Az izraeli–szaúdi közeledés megakadályozása lehetett az október 7-i támadás egyik célja

A Gázai övezetben lefoglalt titkos Hamász-dokumentumok új megvilágításba helyezik a 2023. október 7-i terrortámadás politikai és stratégiai hátterét – erre jutott Elior Levy és Roy Kais újságíró.

A nyilvánosságra került iratok szerint a terrorszervezet vezetése nem csupán katonai akcióként döntött a támadás mellett, hanem olyan eszközként is, amellyel megpróbálhatja megakadályozni Izrael és Szaúd-Arábia történelmi jelentőségű – de a „palesztin ügy” jövőjére nézve közvetlen fenyegetést jelentő – közeledését.

Az Ábrahám-megállapodások nyomán Izrael több arab állammal is rendezte a kapcsolatait, és intenzív tárgyalások folytak egy esetleges izraeli–szaúdi megállapodásról is. A Hamász vezetése különösen fontos szereplőnek tekintette Szaúd-Arábiát a politikai és vallási befolyása miatt. Attól tartottak, hogy amennyiben a térség legbefolyásosabb arab állama hivatalosan normalizálja kapcsolatait Izraellel, az alapjaiban alakíthatja át a regionális erőviszonyokat, és háttérbe szoríthatja a palesztin kérdést. Az értékelésük szerint egy ilyen megállapodás további arab és muszlim országokat is arra ösztönözhetett volna, hogy hasonló lépéseket tegyenek.

A most ismertté vált dokumentumok tanúsága szerint a Hamász vezetése nem bízott abban, hogy a diplomáciai és propagandatevékenység önmagában elegendő lesz a folyamat megállítására. Már jóval a támadás előtt kiemelt figyelmet fordítottak a normalizáció megakadályozására. Egy 2022-es belső értékelésben a szervezet vezetői arról írtak, hogy Izrael és az arab országok közötti viszony rendezése veszélyezteti a palesztin kérdés napirenden tartását, ezért a mozgalomnak új stratégiát kell kidolgoznia. Arra a következtetésre jutottak, hogy az izraeli– palesztin konfliktus eszkalálása hatékony eszköz lehet a rijádi közeledés lassítására vagy megakadályozására. Ennek részeként a Hamász erősíteni kívánta kapcsolatait azokkal a regionális szereplőkkel, amelyek szintén ellenezték a békülési folyamatokat. 2022 februárjában, tehát közel két évvel a támadás előtt, a Hamász külön szervezeti egységet hozott létre a normalizáció elleni küzdelem koordinálására. Ez az iroda nem csupán propagandafeladatokat kapott, hanem átfogó stratégiai szerepet szántak neki: a normalizáció elleni politikai, társadalmi és biztonsági fellépés megtervezését, valamint a különböző Hamász-szervek tevékenységének összehangolását.

A dokumentumokból az is kiderül, hogy a Hamász tudatában volt annak: a Gázai övezet önmagában nem képes elegendő nyomást gyakorolni a regionális folyamatokra. Ezért a szervezet célul tűzte ki a feszültség fokozását a Nyugati Parton és Kelet-Jeruzsálemben is. Abból indultak ki, hogy a konfliktus intenzívebbé válása politikai nyomást gyakorolhatna az arab vezetőkre. A Hamász stratégái történelmi példaként a második intifádát említették, amely szerintük korábban már hozzájárult egyes normalizációs kezdeményezések meghiúsulásához.

2023 folyamán a Hamász vezetői egyre frusztráltabban figyelték, hogy az erőfeszítéseik nem hozzák meg a kívánt eredményt. Bár a térségben időről időre fellángoltak az összecsapások, azok nem lassították le az izraeli–szaúdi tárgyalásokat. Arra a következtetésre jutottak, hogy a hagyományos eszközök már nem elegendők a folyamat megállítására.

A fordulópontot a támadást megelőző hetek jelentették. Körülbelül két héttel október 7. előtt a Hamász gázai vezetése kulcsfontosságú tanácskozást tartott, amelyen a szervezet akkori vezetője, Jahja Szinvár egy állásfoglalást mutatott be „A Szaúd-Arábia és Izrael közötti normalizációs folyamat kezelése” címmel. Kiemelte, hogy Szaúd-Arábia szerepe messze túlmutat más arab országokén, ezért egy ilyen precedens értékű megállapodás „súlyos politikai és stratégiai veszteséget jelentene a palesztin ügy számára”.

„A normalizáció egy teljesen beteges gonoszság, és a normalizációban nincs különbség egyik ország és a másik között. Szaúd-Arábia azonban arab és iszlám szinten különleges státusszal és nagy befolyással rendelkezik, és ez egy sajnálatos, nyugtalanító, obszcén és rejtélyes lépés.”

Szinvár különösen élesen támadta Mohammed bin Szalmán szaúdi trónörököst, azzal vádolva, hogy regionális vezető szerepre törekszik, és ennek érdekében kész együttműködni Izraellel és az Egyesült Államokkal; ez a folyamat pedig, a palesztin nemzeti törekvések rovására, alapvetően átalakíthatja a Közel-Kelet erőviszonyait.

„A Hamász nem elhanyagolható párt; ellenzékének köszönhetően megzavarhatja a terveket, ahogyan mi is szerepet játszottunk az oslói béke kudarcában – olvasható a tanácskozásról készült jegyzőkönyvben – Szerepünk lesz a cionista ellenség legyőzésében, és abban, hogy üzenetet közvetítsünk a normalizációs partnereknek, miszerint az izraeli megszállás nem a biztonság és a stabilitás oázisa. Lehet, hogy nem tudjuk megállítani a lépést, de megzavarjuk, és megfosztjuk a legitimitásától.”

Szinvár úgy ítélte meg, hogy nincs más választásuk, mint végrehajtani egy „rendkívüli akciót”, amely stratégiai fordulatot idézhet elő a térségben, és képes lehet megváltoztatni a palesztin kérdés háttérbe szorulásának folyamatát.

Öt nappal később, 06:29-kor a Hamász példátlan háborút indított Izrael ellen.

Az október 7-i támadás és az azt követő izraeli hadműveletek teljesen átalakították a diplomáciai környezetet: a normalizációs tárgyalások lelassultak, majd gyakorlatilag befagytak, és ezzel párhuzamosan a gázai konfliktus a nemzetközi politika egyik központi kérdésévé vált. A most előkerült dokumentumok ugyan nem magyarázzák meg teljes egészében a Hamász döntéshozatalát, de fontos betekintést nyújtanak abba, hogy milyen stratégiai megfontolások állhattak a modern izraeli történelem egyik legsúlyosabb terrortámadása mögött.

B’Chadrei Charedim, Israel Hayom, The Wall Street Journal