Az elviselhetetlen el nem viselése

Izrael gázai háborúja és „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” indított petíció körüli vita.

„A próféták korának lezárulása óta a zsidóság önkritikája béna volt – vagy üres gőg, vagy a következmények levonása alól automatikusan felmentő önmarcangolás lépett a helyére – és vannak, akik ennek magyarázatát épp az antiszemitizmus kívülről jövő támadásaiban keresik. De ez a mentség nagyon lesújtó volna: valóban olyan mértékben megszűnt volna a zsidóság belső egyénisége, hogy magatartását kívülről kényszeríthetik rá?” Tábor Béla: A zsidóság két útja (1939)

Kezdjük a legfontosabbal: Gáza lakossága – 2024 végén mintegy 2,1 millió fő – elképesztő atrocitásoknak van kitéve közel két éve. A szétesőben lévő gázai egészségügyi adminisztráció adatai szerint a Gázát 2023. októberéig irányító Hamász borzalmas terrorakcióját követő izraeli megtorlás áldozatainak száma mára meghaladja a 64 ezret. A valós szám ennél valószínűleg jóval nagyobb, és könnyen lehet, hogy mára elérte a százezret. És ez „csak” a háborús halálesetek száma. Ebben a két évben Gáza lakosságának nagy része otthona elhagyására kényszerült „belső menekültté” vált. Sokaknak 3-4 alkalommal kellett menekülniük, és az elmúlt két év nagy részét sátrakban töltötték.

Műholdfelvételek szerint a gázai épületek mintegy 70 százaléka pusztult el az elmúlt két évben. Lényegében nincs a bombázások által érintetlen terület; az izraeli hadsereg az egész övezetet háborús területként kezeli, beleértve az iskolákat, kollégiumokat, kórházakat, templomokat, közigazgatási intézményeket, gazdaságokat és mezőgazdasági művelésre alkalmas területeket is. A légitámadásokban Gázára dobott robbanóanyag mennyisége idén augusztusban valószínűleg elérte a 100 ezer tonnát. Ez megint csak a gázai adminisztrációtól származó adat, ami szintén reálisnak tűnik annak fényében, hogy egy szakértői becslés szerint 2024 áprilisáig 70 ezer tonna TNT-vel egyenértékű robbanóanyagot dobott az izraeli légierő Gázára. Összehasonlításul: a brit és amerikai légierő által a második világháborúban Berlinre dobott robbanóanyag mennyisége kb. 78 ezer tonna volt, a hirosimai atombomba pusztítása pedig kb. 15 ezer tonnányi TNT-vel ért fel.

Ilyen mennyiségű robbanóanyag használata ilyen sűrűn lakott területen szükségszerűen óriási emberveszteséggel jár. A talán legdrámaibb gázai statisztika szerint az áldozatok 80-90 százaléka fegyvertelen civil, ami magasabb arány a szudáni, mianmari és ukrajnai háborúkénál. A 2024-ben fegyveres konfliktusokban a világon összesen elszenvedett civil áldozatnak mintegy 40 százaléka volt gázai. Gázát azonban nemcsak bombázza, hanem éhezteti is Izrael. Ez a háborús bűncselekmény a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészei szerint a hadműveletek 2023-as kezdetétől képezi Izrael gázai stratégiájának részét.

Az ENSZ adatai szerint 2025 közepére a gázai lakosság legalább negyedét éhínség fenyegeti. Ennek alapvetően két oka van. Egyrészt Izrael korlátozza a Gázába jutó segélyeket, 2025 március-május közt pedig közel három hónapon át semmit nem engedett be Gázába. Másrészt Izrael felszámolta a korábban az ENSZ palesztinokat segélyező szervezete, az UNRWA által működtetett mintegy 400 segélyelosztó pontot, és a feladatot az újonnan létrehozott, amerikai vezetésű, Gaza Humanitarian Foundation (GHF) nevű szervezetre bízta. Ez összesen négy segélyelosztópontot működtet Gáza egész területén, amelyek körül gyakoriak a tumultuózus jelenetek. A segélyelosztás körüli rendet felügyelő izraeli hadsereg augusztusi adatok szerint addig közel ezer élelmiszerért tolongó palesztint lőtt le a GHF elosztópontjainak közelében.

