Szent Ágoston nyomában

A gázai háború mérlege

A Velencei filmfesztiválon egy hónappal ezelőtt mutatták be a Hind Rajab hangja c. dokumentumdrámát, mely egy ötéves palesztin kislány történetét beszéli el, aki Gázában családjával menekült a háborús övezetből, de az autójukat tűz alá vették, a kislány egyedül maradt életben, de hiába próbált segítséget kérni az autóból, amiben bent rekedt.

A film nyilvánvalóan a palesztin ártatlanság és az izraeli kegyetlenség történetét volt hivatva elbeszélni. Arról egy szót sem szólt, hogy az Izrael Hadsereg figyelmeztetést ad és elegendő időt hagy a civilek evakuálására a konfliktusövezetekből. A Hamász viszont akadályozza, hogy a civileket biztonságba helyezzék: stratégiájuk lényege, hogy saját népüket használják emberi pajzsként, majd a halottakat propagandafegyverként.

Az elpusztított palesztin ártatlanság megindító történetére maximálisan vevő volt a filmes elitből álló közönség: előbb illően megkönnyezték, utána viszont 23 perces álló ovációban részesítették a filmet.

Itt elgondolkozhatunk: nemde az ilyen megrendítő filmeket a közönség inkább néma csendben szokta fogadni? Így fogadták pár éve Cannes-ban Nemes Jeles László Saul fia c. filmjét: szótlanul, megrendülten.

Az álló ováció inkább az örömünnep, sőt az eufória velejárója – de hát minek is örvendeztek e film láttán az Európa filmvilág csúcsain trónoló hölgyek és urak?

*

Nos, annak, hogy az európai filmművészet szentélyében a fenti vádakat ki lehet mondani, az izraeli katonákat gyerekgyilkossággal meg lehet vádolni, hogy ez a vád itt illő és helyénvaló és a zsidók nem kiálthatnak antiszemitizmust – mert immár mi mondjuk meg, hogy ma mi az antiszemitizmus. Visszanyertük a kezdeményezést: a kultúra csúcsain immár nem a zsidók osztják a lapot, nem ők mondák meg ki a jó és ki a rossz (ld. Saul fia), ki az antiszemita, hanem mi (ld. Hind Rajab hangja).

Sikerült letaszítani a zsidókat a morál trónusáról –  sikerült a Holokauszt fegyverét kicsavarni a kezükből – az önfeledt ünneplés valódi oka ez volt.

A zsidók végre visszakerültek oda, ahol kétezer éven át voltak, az (egyelőre csak szimbolikus) száműzetésbe és szétszórattatásba, ahová az 5. században élt egyházatya, Szent Ágoston iránymutatása küldte őket: tanúként létezve, bizonyítandó, hogy milyen kitaszítottság azok osztályrésze, akik nem fogadják el az egyetemes egyház igazságát. A meghatározó befolyású egyházatya a zsoltár szavait fordította a zsidók ellen, midőn kijelölte helyüket a világban: „Ne öld meg őket, hogy népem meg ne felejtkezzék; bujdosókká tedd őket a te hatalmaddal, és alázd meg őket”. (Zsoltárok 59:12, Károli Gáspár ford.)

Ma már a keresztény egyházak többsége nem hirdeti Ágoston e tanítását, de a lesüllyedt kultúrjavakra jellemzően hatása áttételesen él tovább.

Ennek a páratlan győzelemnek szólt a több mint húszperces ováció: a zsidók a holokausztjukkal megpróbálták megszerezni az erkölcsi uralmat fölöttünk, de mi visszaküldtük őket oda, ahonnan jöttek. Ott aztán bizonygathatják, hogy nem ölik az ártatlanokat (most éppen a palesztinokat) – ahogy hajdan a vérvád és az ostyagyalázás idején is ezzel próbálkoztak. Most már újra mi mondjuk meg, hogy kik ők, nem ők mondják meg, (pl. a holokauszt filmjeikkel) hogy kik vagyunk mi.

Ha megvonjuk október 7 és a kétéves gázai háború mérlegét, ez a szomorú eredmény: immár Európa szerte széles körben elterjedt álláspont lett az „Izrael úgy bánik a palesztinokkal, ahogy a nácik bántak a zsidókkal” lózung. Ez pedig azt jelenti, hogy Európa keményen dolgozik azon, hogy felszámolja Holokauszt óta fennálló erkölcsi adósságát a zsidók felé. És ezen az úton elég messze jutott.

Brit vizsgálatok szerint ezzel a lózunggal egyetért a felnőtt brit lakosság 45%-a – ami jelentős emelkedés a tavalyi 33%-hoz képest. A 18–24 évesek körében ez az egyetértők aránya elérte a 60%-ot. És mindez a kelet-európai zsidók által sokáig bálványozott brit földön történik, amelyet sokáig biztos menedéknek tekintettek a hányatott sorsú Közép-Európából nézve.)

Október 7-e megrendítette a zsidók Holokauszt utáni relatív fizikai biztonságérzetét: a védettnek hitt Izrael szívébe hozta vissza egy napra a Holokauszt borzalmait. Az azóta eltelt két év pedig megrendítette a nyugati világban élő zsidóság alapvető biztonságérzetét is. Ezek a traumák olyan súlyúak, hogy alighanem bevonulnak majd a zsidó történelembe.

