Rose Ausländer – Bukovinától Düsseldorfig  II.

Rose Ausländer életútjának, pályaművének jobb megértéséhez, érdemes az önmagában is regényszerű, újrakezdésekkel, visszatérésekkel gazdagon tarkított biográfia részleteit alaposabban megismerni.

A költőnő, akinek élete az örök úton levésről szól, először 1920-ban hagyta el szeretett és soha nem feledett szülőföldjét, Bukovinát, szűkebben véve annak központját, Csernovicot. Tette ezt nem önszántából, hanem mint élete során annyiszor: politikai, illetve annak következményeként anyagi okokból. Az első világháború befejeztével Bukovinát Romániához csatolták. Az orosz megszállás elől Budapestre, majd Bécsbe, rokonokhoz menekült család előtt két választás állt: vagy végleg Ausztriában maradnak, vagy azonnal visszatérnek Romániába. A családfő Csernovicban látva az anyagi biztonság újbóli megteremtésének lehetőségét, ez utóbbi mellett döntött.

Az apa hirtelen, korai halálával, 1920-ban a család a legmélyebb nélkülözésbe süllyedt. Rose Ausländer 1921-ben egyetemi barátjával, későbbi férjével Amerikába emigrált, több bukovinai zsidóhoz hasonlóan. Amerikában az egzisztenciájukat biztos alapokra helyezni kívánó párt az első években rokonok pártfogolták. 1923-ban házasságot kötöttek, ám a frigy nem bizonyult tartósnak, 1926-ban fel is bontották. Rose megtartotta férje nevét, így az Ausländer (magyarul ’külföldi’) a költőnő egész életének, kívülállásának jelképévé vált.

Amerikában ismerte meg későbbi fő támogatóját, Alfred Margul-Sperbert, aki ebben az időben egy bank cégvezetőjeként dolgozott, és a Bukovinai Kulturális Egyesület vezetője volt, valamint íróként is tevékenykedett. Amikor Sperber 1925-ben elhagyta New Yorkot és Európába utazott, magával vitte Ausländer verseit. Az ő kezdeményezésére jelentek meg a költemények a csernovici újságokban, majd később, a 30-as években Ausländer első verseskötetének (Szivárvány) megjelenésénél tanácsadóként bábáskodott. 1926-ban a költőnő felvette az amerikai állampolgárságot, majd egy átmeneti berlini tartózkodás után, egy évig betegeskedő édesanyját ápolta Csernovicban. 1928 végén tért csak vissza az Egyesült Államokba, és ekkor ismerte meg élete nagy szerelmét, az író, lapkiadó, grafológus Helios Hechtet, akihez még idős korában is verseket írt. 1931-ben Hecht kedvéért visszatértek Csernovicba, ahol az édesanyja újbóli ápolásra szorult. 1933 és 1935 között Bukarestben élt szerelmével, aki a nagy korkülönbség okán folytathatatlannak ítélte kapcsolatukat. 1935-ben végleg szétváltak. Ausländer ekkor folyóiratok (Der Tag; Czernovitzer Morgenblatt) munkatársaként dolgozott, emellett angoltanításból tartotta fenn magát. 1940-ig többször és hosszabban tartózkodott Csernovicban, hogy édesanyját ápolja.

Miután a hosszú távollét miatt amerikai állampolgárságát visszavonták, 1939-ben az USA-ban élő barátai a költőnőre leselkedő náci veszélyt felismerve, beutazási engedélyt szereztek neki New Yorkba. Ausländer 1939 októberében érkezett meg az Egyesült Államokba, de anyja egészségi állapotában ekkor visszaesés mutatkozott. Ausländernek döntenie kellett, végül 1939 végén hazatért. Ezzel a benne különösen erősen élő zsidó hagyományt követte, miszerint a szülők ápolása elsősorban a női leszármazottak feladata. Önként vállalta az akut életveszélyt, tudatában annak is, hogy öccse Csernovic elővárosában él.

