Az erkölcsi absztrakció felmenti a konkrét elnyomást

Van a modern politikai gondolkodásnak egy önmagát kivételes erkölcsi pozícióban elhelyező alakzata: az a harcos progresszió, amely saját önértelmezése szerint nem egyszerűen politikai álláspontot képvisel, hanem az univerzális erkölcsi tudat letéteményese. Nem kedveli a vitát, annál inkább az ítélkezést; nem szokása a mérlegelés, sokkal inkább a morális rangsorok felállítása; s véleményét nem egyszerű állásfoglalásként teszi nyilvánvalóvá, hanem erkölcsi piedesztálra emelve önmagát hirdeti azt ki. Innen tekint le a világra, innen osztja ki a „jó” és a „rossz” szerepeit, innen beszél az emberi jogokról, az elnyomásról és az igazságosságról.

Ez a pozíció azonban csak addig tűnik erkölcsileg magasrendűnek, amíg nem kerül szembe a saját belső ellentmondásaival.

A klasszikus univerzalista erkölcsi hagyomány – amelyre ez a diskurzus olyan előszeretettel hivatkozik, többnyire díszítőelemként – kellemetlen tulajdonsággal bír: nem engedi meg, hogy az erkölcsi elvek ideológiai rokonszenv szerint legyenek alkalmazva. Éppen ezért válik mindig zavaróvá ott, ahol az erkölcs nem iránytű, hanem alibi. Immanuel Kant gondolkodásának minimális, de döntő belátása az, hogy az erkölcsi ítélet nem identitásokhoz, nem geopolitikai rokonszenvekhez, hanem az emberi méltóság sérelméhez igazodik. Ha ez az elv elveszik, az univerzalizmus puszta retorikai díszletté válik. És pontosan ez történik most.

Venezuela esete ugyanis nem „erkölcs- és joghermeneutikai” problémafelvetés, hanem tényszerű politikai és morális katasztrófa. Egy olyan rezsim bukásáról beszélünk, amely az egész világ számára köztudottan, brutális módon választásokat csalt el; ellenzékieket börtönzött be és kínoztatott; a drogkartellek fölött diszponált; külföldi tulajdonban lévő olaj-, energia- és infrastruktúra-vagyont államosított kártalanítás nélkül vagy nevetségesen a piaci érték alatt; elvesztett nemzetközi pereket egyszerűen nem hajtott végre.

Venezuela nem pusztán gazdasági összeomlás volt, hanem állami szuverenitásnak álcázott geopolitikai kiszervezés: egy olyan autoriter–bűnözői infrastruktúra kiépítése, amelynek haszonélvezői nem a venezuelai polgárok, hanem a rezsim túlélésében érdekelt külső hatalmi központok voltak. Irán számára Venezuela évekig előretolt műveleti tér: szankciók megkerülésének, pénzügyi és logisztikai hálózatoknak, ipari–katonai együttműködéseknek az a terepe, ahol a teheráni rezsim a maga „távoli közelségét” gyakorolta. Oroszország számára Venezuela kiszámítható zsarolási pont és stratégiai zavaró tényező volt az Egyesült Államok közvetlen geopolitikai környezetében: a rezsim fenntartása egyben annak demonstrációja, hogy Moszkva nemcsak Európa peremén, hanem az amerikai féltekén is képes pozíciót építeni. Kína pedig a maga csendesebb, ám annál következetesebb logikájával úgy jelent meg, mint aki a válságot hitellel, infrastruktúrával, függőséggel írja alá: nem felszabadít, hanem leköt, nem demokratizál, hanem beáraz.

És mindehhez társult az a sötét mellékcsatorna, amelyet a nyugati kényelmesség szeret „összeesküvés-elméletnek” nevezni addig a pillanatig, amíg dokumentummá és pénzmozgássá nem válik: a terrorista proxyk beágyazódása. A Hezbollah és a Hamász nem úgy működik, mint egy metafizikai rossz, hanem úgy, mint egy pénzügyi–logisztikai ökoszisztéma: fedőcégek, arany- és drogútvonalak, banki csatornák, hamisított kereskedelem, „baráti” állami engedékenység. Ha egy rezsim ezeknek teret ad, sőt velük együtt él, akkor az ország már nem pusztán „autoriter”, hanem műveleti háttérország; és aki ezt a helyzetet pusztán „szuverenitásként” védi, az valójában nem egy népet véd, hanem egy hálózatot.

Ebben az összefüggésben a „nemzetközi jog” fundamentalista mantrázása különös, groteszk műfajjá válik: olyan, mintha egy kigyulladt ház esetében valaki a tűzoltás helyett a társasházi házirend betűhű alkalmazását követelné, majd erkölcsi fölényéről biztosítaná a füstben fuldoklókat. Mert itt nem „politikai ízlés” kérdése áll szemben „nemzetközi joggal”, hanem egy nép szabadságigénye áll szemben egy olyan rezsimmel, amelynek a szuverenitás csupán fedőnév volt idegen hatalmak, bűnözői csatornák és terrorista proxyk együttműködésére.

