszabaduljanak, és hogy ehhez a külső államok fegyveres segítséget nyújtsanak. Egyebekben a hercegségeket, emírségeket, királyságokat, a kommunista és a kapitalista rendszereket egyformán védte, védi a külső beavatkozás – beleértve annak fegyveres változatát – ellen. Két gondolati kísérlet próbált rést ütni az elnyomással szemben közömbös attitűdön: a humanitárius intervenció eszméje és a védelmi felelősség (responsibility to protect, R2P) meghonosítását célzó törekvés. A másik államban élő saját állampolgárokat vagy a helyi lakosságot a saját elnyomói ellen védő humanitárius intervenció nem vált szokásjogi normává, az államok túlnyomó többsége elutasította. Éppen ezért tett kísérletet az ENSZ arra, hogy Milošević koszovói rémtettei fényében a civilek külső erő beavatkozásával történő megmentése egy szabályozott formában öltsön alakot: ez lett volna a védelmi felelősség, amelynek eredeti eszméje valóban tartalmazta a beavatkozás jogát a Biztonsági Tanács döntése nélkül is, de már akkor is népirtásra, vagy hasonló mértékű pusztításra és etnikai tisztogatásra korlátozottan. Az ENSZ Közgyűlésének 2005-ben elfogadott határozata a tárgyban tovább szűkítette a kört, mert a BT-döntésétől tette függővé a fegyveres R2P alkalmazhatóságát, s akkor is csak négy esetben: ha népirtás, etnikai tisztogatás, emberiesség elleni bűncselekmény vagy háborús bűncselekmény forog fenn.  A diktatúra nem szerepel a külső beavatkozást megengedő körülmények között.

Feltételezem, hogy Gábor Györggyel a vitánk nem a fent leírtakban van, hanem abban, hogy a világos és egyértelmű tilalom alól kibújhat-e valaki, s ha igen, szolgáltatott-e kellő indokot a venezuelai helyzet.

Cikke nem különíti el a megengedett beavatkozás elvi feltételeit, attól, hogy a tények kimerítik-e a feltételeket. Ehelyett egy logikai bukfencet vet: felidézi, hogy a (kanti) erkölcsi univerzalizmus  „nem engedi meg, hogy az erkölcsi elvek ideológiai rokonszenv szerint legyenek alkalmazva…  az erkölcsi ítélet nem identitásokhoz, nem geopolitikai rokonszenvekhez, hanem az emberi méltóság sérelméhez igazodik”, majd geopolitikai rokonszenvének hangot adva, hosszan fejtegeti, hogy milyen sötét hatalmak szolgálójává szegődött Venezuela az oroszoktól a Hamászig, és világossá teszi, hogy az ő ideológiai szimpátiája az elűzött polgárok és a jogfosztott (amerikai) olajtársaságok oldalán áll. Megjegyzem, az enyém is.

De, ha a kanti kategorikus imperatívusz felől közelítünk (“cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen”), akkor mégiscsak azt kellene megvizsgálnunk, szeretnénk-e, ha Trump megfontolásai általánossá válnának és más – a venezuelaival összemérhető – helyzetekben is megkövetelnénk-e vagy tolerálnánk-e az alkalmazásukat.

Az USA és Gábor György azt szorgalmazza, tegyünk kivételt a beavatkozás tilalma alól, szabadjon beavatkozni, ha…  De mikor, mi legyen a szabad beavatkozás maximája, amit Putyinnak, Hszi Csin-Pingnek, az EU-nak vagy Uganda, Vietnám és a többi tettre kész állam vezető politikusainak vezérlő csillagul adunk?

Itt azonban homály borul a cikk olvasójára, hiszen nem válik világossá, mi is volt a közel száz ember halálát és az emberrablást indokoló, az ország területi épségét és politikai függetlenségét semmibe vevő lépés általános maximává tehető indoka. Az, hogy az ország bűnözők kezére került? Az, hogy külföldi terroristák pénzmosodája volt? Az, hogy súlyosan elhibázott gazdaságpolitikája és a hatalmas korrupció a népet földönfutóvá tette? A politikai ellenzék üldözése? Mindezek együtt, fogja mondani a szerző. “A ‘be nem avatkozás’ ilyen helyzetben nem semleges álláspont, hanem aktív cinkosság és undort keltő cinizmus: konzerválja a brutalitást, miközben erkölcsi fölényről prédikál.”

