Október 8: a nagy visszatérés napja

Amikor a zsidók ismét bűnös tévelygőkké nyilváníttattak.

2023. október 7-én a zsidó nép életében egy napra visszatért a Holokauszt. Akik a szörnyűségeket elszenvedték, azok a Gázával határos izraeli területek lakói voltak, de a rájuk zúduló szadista hóhérbanda célpontjai a zsidók voltak, bárhol is éljenek Alaszkától Új-Zélandig. Csak az Izraeli Hadsereg gyors válaszán múlott, hogy egy nap alatt likvidálták a támadókat – akik öldököltek volna mindaddig, míg az utolsó töltényükből és utolsó használható szuronyukból ki nem fogynak.

Október 7-e a rettenetes tragédia, október 8 pedig tágabb értelemben minden, ami október 7 után következett. Ez pedig mindenek előtt a zsidó nép felelőssé tétele saját szenvedéseiért, ami – talán nem túlzás ezt mondani – civilizációs fordulópont.

Mindaddig a nyugati világban az volt a domináns álláspont, hogy a Holokauszt egyedülálló tragédiájának a zsidó nép volt az áldozata, így tehát a nagy történelmi erkölcsi könyvelésben a zsidók a követel oldalon állnak, az európai civilizáció pedig a tartozik oldalon. A Holokauszt kultúrája alapvetően erről szólt.

A zsidó állam ellen felhozott, alantas és hazug népirtás vád arra szolgál, hogy a zsidókkal szemben fennálló erkölcsi adósságot lenullázzák. A törekvés cseppet sem új, de mindeddig a nyugati világban egy kisebbség hangoztatta nyíltan az ilyen nézeteket.

Október 8-a ennek a történelmi mérlegnek a visszabillentése: a nyugati kultúra ismét követel, a zsidók pedig tartoznak.

Az antiszemitizmus integráns része: erkölcsi magaslatról ítélkezni a zsidók felett. A nyugati világ majd két évezreden át, a kereszténység kezdetei óta abban a hitben élte életét, hogy a zsidók bűnösök és tévelygők. A 19. századi emancipációval ezt a gondolatot zárójelbe tették. Ez a kivételes állapot 75 évig sem tartott: az 1933 után Európát eluraló fasizmus újra bűnösnek deklarálta a zsidókat és rettenetes ítéletet tartott felettük.

Ezután évtizedekbe telt, amíg Európa népei felfogták, hogy 1941-1945 között mit műveltek. A Holokauszt kultúrája 1989 után kezdett igazán kibontakozni, amikor az ezt gátló kommunista ideológia letakarodott a színről. A zsidók ezt minden erejükkel támogatták, magától értetődő módon remélve, hogy az ellenük elkövetett bűnök tudatosítása megakadályozza az antiszemitizmus újabb fellángolását.

A nyugati kultúra azonban – úgy látszik – nem bírta elviselni a bűntudat súlyát, összeroppant és visszatért civilizációs alapállapotába, miszerint a zsidók a bűnösök és a népek feladata, hogy ítélkezzenek felette és „helyére szorítsák”. A népirtás vád roppant dinamikáját ez a civilizációs fordulat adja.

Ha feltesszük a kérdést, hogy a nyugati kultúra színe-virága miért ragaszkodik vallásos hittel a „népirtás” vádjához, hogy miért nem törődnek más, sokkal súlyosabb atrocitások áldozataival, akkor ez a válasz: a népirtás vád az, amivel vissza lehet kényszeríteni a zsidóságot a népek közötti nagy elszámolás „tartozik” oldalára, segítségével le lehet nullázni a feléjük fennálló adósságot, ami a Holokauszt nyomán alakult ki és felszámolhatatlannak tetszett.

A nagy palesztinpárti egyetemi sátortáborok meg is előlegezték ezt a kívánatos helyzetet: az Izrael-ellenes tömeg uralta a kampuszokat, az erő pozíciójából tárgyalt az egyetemi vezetéssel, a zsidó diákok pedig kipájukat levéve, Dávid-csillagos nyakláncaikat eldugva, mellékutakon sompolyogva próbáltak az egyetemen közlekedni – éppúgy, mint egy középkori városban a vérvádas hisztériák idején.

A civilizációs fordulat abban áll, hogy egy rövidnek bizonyuló időszak után a nyugati világ (és nyomában a világ többi népei) ismét elfoglalja helyét az erkölcsi piedesztálon, ahonnan ítélkezni fog a zsidók felett, akik ismét elfoglalták a nekik régóta kijelölt helyet a vádlottak padján.

Egy ilyen fordulat mélységes mélyen felforgatja a társadalmakat, fejtetőre állítja az eddigi hitvilágot és elsöprő erejű dinamikákat indít be. Mindehhez olyan mély vallásos hitre van szükség, amely hajdan a vallásháborúk harcosait motiválta. („Ha Isten velünk, ki ellenünk?!”) Az ennek szolgálatába állított palesztin vallás ezt a funkciót látja el. Az ártatlan (most éppen palesztin) gyermekeket gyilkoló zsidók (izraeliek) kétezer éves mítosza tér vissza, amelyik hol nyíltan, hol búvópatakkét mindig is jelen volt a nyugati civilizációban. A kétezer éves mélyrétegekből feltörő mítoszok ereje felmérhetetlen. Ez a mitikus-vallásos hit magával ragadja  és elsöpri a racionalitást. Lásd az elit egyetemeken (a tudás fellegváraiban) uralkodó boszorkányüldöző légkört, amelynek az egyetemek vezetése rendre behódol.