Vagyis az ország idegen autoriter hatalmak előretolt műveleti terévé vált: szankciók kijátszásának terepévé, pénzmosási csomóponttá, fedőcégek és bűnözői hálózatok, valamint terrorista alakulatok együttműködésének színterévé. Itt már nem a szuverenitásról kell szubtilis, rokokósra hangolt retorikával beszélni, hanem a megszállás legdurvább és legembertelenebb formájáról, még akkor is, ha ezt a magszállást maga az ország – amúgy illegitim módon – hatalmat gyakorló politikai vezetése biztosítja.

Ennek következménye pedig már messze nem elméleti vita, hanem emberi tömegek sorsa. Venezuela a világ egyik legnagyobb, nem háborús eredetű menekült- és emigrációs válságát produkálta: 7–8 millió ember kényszerült elhagyni az országot. Egy olyan államban, amely olajkészletei alapján a világ leggazdagabbjai közé tartozhatna, tömeges nyomor, éhezés és egészségügyi összeomlás uralkodott.

És mégis: miközben Venezuelában és az emigrációban élők milliói végre fellélegeznek, a világ harcos progresszív köreiben mély gyász veszi kezdetét, amely gyorsan uralkodó erkölcsi pózzá nemesül. Ez a gyász valójában nem az áldozatok felé fordul, hanem egy bukott hatalom elvesztését siratja.

Zohran Mamdani, New York frissen beavatott polgármestere nemes egyszerűséggel elítélte az Egyesült Államok venezuelai csapásait, és azokat a rezsimváltás nyílt és leplezetlen törekvéseként jellemezte. A sokszorosan bizonyított, nagyszerű Bernie Sanders pedig ezt írta: “The United States does NOT have the right to unilaterally take this country to war … This is rank imperialism.” („Az Egyesült Államoknak NINCS joga egyoldalúan háborúba sodorni ezt az országot… Ez nyers imperializmus.”)

Ezek az állítások messze nem a szuverenitás és a béke bátor védelmében fogantak, hanem erkölcsi formalizmusok, amelyek a jog nyelvét abszolutizálják ott, ahol maga a jog vált az elnyomás fedőrétegévé. A „be nem avatkozás” ilyen helyzetben nem semleges álláspont, hanem aktív cinkosság és undort keltő cinizmus: konzerválja a brutalitást, miközben erkölcsi fölényről prédikál.

Amikor mindezt az univerzalizmus nyelvén adják elő, az bizony nem Kant követése, hanem Kant totális meghamisítása, erkölcsi alibivé tétele. Az univerzalizmus itt már nem az emberek védelmét jelenti, hanem a status quo sérthetetlenségét.

A történelem újra és újra megmutatta, hogy vannak helyzetek, amikor nem a jog literalista olvasata, hanem a felszabadítás erkölcsi parancsa élvez elsőbbséget. Találomra legyen elég három példa a sok közül:

1944–45-ben a szövetségesek megszállták a náci Németországot, rendszert döntöttek meg, kormányt számoltak fel. Ha ezt a beavatkozást a mai formalista mércékkel mérnénk, imperialista agressziónak kellene neveznünk. A történelem azonban felszabadításként tartja számon.

Koszovóban (1999) a NATO ENSZ-felhatalmazás nélkül avatkozott be. Jogilag vitatható volt, erkölcsileg elkerülhetetlen, hiszen a legdurvább etnikai tisztogatást állította meg. A jog abszolutizálása tömegsírokat jelentett volna.

Sierra Leone esetében (2000) a brit beavatkozás nem idegen szuverenitást sértett, hanem egy már szétzilált állami rend helyreállításának feltételeit teremtette meg, egy összeomlott, terroruralom alatt álló országot mentve meg ezzel. Egy olyan politikai térben történt a beavatkozás, ahol a szuverenitás nem a politikai közösség önrendelkezését, hanem a fegyveres milíciák és a gyilkos terror hatalmát jelentette.

Mindez persze nem új. A hidegháború idején „hasznos idiótáknak” nevezték azokat a nyugati értelmiségieket és politikusokat, akik őszinte humanista szándékkal autoriter rendszerek objektív érdekeit szolgálták. A minta változatlan: a Nyugat és az USA bűne abszolút, minden más relativizálható; a szuverenitás fetisizálása akkor is, amikor az állam már nem a népét képviseli; a nem-cselekvés erkölcsi piedesztálra emelése; az áldozatok szenvedésének elvonttá tétele, irodalmi példázatokká történő szublimálása.

A nyelv ma kifinomultabb: „nemzetközi jog”, „imperializmus”, „rezsimváltás”, a következmény ugyanaz: az erkölcsi absztrakció felmenti a konkrét elnyomást. A történelemben mindig voltak, akik a jog tisztaságáért aggódtak, miközben a jog mögött embereket daráltak be. Mindig voltak, akik féltek a cselekvés erkölcsi kockázatától, ezért vállalták a nem-cselekvés biztos bűnét. És mindig voltak, akik ezt erkölcsi felsőbbrendűségként adták el.

Régen hasznos idiótáknak nevezték őket. Ma progresszív humanistáknak.

A név változik. A szerep ugyanaz. A történelem ítélete is.