1941. július elején a német SS-hadtest elérte Csernovicot, amelyet előtte a szovjet, majd a román hadsereg szállt meg. 1941 nyarán már gettóban volt az édesanyjával. 1942-ben Rose Ausländer kétségbeesett kísérletet tett, hogy helyzetén változtasson. A bukaresti svájci nagykövetséghez fordult, amely az USÁ-nak mint hadviselő félnek az érdekeit képviselte Romániában, és hivatkozva korábbi állampolgárságára, kiutazási engedélyt igényelt az Egyesült Államokba. A válasz cinikus hangvételű visszautasítás volt.

1944 márciusában az orosz csapatok felszabadították a gettót. Ausländerék azonban az orosz megszállók által németnek besorolva, új retorziónak lettek kitéve. A Donyec-medence bányáiban végzendő kényszermunka alól a felmentés egyetlen indoka a felmutatható munkahely volt. Ausländerék az anya-lánya betegsége miatti munkaképtelenség okán menekültek meg. Később, 1944 kora nyarán Rose Ausländer a városi népkönyvtárban talált munkát, annak az orvosnak a közvetítésével, aki anyját a gettóban gondozta.

A transzisztriai tábor és a gettó felszabadítása után a túlélő költők Csernovicban irodalmi kört hoztak létre, ahol saját szövegeiket olvasták fel, illetve Shakespeare szonettjeinek, Yeats és Oscar Wilde verseinek fordításával versenyeztek egymással. Ebben a társaságban mélyült el Rose Ausländer és Paul Antschel, később Celan (nevét francia megfelelőjének: Ancel anagrammájából képezve) barátsága. A két kezdő költő még a gettó éveiben ismerte meg egymást. Celan még a személyes találkozás előtt, Rose Ausländer egyik barátja révén szerzett tudomást a nála 19 évvel idősebb költőnő verseiről. Ausländer az irodalmi körben védelmébe vette a fiatal, szárnybontogató költő alkotásait, amelyek gyakran a többiek értetlenségébe ütköztek. Celan ekkor írta meg Halálfúga című költeményét (Todesfuge), amelynek megalkotásakor az irodalmi kör többi tagjának (Immanuel Weissglas, Moses Rosenkranz, Rose Ausländer) lírája is hatott rá.

1945-ben Csernovicot és Bukovina egyes részeit a Szovjetunióhoz csatolták, ekkor sok túlélő zsidó Romániába települt át. Rose Ausländer sokáig habozott, hol szeretne élni, végül családjával és akkori élettársával Románia mellett döntött.

A sors megint közbeszólt; amerikai barátai felkérésére, amely egyedül rá vonatkozott,1946-ban újra visszatért az USA-ba. A hőn áhított anyagi biztonság megteremtésének, és a család számára szóló beutazási engedély megszerzésének reményében utazott az Egyesült Államokba. Rossz egészségi állapota miatt azonban nem tudott állandó munkahelyen dolgozni, és a családjának sem sikerült beutazási és munkavállalási engedélyt szereznie.

1947-ben, a romániai Szatmárban édesanyja 73 évesen elhunyt. Ausländer lelkileg és fizikailag amúgy is megviselt szervezete nem bírta elviselni ezt a csapást. A költőnő idegösszeomlással fél éven át orvosi kezelésre szorult. Az édesanyjától való erős belső függőség hozzátartozott azokhoz a személyes tehertételekhez, amelyek Ausländer sorsát a politikai körülményekkel együtt alakították és meghatározták. Ezen tényezők: az anyjáról való késői leválás, a szabadulás a függő viszonytól, valamint saját széthullott egzisztenciájának felismerése, majd versbe foglalása vezetett el az anyanyelvnek megtartó erőként, egyetlen biztos otthonként történő újradefiniálásához. Erről több költeménye is tanúskodik, kettőt emelnék ki közülük.