*

Izrael az elmúlt két évben lényegében lakhatatlanná tette Gázát. Lerombolta a lakóházak és a közszolgáltatásokat nyújtó intézmények többségét. Felszámolta az iskolákat és az egészségügyi ellátást, korlátozta a lakosság élelmiszerhez és más segélyekhez való hozzáférését. Kiürítési parancsokkal otthonaik elhagyására kényszerítette a civil lakosság nagy részét, és megsemmisítette a lakóépületeiket. Gáza Város ezekben a napokban is zajló ostroma során ehhez robbantó robotokat is használnak, amelyek becslések szerint napi háromszáz lakás megsemmisítésére képesek.

A nemzetközi jog szerint mindez illegális. A civil lakosság ilyen mértékű veszélyeztetése, életfeltételeinek szisztematikus ellehetetlenítése háborúban sem megengedett. A megszálló hadsereg kötelessége a civilek védelméről és elemi életfeltételeinek biztosításáról gondoskodni. Ehhez képest az izraeli hadsereg önkényesen nyilvánít katonai célpontnak bármit, 20 perc haladékot adva a lakóknak, hogy elhagyjanak egy 15 emeletes lakóépületet, mielőtt földig rombolják.

Izrael az elmúlt kétévben felszámolta a Hamászt, mint egységes irányítású, Izrael biztonságát katonailag fenyegetni képes szervezetet. Nyilván senki nem tudja pontosan, hogy melyik gázai épületben hány Hamász-tag bújkál, vagy mikor hol bukkan fel egy Hamász-sejt és követ el merényletet. Ez azonban nem jelent rá felhatalmazást, hogy Izrael a földdel tegyen egyenlővé egy több mint kétmillió ember által lakott területet. Egy többszörösen lefejezett, nagyrészt civil ruhába bújt terrorszervezettel szemben ez sem nem legitim, sem nem racionális harci technika, kivéve, ha a hadműveletek céljai közt a terrorveszély kiiktatása mellett a civil lakosság elüldözése is szerepel.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök egy augusztusi interjúban a palesztin lakosság Gázából való elmenekülésével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „nem elüldözzük őket, hanem hagyjuk őket elmenni”, ha a környező arab országokat sikerült rávenni a határaik megnyitására. Netanjahu szerint ez ahhoz hasonló folyamat volna, ahogy a polgári lakosság a szíriai, ukrajnai vagy afganisztáni harcok során menekült a háborús övezetekből. Azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy a szírek, ukránok és afgánok az Asszad-rezsim, a putyini Oroszország és a tálibok uralmának borzalmai elől kerestek menedéket. Valóban ezek lennének a követendő minták Izrael számára?

A hivatalos izraeli szóhasználatban ma már Szamáriának és Júdeának nevezett – Izraelnek nemzetközi jogilag Gázához hasonlóan nem részét képező – Ciszjordániában a palesztinok fenyegetettségének fenntartásában a hadsereg és a rendőrség mellett a felfegyverkezett zsidó telepesek is részt vesznek. Az utóbbiak erőszakos fellépései az izraeli jogszabályok szerint is illegálisak, de a hadsereg és a rendőrség egyre kevésbé szab nekik gátat. Az ENSZ humanitárius ügyeket koordináló hivatala, az OCHA adatai szerint a telepesek az idén közel 500 ciszjordániai palesztinnak okoztak fizikai sérülést. A B’Tselem nevű vezető izraeli emberi jogi szervezet pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az Izrael által Ciszjordániában alkalmazott – a palesztinok életfeltételeinek szisztematikus megnehezítésére irányuló – stratégia egyre inkább emlékeztet a gázaira.