Most lépjünk hátra, és gondoljuk el, hány olyan országot tudunk elsorolni, amelyben a fent említett bűnök egynémelyike vagy mindegyike fellelhető. Ha ezeket nem rohanjuk le, vagy legalább a vezetőjüket nem raboljuk el, akkor undorítóan cinikusak vagyunk?  Nem. Akkor azt gondoljuk, hogy a jog, így a nemzetközi jog is felhalmozott tapasztalat, évtizedek, olykor évszázadok alatt kikristályosodott iránymutatás. A nemzetközi jog elveti az esszencialista érvelést, amely önnön nézeteinek tartalmi igazságát és morális helyénvalóságát megvitatásra nem kínált premisszák alapján állítja és a tőle eltérő nézeteket legyűri. Elveti ezt, mert tapasztalatból tudja, hogy a morálisan helyesnek vélt tetteket a történelem utóbb gyakran bűnnek minősíti át a keresztes hadjáratoktól a gyarmatosításig, a kereszténységre térítéstől a kommunizmus tűzzel-vassal terjesztéséig, holott mindegyik esetben a cselekvő önnön igazának tudatában és azt fennen hirdetve járt el.

A Gábor György által felhozott három példa nem cáfolja az itt írtakat. 1944-45-ben az Egyesült Nemzetek az agresszorok ellen jártak el. Az önvédelmet gyakorlónak joga van mindent megtennie, ami az agresszió megismétlésének elkerüléséhez szükséges. Ráadásul akkor nem tiltotta semmilyen szabály, hogy a békeszerződés olyan feltételeket kényszerítsen a legyőzött agresszorra (aki részese a békeszerződésnek, vállalja azt), amilyeneket ránk, egykori fasisztákra kényszerítettek. A Sierra leonei brit beavatkozás nem volt kivétel a jog alól: nem agresszió volt, hanem a törvényes kormány megsegítése a felkelőkkel szemben. Koszovó lenne az erkölcsi alapú jogszabály-szegés eminens példája, de éppen mivel nyilvánvalóan jogsértő volt a beavatkozás, ha jószándékú is, valójában lovat ad mindazon beavatkozók – elsősorban Oroszország – alá, akik erre a példára hivatkozva “szabadítanak föl” népcsoportokat az elnyomó uralom alól. Nem véletlen, hogy az Egyesült Királyság kivételével egyetlen NATO tag sem próbálta jogilag igazolni, nem akarták a résztvevők, hogy cselekedetük precedenssé váljon.

Az a baj, hogy ha a következmény-etika alapján értékelem, ami Venezuelában történik (hagyjuk most Trump szándékait és etikai premisszáit), akkor nem kínálkozik az a következtetés, amit Gábor György sugall: a venezuelai nép nem szabadult fel, a sokmindennel vádolt rendszer a helyén maradt. Elpusztítottak néhány kínai radart és orosz légvédelmi rakétát, megöltek mintegy száz embert, elhurcoltak kettőt, akik ellen teljesen abszurd vádakat (“gépfegyvere volt” – a fegyveres erők parancsnoknak!) is emeltek, és éppúgy, mint Irakban nincs világos exit stratégia.  Az akció valóságos célja ismeretlen maradt, így látatlanban erkölcsileg sem igazolható.

Úgy látom, hogy a hasznos idióta sirámainak felcserélése az “ellenségem ellensége a barátom” eszmére és annak lelkesült védelme nem termékeny.  Ha egy olyan világ létrehozatalát szorgalmazza, amelyben a vitákat erővel döntik el, és a globális megegyezésen alapuló szabályokat nyers erőszakkal felrúghatja az, aki a maga igazáról és tetteinek “helyességéről” meg van győződve, akkor rosszabbul fogunk járni, mintha a nemzetközi jog semleges formalizmusát védjük, s alapvetően a társadalmakra bízzuk, hogy elnyomóiktól megszabaduljanak – mindazt a segítséget (pénz, tudás, információ, technika)  igénybe véve, amit a külföldi pártolóknak a nemzetközi jog megenged. Ez az attitűd mindenesetre kevésbé cinikus, mint az, amely „a nem-cselekvés biztos bűnéről” szónokol, miközben kisujját sem mozdítja a világ elnyomó rezsimjeinek nagy többsége ellen.

Budapest, 2025. január 9.