Az Anya nyelv című verse irodalmi újrakezdéséhez kapcsolódik. Első, Csernovicban megjelent kötete, a már említett Szivárvány eltűnt a német és szovjet megszállás zűrzavarában, ma elkallódottként tartják számon. Ausländer, mint láttuk, még írt a náci üldözés időszakában, utána azonban elnémult, és csak az USA-ban kezdett újra alkotni – először idegen nyelven, angolul. Első, ismét német nyelven írt költeményei1956-ban szintén az Egyesült Államokban jelentek meg, a Pipacs még nem piros című kötetben. Ennek egyik darabja az Anya nyelv (Mutter Sprache), amelynek ereje a mondanivaló tömör, lényegre törő, szikár megfogalmazásában rejlik. Érdemes az egész verset idézni és közben megfigyelni a szétválás és újra egyesülés dinamikáját.

 

Anya nyelv

Magammá

váltam

pillanatról pillanatra

darabokra zúzva

a szavak útján

Anya nyelv

illeszt össze engem

Embermozaik

 

A címben (Mutter Sprache) az anya és a nyelv szavak az anyanyelv szóösszetétel részeiként szétváltak, mintegy az anyáról a nyelv segítségével való leválást, majd a darabjaira hullott személyiség egységesülését példázva: „Anya nyelv / illeszt össze engem”. A költőnő így élheti meg új identitását.

Szintén a nyelv újradefiniálásáról szól az Anyaföld (Mutterland) című későbbi verse. Ez a költemény az anyanyelv újraértelmezését más kontextusba, történelmi perspektívába helyezi. A szerző életét meghatározó háború, és a belőle jövő konklúzió szintén a végsőkig lecsupaszítva jelenik meg: a szülőföld (németül „Vaterland”) elpusztítása után a költőnő számára a létezés egyetlen lehetőségét a belőle megmaradt nyelv, a szavak világa, „anyaföldje” jelenti.

 

Anyaföld

 

Hazám halott

elásták

a tűzben

 

Anyaföldemen élek

Szavaimban

 

Ez a teljesen leegyszerűsített forma már a német modernista költészet hatását tükrözi, amelybe a régi barát, Paul Celan vezette be 1957-es találkozásukkor. Celan, aki ekkor már Párizsban élt, teljesen eltávolodott a megismerkedésükkor, az 1940-es években alkalmazott konvencionális, metrikus-rímes versszerkezettől. Ausländerre mély benyomást tett a modern, gondolatritmusra épülő verselés, és 55 évesen, eddigi témaköreit nem elhagyva, de formát és stílust váltott.

Ezután már kizárólag német nyelven írt, és Németországban is megjelentek az írásai, rádiószereplést vállalt a Bayerischer Rundfunk-nál.

Miután „munkanyelve” a német volt, Ausztriába kívánt visszatérni az Egyesült Államokból.

1963-ban találkozott öccsével és annak családjával, akik egy zsidó kivándorlók számára fenntartott átmeneti táborban voltak elszállásolva, miután megkapták a kiutazási engedélyt Romániából. Ausländer Izraelbe utazott, hogy számukra letelepedési engedélyt szerezzen. A költőnő ekkor járt először és egyben utoljára Izraelben, de az országot szívébe zárta. Erről tanúskodik például, hogy Énországom Teországod névvel illette, valamint a Jeruzsálem című versének következő idézete: „Ha szemeimet keletre/ lehunyom / Jeruzsálem lebeg át a domb fölött / ötezer éves ifjan / felém / narancs-zamatban” (Jerusalem). Ausländer végül dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, ahol sógornője időközben elhunyt. Öccse két gyermekével Amerikába készült kivándorolni, amit sikerült megvalósítania.

Ausländer a nácizmus üldözöttjeként kárpótlást és havi nyugdíjat kapott, amit elsősorban utazásokra fordított. Európai úticéljai Ausztria, Svájc, Spanyolország és „imádott” Itáliája volt („Itália, én örök országom” – „Italien, mein Immerland”), Németországot ekkor még kerülte.