A palesztin vallás lényege, hogy a palesztin nép mindig, minden körülmények között áldozat, felelősséggel soha semmiért nem tartozik (beleértve október 7-ét), ezért joga van elnyomójával, a „cionistákkal” (értsd: zsidókkal) szemben bármilyen eszközzel „ellenállni”.

A palesztin vallás tehát a „nekünk mindent szabad” csodálatos érzésével ruházza fel annak híveit. Talán nem véletlen, hogy a minapi francia diáktüntetéseken törő-zúzó, gyújtogató szélsőségesek közt is felbukkant a palesztin zászló. Mint ahogy nem véletlen, hogy korunk szélsőbaloldali mozgalmai első számú témává teszik a palesztin ügyet – és ezzel persze az antiszemitizmust is.

A palesztin vallás az iszlám világ és a szovjet kommunista ideológusok közös terméke, amelynek a progresszív nyugati világ egy darabig ellenállt, most azonban már annak élcsapata.

Az antiszemitizmus lényege ez és nem más: a zsidókat az emancipáción alapuló, a gazdasági, politikai, kulturális életben elfoglalt tiszteletre méltó pozícióikból kiszorítani és visszaszorítani őket a vádlottak padjára, ahol nincsenek érdemeik, csak bűneik, és a népek ítélkeznek felette.

Ez az archaikus forrásokból táplálkozó, elementáris erejű dinamika elsöpör minden racionalitást, mert azzal az elementáris élménnyel kecsegtet, hogy megszabadulnak a zsidóuralomtól. Hogy mi a zsidóuralom? Például a Holokauszt kultúrája, amelyben kétségkívül a zsidóké volt a „moral high ground”. De „zsidóuralom” valójában az sok lemondással járó etikus életmód is, amely alól a „felszabadulás” elementáris élményt jelenthet.

A palesztin felszabadítás az emberi felelősség alóli felszabadítást jelenti.  Elementáris vonzereje innen ered. A zsidók pedig, a „törvény népe” a kötelességek lerázhatatlan nyűgét testesítik meg.

„Az antiszemitizmus… félelem az emberi állapottól” – írja Sartre. Tudniillik a felelősséggel járó emberei állapottól.

Az emberben rejlő örök gyermek vágyik arra a felelőtlen állapotra, amelyet a szélsőségesek ígérnek neki: ti áldozatok vagytok, a más tulajdona a tiétek, mert azt tőletek lopták, így azt jogotok van mástól elvenni. A másik, pedig a leggyakrabban a zsidó.

A palesztin zászló üzenete tehát ez: nekünk mindent szabad. Először a zsidókkal szemben, aztán majd másokkal szemben is.

„A magyar középosztály megvadult és berúgott a zsidókérdéstől” – írta naplójában Márai Sándor 1944-ben.

Most ugyanez történik globális szinten.

Az elsöpört racionalitást példázzák a társadalomtudományok, a szellemtudományok, a művészetek jeleseinek állásfoglalásai a nem létező „palesztin népirtás” ellen. A tudományos és művészi vizsgálódás teljes fegyvertárát az antiszemita mítosz (a gyilkos zsidó) szolgálatába állítják. A gyilkos zsidókról készült „”dokumentumfilmeket” aztán az európai művészet legmagasabb fórumain részestik párját ritkítóan lelkes fogadtatásban.

Amint korábban már megírtam, az ováció valódi oka a „zsidóuralom” (ti. a Holokauszt kultúrája) alóli felszabadulás önfeledt mámora.

Ezeket a dokumentumfilmeket úgy lehet tekinteni, mint a nagy vádbeszédeket a zsidók ellen. Hasonlóak ezek a filmek a fanatikus szerzetesek által hajdan tartott uszító beszédekhez, melyek  a pogromokat és/vagy kiűzetést megelőzték.

A film a vádbeszéd, a közönség dübörgő tapsa pedig az ítélet. Ezután már az ítéletvégrehajtás következik: a zsidók kiűzése tiszteletre méltó, befolyásos pozícióikból visszakergetésük az erkölcsi számkivetettek közé. Ez persze mindenekelőtt Izrael Államra vonatkozik: az országot érintő számtalan bojkottfelhívás az elszigeteltséghez, a modern száműzetéshez vezető út.

Mindezek után csak végtelenül álszentnek lehet nevezni az európai politikusokat, akik azt szajkózzák, hogy „Európában nincs helye az antiszemitizmusnak”. Mert íme, nagyon is van, csak éppen az emberi jogok alapján álló politikai elit egyedül a jobboldali, rasszista antiszemitizmust képes érzékelni, a baloldali, emberjogi frazeológián alapuló zsidógyűlöletre süket és vak.

Hivatalból.