Szeretnék, ha szeretnének

Miután szerte a nyugati világban hangosan zeng az „Izrael-kritikus” zsidó értelmiség hangja, várható volt, hogy Magyarországon is megszólalnak hasonló hangok és valamiképpen szerveződni kezdenek az ilyen vélemények hívei. Szinte csoda, hogy a gázai háború kitörése után csaknem két évig kellett erre várni.

„Magyar zsidók egy csoportja” megfogalmazta petícióját Izraellel kapcsolatban, nagyjából a honi –szélsőségesnek és repressszívnek kikiáltott – zsidó establishment ellenében.

A magyar zsidók többségének vallása a balliberális, kisebbségvédő, emberjogi felfogás, ez szellemi otthonuk, szorosan egybefonódva a világ kisebbségvédőivel. Ebben a vallásban remélnek elfogadást, biztonságot, otthont és védelmet remegő szívvel a gyűlölködés megújuló hullámaival szemben.

„Ha a zsidókat ütik, zsidó vagyok, ha a romákat ütik, roma vagyok, ha a melegeket ütik, meleg vagyok” – szólt az emberjogi vallású zsidók félhivatalos hiszekegye. Vagyis az üldözöttek nagy testvériségében ők is elfogadást remélnek – inkább az üldözött, mint a zsidó identitáshoz ragaszkodva. Az üldözöttség választása feltétlen, zsidóság választása feltételes.

Azok, akik számára az üldözöttekkel való azonosulás identitásuk fontos része, magától értetődően testvérként közelednek az üldözöttek jelenkori királyai, a palesztinok felé.

*

A gázai háború kezdete óta azonban a nyugati progresszió világában új szereposztás van érvényben: a palesztinok az üldözöttek, a zsidók pedig a „fehér, elnyomó, kolonialista, népirtó, cionista” csoportba vannak száműzve. (Lásd a nyugati egyetemeken uralkodó légkört.) Kivételt képeznek az aktívan anticionista zsidók, akikre alibi okokból egyelőre még szükség van.

A zsidókat tehát kifelé tuszkolják az üldözöttek testvériségéből. Ugyanúgy, ahogy korábban kiüldözték őket a nemzetből (fasizmus), majd a kommunista paradicsomból is (anticionizmus). A befogadásra vágyó zsidók ezeket a kiüldözéseket mindig nehezen akarták tudomásul venni, mint ahogy az ember általában nehezen veszi tudomásul, hogy világgá kergetik azok, akiktől testvéri védelmet remélt.

Az aláírók nem mutatnak semmiféle szolidaritást a honi zsidóság legnagyobb intézményeivel és fórumaival – ehelyett közösségre óhajtank lépni egy merőben fiktív csoporttal, a „biztonságra, szabadságra, méltóságra” vágyó palesztinokkal. Akikről persze azt feltételezik, hogy hozzájuk hasonlóan készek keblükre ölelni az ugyanígy gondolkodó zsidókat.

Nyilván akadnak ilyen palesztinok – csak éppen a palesztin politikában nekik nem osztottak lapot. A palesztin identitás a zsidókkal szembeni antagonizmusra épül, ahogy azt korábbi cikkeimben is igyekeztem kifejteni. A palesztin ifjúságot nemzedékek óta arra dresszírozzák, hogy ők egy egyedülálló, kozmikus igazságtalanság áldozatai, amiért is nekik minden megengedett. („By all means necessary” – hirdetik a palesztinpárti tüntetők világszerte.) Ezt az áldozatiságot nemcsak a palesztin iskolai tankönyvek tanítják – ez minden egyes BBC/CNN/stb. tudósítás indirekt üzenete is: a rommá lőtt házak, csonttá soványodott gyerekek, lábasaikat nyújtogató asszonyok képei mind azt üzenik, hogy a zsidó állam az ártatlanokat nyomorítja, kínozza és gyilkolja. Amiből csak a vak és a süket nem érzi ki a régi zsidóellenes kliséket.