A zsidók túlnyomó többsége tűzön-vízen át azt akarta hinni, hogy a nyugati világ megtanulta a Holokauszt leckéjét. Abban az illúzióban ringatták magukat, hogy erkölcsileg és intellektuálisan hozzájuk hasonlóan gondolkodó emberek közösségében élnek. Hogy e társadalmak antirasszista, kisebbségvédő elkötelezettsége mélységes mélyen gyökerezik: a keresztényi szeretet, a reneszánsz életigenlés, a racionális felvilágosodás, a szabadságszerető liberalizmus, a bátor antifasizmus és a 21. századi kisebbségvédelem mind egyetlen, eleven és erős gyökérzetbe fonódik össze, mely a zsidókat ugyanúgy táplálja és oltalmazza, minden más szorongatott embercsoportot.

Ez ugyanis korunk, a 21. század első számú nyugati vallása. Ezt a hitrendszert hirdeti és vallja ma a nyugati világ fősodra.

És ez a hitrendszer emelte gyakorlatilag hivatalosan áldozati státuszba a palesztinokat és az elkövető státuszába a zsidó államot. (Lásd az ezzel kapcsolatos számtalan ENSZ-határozatot.) Ami által ­ a régi hagyomány szerint – a zsidó államot betuszkolják a világ számkivetettjének státuszába. Ha még nem is egészen, de legalább felerészben: lásd az izraeliek kizárását az európai sportrendezvényekről, kulturális rendezvényekről, kutatási pályázatokból, versenytárgyalásokról, éttermekből, stb.

*

A zsidók számára mellbevágó tapasztalat éppen az volt, hogy október 7 után az egész humanista vallást egyik napról a másikra ellenük fordították, és ennek jegyében kezdték kirekesztésüket az eddig befogadónak hitt társadalmakból. És hogy félreértés ne legyen, mindezt a kultúra és tudomány legdicsőbb fellegváraiban, értékteremtő műhelyiben, e modern vallás templomaiban: az amerikai elit egyetemeken kezdték el, mindjárt október 7-én. És nem mások tették ezt, mint az egyetemek tanárai – e modern vallás papjai – és diákjai – az eljövendő kor szellemének zászlóvivői.

A kirekesztés módszertana igen egyszerű: veszik a humanista vallás nemes értékeit, majd kijelentik, hogy a zsidó állam a Hamasz ellen vívott háborúban mindezeket megsérti, amikor a palesztinok ellen fellép. Megsérti a palesztin civilek jogait, amikor lakóépületeket vesz célba, megsérti a palesztin melegek jogait (ez a vád is elhangzik!), megsérti a palesztin gyerekek jogait (a halott palesztin gyerek az első számú propagandafegyver, naponta láthatók a BBC és CNN adásaiban, a Hamasz erről szóló statisztikáit lépten-nyomon idézik).

Csak valahogy kilóg a lóláb: erősen úgy tűnik, mintha a háború során a haladó világegyház papjai és hívei valójában nem a palesztinok szenvedésének enyhítésében, hanem éppen maximalizálásában lennének érdekeltek (teljes összhangban a Hamasz propagandaháborújával), hogy aztán a szenvedés képeit gyönyörteljes gyűlölettel a világ elé tárhassák: lám, ilyenek vagytok ti, cionisták. A Hind Rajab film fogadtatása ennek ékes példája.

Nem a könnyen felheccelhető csőcselék és az ezek kegyeire pályázó szélsőséges politikusok/pártok álltak tehát az új antiszemitizmus élére, (ők csak később jöttek) hanem humanista világvallású társadalmunk értékteremtő elitje. Amely két év után változatlan dühvel bélyegzi meg a zsidó államot – olyan szavakkal („népirtó”), amelyekből csak e zsidó állam kirekesztése következhet a létezésre méltó nemzetek sorából.

*

Szép példa erre az Európa Parlament Szocialisták és Demokraták képviselőcsoportjának – e fősodorba tartozó és igen tiszteletre méltó csoportosulásnak – a javaslata, mely szerint a Gázában működő humanitárius szervezeteket jelölik a Szaharov-díjra a gondolat szabadságáért. Ami szép gesztus – lenne, ha nem tudnánk, hogy e szervezetek gyakorlatilag a Hamasz teljes kontrollja alatt működnek. Az ENSZ Segélyezési és Munkaügyi Szervezete (UNRWA) személyi állományában súlyosan összefonódott a Hamasszal: még az október 7-én gyilkoló terroristák közül is az UNRWA fizetési listáján szerepeltek 12-en.

Így tehát a Szocialisták és Demokraták egy Hamasszal összefonódó szervezetet jelöltek meg, mint a sajtószabadság bajnokát. Kell-e ékesebb bizonyítéka humanista eszmék teljes pervertálódására? Aki ezt a javaslatot terjeszti elő, az az orwelli szabadság=szolgaság jelszót tűzi zászlajára. Mit remélhetünk olyan emberektől, akik a szavak értelmét így kiforgatták?

*

Azért tragikus helyzet ez, mert az elfogadásra vágyó zsidóknak jószerével más szellemi fogódzójuk nincs. Aki ezzel a kisebbségvédő, antirasszista vallással szembefordul, azt többnyire szélsőjobboldalinak szokták nevezni (Trump, Orbán, Bolsonaro, Marine Le Pen, stb.), akik iránt a zsidók mélységesen bizalmatlanok, akiknek szellemi útkeresése idejétmúlt és nem ad választ a kor kihívásaira.

A humanista világegyház kritikája éppen ezért korunk nagy szellemi kihívása.

A zsidók döntő többsége a humanista világegyház értékeihez továbbra is ragaszkodik. Érthető módon persze, ámde ezzel együtt sokan hitelt adnak az ezen értékek nevében megfogalmazott súlyos Izrael-ellenes vádaknak – abban a reményben, hogy így a humanista világegyház nem taszítja ki őket a szellemi és egzisztenciális hontalanságba. Ahol nincs méltó élet, csak a Szent Ágoston által a zsidóknak rendelt sors.