Menekülés a kiszolgáltatott helyzetből

Reflexiók Ádám Zoltán írására

A szerző Az elviselhetetlen el nem viselése c. írásának üzenetét úgy tudnám összegezni, hogy az erkölcsileg megsemmisítő ítélet a zsidó állam felett, enyhítő körülmények nélkül.

Írásában vég nélkül sorakoznak az ehhez hasonló mondatok:

„…az izraeli hadsereg az egész övezetet háborús területként kezeli, beleértve az iskolákat, kollégiumokat, kórházakat, templomokat, közigazgatási intézményeket, gazdaságokat és mezőgazdasági művelésre alkalmas területeket is.”

Arról az alapvető tényről, hogy a Hamasz mindezeket a civil intézményeket – és általában a civil lakosságot – golyófogónak használja, Ádám Zoltán cikkében egyetlen szó nincs. Hogy a civil lakosság veszteségeiben a Hamasznak bármiféle szerepe lenne, arról semmit nem tudunk meg. Nem tudunk meg semmit arról, hogy a Hamasz áldozatokról közzétett adatai nem tesznek különbséget civilek és fegyveresek között, hogy a Hamasz gyerekeket is használ katonai célokra, hogy a civil épületek nagyrészt aláaknázza. Hogy mióta hatalmon van, a katonai és a civil infrastruktúrát teljesen egymásba építette. Az Ádám Zoltán által felvázolt apokaliptikus pusztulásban a Hamasz felelőssége egyáltalán nem jelenik meg. Sőt, a Hamaszról – azon túl, hogy október 7-ét kötelezően elítéli – gyakorlatilag egyetlen rossz szava nincs.

Miközben az általa felvázolt képben Izrael (és még véletlenül sem az izraeli hadsereg vagy a kormány, hanem Izrael mindenestül) az apokalipszist zúdítja Gázára, addig a Hamasz civilizált intézményként jelenik meg („A gázai hatóságok”, „a gázai egészségügyi adminisztráció” ás hasonló elnevezések alatt).

Hogy a háborúnak véget lehetne vetni a túszok visszaadásával, arról szó sem esik. Egyáltalán: a túszokról egyetlen szót sem ejt a szerző, interpretációjában ilyenek nem is léteznek.

*

Forráskezelése ennek megfelelő: a kommunikációs háborúban a Hamasz adataira hivatkozik, amelyeket hol „a gázai adminisztrációtól származó adat”-ként máskor „a gázai egészségügyi adminisztráció adataiként” aposztrofál. Ám a Hamasz 60 ezer halott körüli adatbecslése még mindig nem elég neki: a halottak számát 100 ezerben valószínűsíti – mindezt egy olyan cikk alapján, amely 2024 júliusában jelent meg és a halottak számát már akkor 186 ezerre (!) becsülte.

Hogy izraeli részről ezeket az adatokat vitatják, az említésre sem méltó.

Így Ádám szerint a gázai áldozatok „80-90 százaléka” fegyvertelen civil, s nem törődik az IDF adataival, miszerint húszezer Hamasz fegyverest öltek meg – így tehát a civil áldozatok aránya kétharmad körül van – ami megfelel a mai világ legtöbb fegyveres konfliktusában meglévő aránynak.

A 80-90 százaléknak azonban fontos üzenete van: ez az arány „magasabb arány a szudáni, mianmari és ukrajnai háborúkénál”.

Vagyis: Izraelnél nagyobb bűnös nincs.

A szerző tehát veszi a különböző statisztikákat, kedve szerint kiválogatja belőlük a legszélsőségesebb adatokat, és a továbbiakban ezekre hivatkozik. Ha kell, éppen egy török honlapra, mely így kezdi tudósítását: „Izrael 100 000 tonna robbanóanyagot dobott le a Gázai övezetre azóta, hogy 19 hónappal ezelőtt megkezdte népirtását…”.

Hasonlóan vad számokat olvashatunk a Gázában dúló éhínségről. Hogy a Hamasz az ENSZ (UNRWA) szervezetével teljesen összeépült, fosztogatja a segélyszállítmányokat és ebből fedezi a háború folytatását – vagyis maga is hozzájárul az ínséges helyzethez –, az a szerző számára nem létező tény.

*

A szerzőnek Izrael iránt egyetlen empatikus mondata nincs: a zsidó állam barbár tömeggyilkos, enyhítő körülmények Izrael mellett nincsenek.

Hogy a háborút egy olyan szervezet indította, amelynek deklarált célja a zsidók kiirtása, és hogy e szándékának komolyságát 2023. október 7-én minden kétséget kizáróan demonstrálta, arról a szerző nem tud semmit. Az általa felvázolt képben van egyfelől a barbár, embertelen háborút folytató Izrael, másfelől pedig a semleges hangnemben emlegetett Hamasz, avagy többnyire: a „gázai egészségügyi hatóságok”.

Ádám Zoltán cikke sokkal messzebb megy, mint a petíció szövege. Utóbbi képes azonosulni az izraeliek szenvedésével is. Ádám Zoltán erre nem mutat semmi hajlandóságot. A petíció „palesztinok és zsidók közös emberiességéért” emel szót. Ádám Zoltán számára az izraeliek emberiessége nem létezik. Izraelről az irtózat és az elemi indulat hangján beszél.

„Izrael az elmúlt két évben lényegében lakhatatlanná tette Gázát. Lerombolta a lakóházak és a közszolgáltatásokat nyújtó intézmények többségét. Felszámolta az iskolákat és az egészségügyi ellátást, korlátozta a lakosság élelmiszerhez és más segélyekhez való hozzáférését. Kiürítési parancsokkal otthonaik elhagyására kényszerítette a civil lakosság nagy részét, és megsemmisítette a lakóépületeiket.”

Ez nem bírálat, hanem erkölcsi megsemmisítés. Egy erkölcsi alapokkal nem rendelkező országnak pedig – ugyebár – létezése is megkérdőjelezhető.

Ha figyelmesen olvassuk írását, indulatainak okára is rálelünk:

„Ha az izraeli és nem-izraeli zsidók nem emelik fel a szavukat az Izrael által elkövetett bűnök ellen, és nem nevezik nevükön az állítólagos zsidó önvédelem nevében elkövetett tömeges atrocitásokat, morális értelemben maguk is bűnrészessé válnak, és a jövőben nem számíthatnak a világ jóindulatára.”

Meg kell tehát bélyegezni Izraelt, meg kell vele tagadni minden szolidaritást – különben „nem számíthatunk a világ jóindulatára”.

A szerző így azonosítja azt a csoportot, amelynek nevében megszólal: „a holokauszt-traumát ma is magában hordozó, az izraeli közvéleménnyel ellentétben önmagát kiszolgáltatott helyzetű társadalmi kisebbségként azonosító magyar zsidó közvélemény”.

Mi a kiút tehát ebből a kiszolgáltatott helyzetből a „magyar zsidó közvélemény” számára? Izrael megbélyegzése és megtagadása.