Ki felel mindezért a borzalomért? Hogyan jutott Izrael ide? És mi dolgunk nekünk, magyar zsidóknak mindezzel? Mit teszünk – mit tehetünk – amikor szembesülünk vele, hogy Izrael a Hamász elleni háború során tömegesen és szisztematikusan alkalmaz minden elemi jogi és morális kötelezettségének ellentmondó, a palesztin civil lakosság legalapvetőbb jogait semmibe vevő katonai megoldásokat? Hogyan beszélünk erről, és hogyan teszünk világos distinkciót az Izraellel való szolidaritás kinyilvánítása és az Izrael által tömegesen elkövetett háborús és emberiesség elleni bűnök elutasítása közé? És mit fogadunk el és mit utasítunk el ezzel kapcsolatban a holokauszt-traumát ma is magában hordozó, az izraeli közvéleménnyel ellentétben önmagát kiszolgáltatott helyzetű társadalmi kisebbségként azonosító magyar zsidó közvélemény részéről? Számomra, mint aláíró számára ezek „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” indított petíció körüli vita legfontosabb kérdései.

*

A petíció bírálói – köztük Gábor György filozófus, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Gadó János, a Szombat szerkesztője és Kepes Juli, különböző előadóművészeti iskolák oktatója – szemrehányó hangon fordulnak az aláírók felé. Gábor penetráns hangvételű cikkében tisztességtelennek, tudatlannak és a zsidók vérét kiontani akarók kollaboránsainak nevezi őket, de érveikre nem sok szót veszteget. Szerinte a petíciót olyan hamis narratívák alapján szövegezték, amelyek „relativizálják a népirtó szándékú támadásokat, és elkenik az áldozat és az agresszor közti különbséget.” Ami, teszi hozzá, „nem szolidaritás, hanem önfeladás.”

Gadó ezt azzal egészíti ki, hogy az aláírókban az üldözöttekkel való szolidaritásvállalás megfelelési kényszere munkál, mivel „az üldözöttek nagy testvériségében ők is elfogadást remélnek”. Számukra „[a]z üldözöttség választása feltétlen, [a] zsidóság választása feltételes,” teszi hozzá, ami jól magyarázza, hogy „testvérként közelednek az üldözöttek jelenkori királyai, a palesztinok felé”. Gadó egyenlőségjelet tesz a Hamász és a palesztin nép közé, aminek az a nagy előnye, hogy Izrael bármit tesz a palesztinok ellen, azt terroristák ellen teszi. „Az aláíróknak nem tűnik fel, hogy együttélésre felhívó hangok a palesztin társadalomban egyáltalán nem hallatszanak. A Hamasz barbár támadását a palesztin közvélemény hatalmas többsége támogatta, elítélő hangokat nemhogy a Hamasz uralma alatt álló Gázában, de a Nyugati Parton, sőt a palesztin diaszpórában sem lehetett hallani” – írja. Pedig pár percnyi internetes kereséssel megtalálhatta volna a gázai iszlám tudós, Dr. Salman al-Dayah által 2024-ben kiadott, a Hamászt a 2023. október 7-i merénylet miatt kárhoztató fatváról szóló hírt és a gázai civil lakosság 2025-ös Hamász-ellenes tüntetéseinek – és azok Hamász általi megtorlásának – szentelt Wikipedia-oldalt. Gadó arról sem ír, hogy a Hamász a 2006-os választásokat követő polgárháború megnyerése után, 2007-ben vált Gáza kizárólagos urává, és attól kezdve 2023-ig véres diktatúrát gyakorolt a lakossága felett. Izraelnek ez ellen két évvel ezelőttig nem volt különösebb kifogása; sőt, a Ciszjordániát (névlegesen) irányító Palesztin Hatóságot gyengítő politikai tényezőként tekintett a Hamászra, és nem akadályozta, hogy a szervezetet Katarból pénzeljék. Gadó zavaros argumentációjában egyfelől Izrael az önkritika mintaországa: „[n]incs olyan nép, amely a zsidóknál – és az izraelieknél – mélyebbre ásna saját sebeiben”. Másfelől szerinte mindazok, akik Izraelt a palesztinok elleni öncélú agresszió miatt (is) bírálják, beleértve az izraeli értelmiség egy részét és a Tel Aviv-i kormányellenes tüntetőket, a progresszív antirasszistáknak próbálnak megfelelni, és saját álomviláguk illúziói közt élnek.