Ausztriai letelepedési terve nem vált valóra: Bécsben otthontalanul, idegenül érezte magát. Mint írta: „Az én városom volt ő / mert szerettem / megközelíthetetlenek az emberek / az örök ellentmondás” (Im Wiener Stadtpark). Cilly Helfrich idézi Ausländerről írott biográfiájában a költőnő szavait: „Bécsben az antiszemitizmust is többször éreztem, mint Németországban.”*

Miután német nyelvterületen kívánt maradni, végül Németországot, Düsseldorfot választotta. A városban erős zsidó közösség élt, itt találkozhatott földijeivel Csernovicból és Bukovina más részeiből. 1965-től Düsseldorf lett állandó tartózkodási helye. Saját lakása itt sem volt, panziókban élt, állandó nyugtalanságban, útra készen. Három évvel később ismét New York-ban tartózkodott, öccsét látogatta meg. Ekkor erősen foglalkoztatta az Amerikába visszatérés gondolata, hiszen az egész családja, rokonai, ismerőseinek nagy része itt élt. Végül fél éves amerikai útja során felkereste a számára fontos emlékeket idéző helyeket. Mielőtt végleg visszatért Európába, még két koffert hagyott az öccsénél, egy esetleges amerikai letelepedésre is felkészülve. Ebben az évben, 1968-ban írta Életrajzi jegyzet című művét, amely már címében tükrözi életmódjának fő ismérvét: a soha nyugvópontra nem jutást. A költőnő csupán jegyzetet ír az életéről, amely belefér ebbe a vázlatos formába. Itt is érdemes az egész verset idézni.

 

Életrajzi jegyzet

 

Beszélek

az égő éjszakáról

mit kioltott

a Prut

 

fűzfákról

vérbükkökről

elnémult pacsirtaszóról

 

a sárga csillagról

melyen óránként meghaltunk

a bitófák idején

 

Nem rózsákról

szólok

 

Repkedve

egy légihintán

Európa Amerika Európa

 

én nem lakom

élek

 

A verset a múlttal indítja egyes szám első személyű igével a kiemelt, kezdő helyen, hangsúlyos felütéssel. A „beszélek” a lírai én jelenlétét erősíti: a költő nem ír, beszél az olvasó-hallgatóhoz, a téma jelenőségét emeli ki. A háború, a pusztulás egymásra épülő képei következnek. Az első szakaszban megfigyelhető Ausländer egyik kedvelt költői eszköze: az ellentétes töltésű, jelentésű elemek egy szintagmává olvasztása; az „égő éjszaka”, a világosság és sötétség egymásba játszatása, ahol a fény kivételesen negatívumként szerepel. Ehhez a képhez kapcsolódik a Prut folyó, a bukovinai táj egyik jellegzetessége, amely enyhülést hoz: eloltja a pusztító lángokat. A vers a vidék többi jellemző motívumával folytatódik, amely Rose Ausländer költészetének is alapvető eleme: a fa, a fák együttese, egyes fajtái, melyek érzelmeket generálnak a befogadóban: a fűzfák, a vérbükkök látványa a szomorúságot, a fájó sebesülést idézi. A háború elnémítja az élet hangját, a pacsirtaszót is. Míg az első két szakasz természeti képeiben a teljes pusztulást ábrázolja, addig a következő strófában megjelennek a háború emberi jelképei is: a sárga csillag duplán idézi az elmúlást, magába foglalja az üldözöttség állapotát, de kitágítva a képet, utal az egész Földön végbemenő pusztulásra is, többes szám első személyben beszél a halál elszenvedéséről: „a sárga csillagról / melyen óránként meghaltunk / a bitófák idején”. A költő a következő sorban meg is erősíti a múlt borzalmas tényeit; a pozitív töltetű bukovinai jelkép, a rózsa, és a hangsúlyos helyzetben lévő tagadószó összekapcsolásával szinte „kiszól” a versből az olvasónak: „nem rózsákról / szólok”. Ezzel mintegy előre vetíti és indokolja a jelen állapotát; ennyi szörnyűség átélése, az itt pusztulásában megjelenő, egykor kedves szülőföld elvesztése után az örök ingázás, a soha otthonra nem lelés képei következnek: „Repkedve / egy légihintán / Európa Amerika Európa”. A verset végül a tömör, hontalanságát négy szóban megfogalmazó konklúzió zárja le: „én nem lakom / élek”.

