Egy véreskezű fundamentalista rendszer feje éppen most hullt a porba – mi történik velünk itt nyugaton?

Csütörtökön, a Tatár György emlékére rendezendő konferencián az iráni helyzetről fogok beszélni. Hetek óta erre készülök: jegyzetek, szövegvariánsok, alexandriai exegézis, bibliai Amálek és allegória. Közben azonban a történelem – szokásához híven – nem várta meg a kézirat lezárását. Úgy tűnik, egy teokratikus rendszer feje éppen most hullt a porba.

Húsz percben kell majd elmondanom azt, ami lassan egy kismonográfia terjedelmével vetekszik. Húsz perc nem az örökkévalóság mértékegysége, legfeljebb az akadémiai türelemé. A teljes szöveg majd megjelenik; most csak egyetlen, talán túlságosan is élesre csiszolt töredéket idézek fel.

Az iráni rezsimről beszélünk. Arról a rendszerről, amelyben a vallási jogtudós alkotmányos rangon áll a népfelség fölött. Arról a rendszerről, amelyet Ruhollah Khomeini velájat-e fakíh doktrínája alapozott meg, és amelynek ma Ali Khamenei (volt) a legfőbb vezetője. Ő nem a felvilágosodás örököse, hanem annak teológiai ellenirata. Egy embertelen, gyilkos rendszer feje, ahol a civilizált világ által oly fontosnak tartott emberi jogokat és univerzálisnak mondott értékeket naponta gyalázzák – miközben a Nyugat egy része képes mindezt „kulturális komplexitásként” feliratozni. Egy fundamentalista teokráciáról van szó, amely kivégzésekkel, bebörtönzésekkel, a női testek fölötti totális kontrollal és a vallási rendőrség gumibotjaival és kínzókamráival tartja fenn magát.

A kérdés, amely hetek óta nem hagy nyugodni, nem csupán az, mi történik Iránban. Hanem az, mi történik velünk, itt, Nyugaton.

Mi lehet az oka annak, hogy a felvilágosodásra oly büszke Nyugat, amely az államot és az egyházat szétválasztotta, amely az egyházakat – helyesen – kizárta a közjogi hatalomból, amely évszázadokig küzdött a teokráciák ellen, nos, e Nyugat progresszív baloldala ma nem is titkolt aggodalommal és szolidaritással figyeli egy véreskezű, elnyomó, fundamentalista teokratikus rendszer – a mullák uralta iráni rezsim – végső óráit?

A nyugati progresszió egy része ma olyan arcot vág, mintha nem egy teokratikus hatalmi struktúra inogna, hanem egy veszélyeztetett spirituális rezervátum. Mintha a vallási rendőrség a biodiverzitás része volna.

Előadásomban felidézem majd két alexandriai gondolkodónak, a zsidó Philónnak és a keresztény Órigenésznek a bibliai Amálek-értelmezését. Órigenész allegorikus olvasatában Amálek akkor támad, amikor Izrael elfárad, és csak a hátul kullogókat – az elesetteket, a betegeket, az időseket – képes levágni. A farkat. A fejhez nem fér hozzá. A fej az értelem, az Istenre irányuló logosz. A farok a múltba ragadt tudat metaforája.

Az ősgonosz nem a fejre mér csapást – mert arra nem tud. Az ősgonosz a farkat pusztítja.

Ma azonban mintha fordított jelenetet látnánk. Úgy tűnik, egy rendszer feje hullott porba. Az a fej, amely tekintetét nem a logoszra, hanem saját démonológiájára szegezte. Az a fej, amely saját népét fojtotta – és közben a Nyugat egy részének szemében az „ellenállás” romantikus ikonjaként pózolt.

És most különös látvány tárul elénk.

A nyugati világ egy része – amely az állam és egyház szeparációját történelmi diadalként ünnepli, s joggal – ma megkönnyebbülten lélegzik. A civilizáció feje nem gyászol. Ám a hátul kullogók, civilizációnk önkéntes farkai, most bánatosan lekókadtak.

Mert kiderült valami kellemetlen: a teokrácia addig vállalhatatlan, amíg a saját utcánkban épül. Ha távol van, egzotikus. Ha egzotikus, relativizálható. Ha relativizálható, akkor „összetett”.

A papság uralma addig botrány, amíg keresztény. Ha síita, akkor geopolitikailag érzékeny kérdés.

A női test fölötti totális kontroll addig felháborító, amíg a mi történelmünk része. Ha máshol történik, akkor kulturális kontextus.

A felvilágosodás univerzális – kivéve, amikor nem az. Az egyenlőség egyetemes – kivéve, amikor geopolitikai.

Talán erről kell beszélni. Nem pusztán Iránról. Hanem arról a nyugati lelkiállapotról, amely saját történelmi küzdelmeinek eredményét – az állam és egyház szétválasztását – univerzális elvként hirdeti, miközben egy gyilkos teokratikus rendszer bukásánál hirtelen a kulturális pluralizmus finom lelkű teoretikusává válik.

Amálek allegóriája nem tűnt el, csak új jelmezt öltött.

A kérdés ma már nem az, ki támad hátulról. Hanem az: ki az, aki a farkat védi – és miért érzi magát közben erkölcsi fölényben.