A petíció aláírói számára mindez a gyűlölet özön nem létezik. Az ő világukban a békére áhítozó izraeliek és palesztinok tömegei már rég békében élnének, ha nem lenne Netanjahu és a Mazsihisz meg cinkos influenszereik, akik szélsőséges véleményterrorjukkal megakadályozzák, hogy a békére áhítozó zsidók keblükre ölelhessék a szintén békére áhítozó palesztin tömegeket.

Az aláíróknak nem tűnik fel, hogy együttélésre felhívó hangok a palesztin társadalomban egyáltalán nem hallatszanak. A Hamasz barbár támadását a palesztin közvélemény hatalmas többsége támogatta, elítélő hangokat nem hogy a Hamasz uralma alatt álló Gázában, de a Nyugati Parton, sőt a palesztin diaszpórában sem lehetett hallani.

Vajon a petíció aláírói – az értelmiség krémje –miért nem látják ezt?

*

Nos, ugyanazért, amiért az izraeli politikusok és a védelmi establishment nem látta előre október 7-ét.

Azt akarták ugyanis hinni, hogy a Hamasznak is érdeke a status quo fenntartása: némi pénzekkel megvásárolható, korrupt vezérei nem veszélyeztetik jólétüket, megelégszenek néhány évenként egy kis rakétázással, amit a határmenti izraeli települések még elviselnek.

Miért akarták ezt hinni? Mert nem hihették, hogy a Hamasz valóban hajlandó – akár öngyilkos módon is – a zsidó nép kiirtásának programját elindítani. Mint ahogy 1933-ban sem hitték a zsidók azt, amit Hitler fennhangon hirdetett. Ez túl volt a felfogó képesség határán – akkor is, ma is.

A petíciósok ezért azt hitetik el magukkal, hogy a Hamasz és a palesztin nép két egészen különböző dolog: a Hamasz szóra sem érdemes, a palesztin nép pedig éppúgy békét akar, és éppolyan emelkedetten gondolkodik, mint a Pozsonyi úti kávéházak törzsközönsége.

A földhözragadtak figyelmeztetnek, hogy mindennek semmi nyoma nincs. A humanisták erre azzal lőnek vissza, hogy ilyet állítani a palesztin népről rasszizmus.

Bármily abszurditást jobb elfogadni, mint belátni azt, hogy gondosan felépített világunk illúziónak bizonyult, az antirasszizmus rossz díszlet, mögötte pedig egy 1933-ra emlékeztető környezet sejlik fel.

Az aláírók ettől félnek leginkább, erről igyekeznek kétségbeesetten nem tudomást venni, ezért nyújtják kezüket azon – nem felfedezhető – palesztinok felé, akik a szenvedő zsidókkal szolidárisak.

A palesztin társadalomból áradó tömény zsidógyűlöletet, az elfogadás teljes hiányát nem látni vakság. Azt feltételezni, minden látható ok nélkül, hogy a palesztin társadalom éppolyan empatikus, mint a zsidó közösség – minden bizonyítékot nélkülöző hiedelem. Lélektanilag érthető, de egyidejűleg felelőtlenség.

*

A petíció aláírói ugyanakkor nem valami különc képzelgők. A progresszív világnézethez ragaszkodó zsidók világszerte hasonló cipőben járnak: próbálnak közös halmazt találni az antirasszisták – tegnapi szövetségeseik – és a zsidóság között.

Az izraeli értelmiség egy része ebben élen jár: némely kiemelkedő képviselőik hajlandók saját országukat népirtással megvádolni, csakhogy a progresszív tábor elfogadja őket és illúzióik ne omoljanak össze.

Hasonló cipőben járnak a Tel Aviv-i kormányellenes tüntetők. Ádáz Netanjahu-ellenes dühüket az az illúzió táplálja, hogy a gaz miniszterelnök minden probléma őseredeti oka, és ha sikerül tőle megszabadulni, akkor egy csapásra véget ér a háború (amit a miniszterelnök „csak azért folytat, hogy hatalmon maradjon”), a Hamasz varázsütésre visszaadja a túszokat, és megszűnik a hisztérikus Izrael-ellenes nemzetközi közhangulat.

