Nem értik, min megy keresztül a zsidóság

Azon gondolkozom, hogy mi az oka annak, hogy sok értelmes, jó érzésű ismerősöm, attól függetlenül, hogy zsidó vagy nem, láthatóan nem érti, min megy keresztül a zsidóság, akár Izraelben, akár a diaszpórában.

Hol megy félre a párbeszéd? Miért reagálunk olyan hevesen, amikor Izraelt hibáztatják a gázai háborúért? Miért érezzük úgy, hogy az ilyen kijelentések nem pusztán politikai viták, hanem a létünket kérdőjelezik meg?

A válasznak mélyebb epigenetikus, evolúciós, történelmi, pszichológiai és egzisztenciális gyökerei vannak.

 

Évezredes üldöztetés és kollektív emlékezet

A zsidóság évezredek óta üldözött kisebbség. Amikor ma a közbeszédben Izrael válik fő felelőssé, az sokunkban felidézi a vérvádak régi mintáját. Mindig volt valaki, aki a zsidóságot tette meg bűnbakká. Ez most sincs máshogy. Ezek a tapasztalatok nemcsak intellektuálisan, hanem mélyen, zsigeri szinten is bennünk élnek tovább és az ismerős helyzetekben ezek az évezredek alatt behuzalozott ősi programok írják a reakcióinkat.

 

A belső árulás fájdalma

Ha ezek a kritikák a liberális nyugati értelmiségi közegből, vagy akár a zsidóság saját köreiből érkeznek, az különösen fájdalmas. Nem azért, mert ne lehetne Izraelt politikai alapon bírálni, hanem mert sokunk számára ez úgy hangzik: „Egyedül maradtunk, nem álltok mellénk, amikor a túlélésünkről van szó”.

Az ember evolúciósan arra van huzalozva, hogy felismerje, kihez tartozik, ki védi a közösségét, és ki sodorja veszélybe. Nem támogatja azt, akiről azt érzi, hogy fenyegeti a “falka” biztonságát. A belső árulás evolúciósan nagyobb veszélyt jelent.

 

Október 7. és a régi-új trauma

A 2023. október 7-i terrortámadás brutálisan emlékeztette a zsidóságot arra, hogy a biztonság nem magától értetődő. Izrael számára ez a háború nem elvi vagy politikai kérdés, hanem a létbiztonságé. Ezért minden olyan megszólalás, amely Izraelt hibáztatja, miközben háttérbe szorítja az iszlamista terror, a Hamasz felelősségét, egzisztenciális fenyegetésként hat.

A 2023. október 7-i események sokunkból súlyos poszttraumás reakciókat váltottak ki. Sokan úgy éltük, éljük meg, mintha ez a közvetlen családunkban történne. Ezért nem tudjuk eltávolítani, felülemelkedni, tárgyilagosan kezelni. Harminc éve foglalkozom az emberi test és elme összefüggéseivel, és még engem is váratlanul ért, mennyire erősen reagáltam október 7-ére. Hetekig remegtem és hónapokig alig aludtam.

Az agy és a test „emlékszik”: a félelem és a fájdalom öröklődik a családokon, közösségeken belül.

Rengeteg barátommal és ismerősömmel beszéltem, akik azóta is komoly mentális és testi következményeket hordoznak. Ezzel érzékenyen kell bánni!

 

A Hamasz valósága

A palesztin civilek szenvedése valós, és senki sem kíván ártatlan áldozatokat. De Gázában nem Izrael tartja fogva az embereket, hanem a Hamasz, amely saját népét élő pajzsként használja. Izrael számára ez a háború nem választás, hanem a túlélés kérdése egy olyan ellenséggel szemben, amely nyíltan a megsemmisítését hirdeti, és amit tud, meg is tesz ezért.

 

Nyugati értetlenség és zsidó tapasztalat

A nyugati világ nagy része szerencsére már nem él napi fenyegetettségben, ezért sokan pusztán humanista szempontból nézik az aktuális helyzetet. Agytornaként érvelnek, jó ellenzéki szokás szerint fogalmazzák meg kritikájukat az éppen regnáló kormánnyal szemben.

A zsidó közösség nagy része azonban más valóságot cipel. Nekünk a béke és a biztonság nem elvont eszme, hanem a túlélés feltétele.

Ezért amikor a reakcióink hevesek, valójában arról van szó, hogy a történelem és a jelen tapasztalata egyaránt arra figyelmeztet, hogy Izrael létezése, a gyerekeink biztonsága, a nyugati világban élő zsidó diaszpóra szabadsága nem magától értetődő.

Már megint meg kell küzdenünk érte.