Kepes Juli tiszteletre méltó őszinteséggel és nyíltsággal ír az október 7-i mészárlás okozta máig ható sokkról, aminek átélői „belső árulásként” tekintenek a zsidók részéről a háborúval összefüggésben elhangzó Izrael-kritikára. „Izrael számára ez a háború nem elvi vagy politikai kérdés, hanem a létbiztonságé. Ezért minden olyan megszólalás, amely Izraelt hibáztatja, miközben háttérbe szorítja az iszlamista terror, a Hamasz felelősségét, egzisztenciális fenyegetésként hat” – írja. A probléma azonban ezzel a gondolatmenettel az, hogy Gáza lerombolása katonai értelemben nem növeli Izrael biztonságát, politikai értelemben pedig csökkenti azt. Katonailag Izrael valószínűleg a megalapítása óta nem volt olyan erős biztonsági pozícióban, mint amilyenben ma van. Az elmúlt két évben megsemmisítette a Hamász és a Hezbollah Izraelt veszélyeztetni képes fegyverarzenálját és vezetőségét, és a Hezbollah és Irán meggyengítésével lehetővé tette az Asszad-rezsim összeomlását Szíriában. Végül 12 nap alatt, amerikai segítséggel felszámolta Irán ballisztikus rakétaerejének jelentős részét és valószínűleg évekre visszavetette a Közel-Kelet második számú katonai szuperhatalmának nukleáris fegyverkezési programját. Aki minderre képes, annak nincs szüksége egy, az összterületéhez képest elenyésző méretű, stratégiailag nem különösebben fontos elhelyezkedésű földnyelvre a biztonsága garantálásához. Sőt, már a 2023. október 7-i terrorakció is csak azért következhetett be, mert az izraeli hírszerzés és katonai vezetés a rendelkezésükre álló információk ellenére nem hitte el, hogy a Hamász valóban a határmenti kibucok és katonai posztok megtámadására készül. Kepes Juli félelmei pszichológiailag érthetők, de több mint 80 évvel a holokauszt után, Izrael domináns regionális szuperhatalmi státuszának látványos megerősödését követően aligha megalapozottak.

*

A gázai és ciszjordániai palesztin lakosságot érő brutális izraeli agresszióval kapcsolatos aggodalmak ellenben nagyon is azok. Ezeknek hangot adni nem a zsidóság elárulását jelenti, hanem a védelmét. Ha az izraeli és nem-izraeli zsidók nem emelik fel a szavukat az Izrael által elkövetett bűnök ellen, és nem nevezik nevükön az állítólagos zsidó önvédelem nevében elkövetett tömeges atrocitásokat, morális értelemben maguk is bűnrészessé válnak, és a jövőben nem számíthatnak a világ jóindulatára. Izrael megnyerheti a palesztinok ellen közel nyolcvan éve vívott háborút, de közben elvesztheti a demokratikus világ megbecsülését. Miután minden regionális ellenfelét legyőzte, gyengébbé válhat, mint megalapítása óta valaha volt. Mindez különösen tragikus következményekkel járna a világi, liberális-demokratikus politikai berendezkedésű Izrael hívei számára. Országuk hosszú időre az agresszív szélsőjobboldali hatalomgyakorlás terepévé válna, hanyatló demokratikus standardokkal, az ellenzék megfélemlítésével és egyre kiterjedtebb etnikai alapú jogkorlátozással.

Mindehhez nekünk, magyar zsidóknak is közünk van, ahogyan a világ bármely más részein élő zsidó közösségek számára is fontos, hogy mi történik Izraelben. Ezért kell beszélnünk az elmúlt két évben Gázában és Ciszjordániában történtekről és az ezekhez való morális viszonyunkról. „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” indított petíció és a körülötte zajló vita az eddigi legfontosabb erre irányuló kísérlet a magyar közéletben.