Tőlük szokták megkérdezni józanabb emberek: Ti kit utáltok jobban? Netanjahut vagy a Hamaszt?

Nem a Netanjahu kritikával van a baj (ami Izraelben nemzeti sport), hanem ennek illuzórikus, messianisztikus túlhajtásával: ha Netanjahut sikerül elkergetni, bármi áron, akkor minden jó lesz.

Ez az illúzió mély rétegekben leli eredetét: amiképpen Izrael ma a kollektív zsidó – akit ma a zsidók helyett lehet átkozni –, úgy Netanjahu a kollektív izraeli, akit Izrael vélt bűneiért lehet átkozni.

Illúziójuk persze érthető, de veszélyes: remélik, hogy nem a zsidókkal van baja a fél világnak, nem is a zsidó állammal, mindössze csupán egy politikussal. Így kinevezik Netanjahut bűnbaknak, felruházzák a legsötétebb tulajdonságokkal – „azért folytatja a háborút, hogy korrupció miatt ne kerüljön börtönbe” – megteszik tehát negatív messiásnak. Akivel szemben ezek után persze minden megengedett. Nem veszik észre, hogy a zsidók eliminálásáról szóló indulatokat vetítik át Netanjahu személyére. Ennek nincs köze a kritikához – ez negatív messianizmus. (És persze a politikai jobboldal Netanjahu kultusza is idekapcsolható.)

*

Mindez éppen ellenkezőleg van – lő vissza az Izrael-kritikus tábor – éppen légvárakra épülő önképünket a legnehezebb elhagyni. Éppen azt a legnehezebb beismerni, hogy nem vagyunk makulátlanok, hogy a zsidók is elkövethetnek népirtást, éppen ezért vádolják a cionisták mindenért a Hamaszt és a palesztinokat, hogy saját felelősségükről ne kelljen beszélni. Saját magunkkal szembenézni a legnehezebb – úgymond.

Erről csak annyit: nincs olyan nép, amely a zsidóknál – és az izraelieknél – mélyebbre ásna saját sebeiben, amelyik önkínzóbb módon lenne képes vizsgálni saját hibáit. (Lásd az Izraelt háborús bűnökkel vádoló izraeli írókat, politikusokat, aktivistákat.) Gyakorlatilag minden hadban álló izraeli katonára jut egy izraeli békepárti tüntető/aktivista. (Hogy a külföldi újságírókról és palesztin-párti aktivistákról ne is beszéljünk.) Majd minden egyes lövedékre jut egy elemzés, amely azt vizsgálja, hogy kilövése nem volt-e aránytalan válasz. Ilyen körülmények között háborús bűnöket – pláne népirtást – elkövetni igencsak nehéz.

A palesztin társadalomban viszont az önvizsgálat hangjai nem észlelhetők. Az október 7-i mészárlást palesztin részről egyetlen elítélő nyikkanás nem követte. A palesztin társadalom kizárólagos áldozati önképét erősíti a nyugati média, a nyugati, NGO-k, politikusok. Ilyen – minden konfliktusért másokat okoló, bűnbakkereső – önképpel a totalitárius rezsimek rendelkeznek. Az október 7-i szadista mészárlást csak ily módon agymosott emberek tudhatták végrehajtani.

A fentiek tükrében vajon ki az, aki nem fogékony az önvizsgálatra? A konfliktusban melyik oldal az, aki bűntudat, gátlás és minden önreflexió nélkül hadakozik?

Paradox módon a petíciósok – akik maguk is a zsidó önvizsgálatot gyakorolják – a zsidó önvizsgálat tényéről nem akarnak tudomást venni.

„A magyar zsidó történelemből tudjuk, hogy mi a hallgatás ára” – közlik baljós és homályos prófétai hangon.

Nem veszik észre, hogy két éve a gázai háborútól hangos a világsajtó, a közösségi média, az ENSZ, a nyugati egyetemek és a nagyvárosok utcái? Nem olvassák ennek magyarországi visszhangját?

Nem a hallgatást törik meg, hanem egy szüntelenül, és egyre agresszívabban üvöltő kórushoz csatlakoznak.