1971-ben Rose Ausländer az első beköltözők között volt az újonnan épült Nelly Sachs-Haus-ba, a düsseldorfi zsidó közösség idősotthonába, melyet a Nobel-díjas, a holokauszt elől Svédországba menekült költőnőről neveztek el. De soha nem nyugvó természete újabb utakra vitte, már nem volt biztos benne, hogy hátralévő életét itt akarja leélni. Végül a sors közbeszólt: egy baleset folytán, több hónapos kezelés után tért vissza az idősotthonba, ahol ettől kezdve állandó ápolásra szorult. Fizikai állapotának romlása mellett szellemi aktivitása a régi maradt, sőt 1974-től minden évben legalább egy, gyakran több verseskötete is megjelent. Ekkor alkotta meg filozófiai ihletésű lírai vallomásait, köztük a Lélegzetem című költeményét, (Mutterland c. kötet, 1978). A vers címében is szereplő, Ausländer költészetében és Paul Celanéban is központi jelentőségű lélegzet, az élet szimbólumaként jelenik meg. A könnyek című versében így ír Celan: „A könnyek. / A testvérszemben a könnyek. / Egy fennakadt, dagadt. / Benne lakunk. / Lélegezz, hogy / elszabaduljon.” (Lator László fordítása)

 

Lélegzetem

 

Mélységes álmaimban

vért zokog

a Föld

 

csillagok mosolyognak

szemeimben

 

Jönnek emberek

sokszín kérdésekkel

Menjetek Szókratészhez

felelem

 

A múlt verselt meg engem

örökül

kaptam a jövőt

 

Lélegzetem

a jelené

 

A versindításban a múlt borzalma álomképben jelenik meg, de rögtön ellentételezi az itt pozitív töltetű csillag-szimbólum: „csillagok mosolyognak szemeimben”. A költőnő elutasítja a hétköznapi filozófiai kérdésekkel hozzáfordulókat, jelezve, hogy őt saját „lírai küldetése” foglalkoztatja. A múltat idéző, jövőt előlegező, jelent kiemelő attitűddel Ausländer ars poeticáját is megfogalmazza: a múlt, a vészkorszak emlékezete, a zsidó örökség adja költészetének hangsúlyos témáját: „a múlt verselt meg engem”.  A jövőjét „örökül” kapta, amely múltjából fakad. Az utolsó szakasz különös hangsúlyt kap; a költőnő a jelenben él, mondanivalóját, életigenlését a jelenre fókuszálva fogalmazza meg: „Lélegzetem a jelené”.

1988-ban Rose Ausländer örökre elaludt. Utolsó, életművét lezáró kötete, mely címében is a már említett életigenlő ars poeticáját tükrözi: Minden csepp egy nap, 1990-ben jelent meg.

Életrajzírója, műveinek szerkesztője, Helmut Braun szavaival: „Ezzel egy példa nélküli lírai életmű tárul elébünk.”**

 

 

Irodalomjegyzék

* Helferich, Cilly: „Es ist ein Aschensommer in der Welt”. Rose Ausländer. Biographie. Weinheim, Berlin 1995

**Braun, Helmut: „Es bleibt noch viel zu sagen”. Zur Biographie von Rose Ausländer. In: Helmut Braun (Hg): Rose Ausländer. Materialien zu leben und Werk. Fischer Taschenbuchverlag, Frankfurt am Main 1991

 

Elsődleges források:

Ausländer, Rose: Erinnerungen an eine Stadt. In: Helmut Braun (Hg): Rose Ausländer. Materialien zu leben und Werk. Fischer Taschenbuchverlag, Frankfurt am Main 1991

https://wwwalt.phil.hhu.de/frauenarchiv/fka_neu/gedichte/

https://www.planetlyrik.de/lyrikkalender/

https://lyricstranslate.com/de/

Ausländer, Rose: Wir pflanzen Zedern: Gedichte 1957-1963. Frankfurt a. M.: Fischer Taschenbuch Verlag 1993, S. 98